Vissza a főoldalra

SZÁMVETÉS

2010

TISZTELGÉS EMELT FŐVEL

MEGTELIK SZÍVEM...

- Kötelező gyárlátogatáson -

Sok évet ültem az iskolapadban,
vetettem, álló hétig is arattam,
álltam őrt, és én izzadtam, amikor
mások menekültek a gépkocsimon.

De így még nem csodáltam a munkát, mint itt,
hol tüzes virágok vasszirma nyílik,
emberek jönnek olaj-illatokban,
nagy samott kezükben szelíd tűzkígyó van.

Anyás daru ring fönn, vascsecsemőt hord
büszke hajladozása. Lead egy sort
békés puskatüze a gőzkalapácsnak,
s az üllőről rám is csillagok szállnak.

Nézem csak, mint szelídül a vad erő.
Lábamnak szinte szívós gyökere nő.
Gondot-olvasztó lángok gyúlnak bennem,
s megtelik szívem igaz szerelemmel.

A HORGOLÓ LEÁNY

- S. Í. útitársnak -

Az állomáson szombat van.
Befut nagy, ritka robajjal

a vonat, s indul amint
a kalauz keze ráint...

Szinte repül, könnyedén száll
az ismert kocsiba a lány.

Visz a szívem, véletlenül
oda, hol szokott helyén ül.

Vele szemben üres a hely,
keresgél, néz, nem neheztel...

Újra hétvégi kép fogad:
a "honleányból" horgokat

sűrít serényen, lobogón.
Naponta áll a dobogón,

szívét és hangját osztja szét,
de most itt ül előttem még.

Ismerős és ismeretlen,
hiszen minden héten egyszer

viszi haza a gyorsvonat,
és egyre fogy a gombolyag.

Fékezéskor fut a spulni,
készen vagyok érte nyúlni.

Arany gyűrű csillan ujján,
így tudatja, hogy jegyben jár.

Oda sem néz, ahogy beszél,
mozog a tű, fürge acél...

Mint a mókusnak a mogyoró,
kedves ölébe hull a szó...

Az arca néha szomorú,
maximka-haja koszorú,

a meg-megringó kis fején
bújócskázik a furcsa fény,

nyugodt szeme mély, tengerkék,
úszik rajt egy régi emlék,

egy kék hajó, ma partot ér,
vizekre száll és visszatér...

Ne haragudj, ma néztelek,
szebbet nem fest a képzelet!

KÉSEI TALÁLKOZÓ

- Horváth Istvánnak -

Ma a szeptemberi szép napsütésben
összejön a hajdani évfolyam.
Csókot ad vagy kezet nyújt s nem rohan;
az elmúlt időről számot ad - mit ért el.

Rajta kérdőn megáll a tekintetem,
mert sokáig ismeretlennek tűnik;
szégyellem magam, vörös vagyok fülig,
s régi vonásait hiába keresem.

A találkozón negyvenöt év után
fejből idézi az ódás Berzsenyit,
aztán életére résnyi fényt derít;
látni, jól érzi magát a katedrán...

Elbűvölve néztem és szinte láttam:
miközben szigorú szemmel figyelik,
nő benne a remény, a hűség, a hit,
s áll emelt fővel Nyugat zord kapujában,

és nem vegyül el holmi társaságban;
kihívásokra egyértelműen felel;
több évtizeden át szolgál hűséggel,
térben s időben otthonra találtan.

A reményteljes magyar és soproni
sorsa számtalan jót és buktatót hoz,
de mindig utat talál önmagához,
és kellemetlen igazságot mondd ki.

Az ódon tárgyak bűvöletében él,
szobája körül jár az öreg diák;
családi fészekben a relikviák,
s a múltról regél a kedves gyűjtemény...

A háttérből házi hangversenyen
az asztal-zongorán halk zene szól
- Schubertiada - klasszikusokból;
s ő karmesterként magában vezényel...

Múlik a férfikor - közelít a tél!
S végül felhangzik szép hitvallása:
Sokáig éltet a sikeres pálya,
ha mások szolgálatára születtél!

MEGKÖSZÖNÖM

- A nappali kórház dolgozóinak -

A függönyös, magányos ágyak között
fekszem, múltamban összevissza járok...
Lábamon bizseregnek áramkörök,
a kellemetlen, apró tűszúrások.

A kék kádban meg hullámzó örvények,
súlytalanság lebeg a gyenge testben,
és a tapintat diktálta törvények
szerint a víz nagy szerelmébe estem.

Hason görcsöt javít a száraz torna:
bordásfal, a hosszú fehér szőnyegen
nyújtózik a katonás vezényszóra
a lusta test, szellem, és az értelem.

Jó nézni, hogyan munkál bennük a vágy,
mindent megérnek a hálás, szép szavak,
könnyebbült sóhajok - vagy ők is tudják,
lesznek öregek s kiszolgáltatottak.

Szavuk, tettük lehetetlent kísérel,
mint fehérköpenyes, földi angyalok,
mögöttük sok névtelen kilométer,
most megköszönöm, hogy gyógyítottatok!

Kenézben lakott a nagynéném!
Volt három nyárfa a kert Végén;
hatalmas felkiáltó jelek,
intenek, hogy el ne tévedjek.
Az irányt szívemben megőrzöm
keresztül-kasul a mezőkön
mentem én réten át, szaporán
az apostolok büszke lován.

De sokszor róttam a nagy utat!
Néha egy fürge nyúl megfuttat,
bokron rigó törni a begyet,
két kezem madarat hesseget;
feketén tátong az ürgelyuk,
hozzá az arasznyi előbb fut;
gólya madárhoz kiabáltam,
hozzon már öcsikét pólyában...

...és láttam, egyszer az út mellett
ingovány nyelt el egy tehenet,
(őrzéskor tévedt el az állat,
pásztora kis halra vadászgat,)
kötéllel próbálják menteni,
megtesznek mindent, mi emberi;
mélybe húzta a gyilkos láp.
Gyerekek, emberek siratják!
Sokáig kísér az iszonyat,
felbukkan álmomban az a nap...

A keresztanyám, Naca néni,
a jöttömet jó szívvel nézi.
Mintha már várt volna engemet,
minden szava hájjal keneget.
Fennen hálálkodik: - Te szent ég! -
csapja össze apró tenyerét.
- Csakhogy idetaláltál, fiam
tegnapról maradt buktám is van!

Előttem tipeg a tornácon,
töpörödött, drága szent asszony.
Míg meg-megring őszes kontya,
szája a szót szaporán ontja:
- Már vett földet neked is apád,
vagy kezedbe nyom egy diplomát?! -
s asztalán jóízűn felszelve
birsből főtt kocsonyás csemege.

János bácsi, a keresztapám,
átvezet paraszti birtokán.
Kezdetként a szőlőskertbe vitt,
hol szemezgettem friss fürtjeit.
Ott ittam először vörös bort,
házilag kész lopótökből folyt
a poharamba, s tüntetőleg
koccintott velem a jó öreg.

Csak lánya volt, saját fiának
tekint, kinek ennyi kijárhat.
A gyümölcsfáit maga oltja,
dinnyét ültet a vad homokba.
Udvarán ölszám állott a fa.

Saját készítésű volt szerszáma.
Szín-kamarája egy kész műhely:
új nyél, iga, küllő - mind bűnjel.
A kútból vizet motorral nyer,
hát valóságos ezermester!

Búcsúkor, december elején
- keresztfi - boldogan mentem én,
leszerelt katonaruhában,
hunyt szemmel is odataláltam.
Most is volt szőlő a kamrában,
most is volt bukta a nagy tálban...
...Kiszolgált katona, kész férfi,
már nem a szőlőt, buktát nézi.

A keresztanyám, jó Nagy Anna,
ott sírtam egykor karjaiba,
mert keresztvíz alá ő tartott,
kaptam áldást és bő malasztot.
A keresztapám, Bíró János,
csak a munka oltárán áldoz,
a homokba szőlőt álmodott,
tölgyet, nyárfát, szikár akácot...

Ha útnak indít Naca néném,
még most is látom a kert végén,
megáll a nyárfák árnyékában,
sóhajtva, hosszan néz utánam...
...Már kidőlt a három nagy nyárfa,
s változott útjaim iránya,
a kezem bor után ritkán nyúl
régóta iszom már józanul.

Ó, Nagy Anna és Bíró János!
Most nem is ragaszkodom máshoz,
csak mindkettőt szent szavakkal
csendben, könnyekkel elsirassam!

EGY SZÁZADNYI ÉLET

- Berkecz József emlékére -

A múlt század elején a tömörkényi tanyán
él egy boldog gyermek, les rá a karám.
Mezítláb, kocsira vár a karám körül,
zsíros kalapjában töpörtyűnek örül.
A szomszéd fájáról barackkal jól lakhat,
le-lecsúszkálja a magas szalmakazlat;
nyomában mennyi csíny, sok-sok apró vétek,
sokáig izgatja tele verébfészek...

Ahol megszületni sorsául adatott,
útravalóul biz, nem sokat kaphatott.
Mily' korán megtudja - élni kell, mint a fa,
árok s meredély szélébe kapaszkodva.
Gyökeret ereszt az alföldi homokon,
hogy kevés jóban és sok rosszban osztozzon.
Tízéves, filléres napszámba jár, máskor
fényes zsebtükörrel konok varjúpásztor.

A műhely volt és lett igazi világa!
Tűzből dolgozni, azt úgy imádja,
s míg az üllőn formálja a tüzes vasat,
viszi előre az önérzet, akarat,
s keménnyé kalapálják a nehéz évek.
Simul a vaspánt a keréken - nem téved!
Nehéz gépek és sáros barázdák között
egy búzaszemben is talál örömöt...

Sövényházi új templomban áll az oltár,
előtte vár boldogan az első ifjú pár.
Berkecz József hitvese lesz Orosz Teréz,
mindkettő a hűség szent gyűrűjére néz.
"Az ember a király a háznál - így beszél
a pap - az asszony meg korona a fején!"
Rácz Jóska zenekara húzza a friss csárdást,
az új frigyre csak az apa nem ad áldást!

Lázasan készülődik fél Európa.
Vajon sikerül-e a nagy erőpróba?
Országhatárokon farkasszemet néznek
a Vihar előtti bús csendben a népek.
Köttetnek megnemtámadási szerződések,
és harci fegyvereket áld meg az érsek.
Itthon épül a szilánkmentes bunker,
s a fronton sok ezer magyar ember hunyt el.

Felgyőn véget ér az uradalmi munka,
bizalmi ember, a régi gáncsot unja.
Keze alatt formálódik számtalan mű.:
a malom lesz petróleum üzemű,
két éjszakán át fúr, rezet önt és számol,
hadi anyagból kész az új karburátor.
A vad méhrajt saját kaptárába rázza,
erős akaratát siker koronázza!

Hány bősz ellenséget szerez úgy magának,
hogy szívvel lélekkel szolgál a hazának.
Mindig okos, fontos dolgokat pártfogol,
hozzáértőn ügyel, kívül a pártokon.
Nem halogat, - a majd jót ritkán csinál, -
negyvennégy év alatt minden posztján helyt áll.
Iparos becsületén nem esik csorba,
korai a nyugágy mit kap, még dolgozna...

Lányának épít házat s azután magának,
házszenteléskor a régi nóták járnak.
Az alföldi ember üdül a hegyekben,
s megérinti a hős, magyar történelem,
Unokáknak mesél szíve melegével,
naponta hány apró boldogságot ér el.
Beteget vigasztal - mindig talál okot -
drága felesége sírja fölött zokog!

Szűkül a mozgástér; munkához hű marad,
perzselőt remekel, fát nyes és rőzsét rak.
Lassan a kertbe és konyhába szorul,
csak tudná miért, a feje fáj makacsul.
Nem marad magára, de azt veszi észre,
egyre sűrűbben jár könnyes temetésre.
Felgyőről beszélni, az mindig jól esik,
s kiírja magából termékeny éveit.

Egy századnyi idő nem koptatta őt el,
lelkével, szívével mindenkit átölel.
Végig birkózott pont, száz küzdelmes évet.
Dédapa, ne higgye, egy is semmivé lett!
Számára tisztesség s munka volt a törvény,
megmaradt ITT, a magunk földjén.
MOST a Mindenható nem kíván egyebet,
csak mosolyogjon a földi dolgok felett!

TANÍTSD MEG...

- Köszönet Antalovics Gyulának -

Az apám még megállott szekerével,
ha szólt déli vagy esti harangszó;
levett kalapjával az Úrra figyel,
s ajakáról száll buzgó imaszó.
Főhajtás járt az útszéli keresztnek,
munkára, kenyérre keresztet vet.
Lelkében ragyogott fel az öröklét,
s imádkozni tanította gyermekét.

Ahogy nőttem, egyre fogyott az imám,
előttem sok akadály tornyosul,
szétesett kezem, néma maradt a szám,
s titokban esküszünk, zajtalanul.
Nehéz utamon jó angyal követ,
imádság nyújt biztos mentőövet,
s magamban sokáig fennen hirdetem:
megtanítom imádkozni gyermekem!

Ijeszt a Szükség, az őrző Hatalom,
a mindennapok zord viharában
jaj, üres a kereszt helye a falon,
s magányosan, kishitűvé váltam.
A sűrű felhők között nehezen jár
s eltéved a biztató fénysugár.
Amíg féltem kenyerem - azt hiszem-
imádkozni elfelejtett gyermekem!

Megszentelt utak zászlói kidőlnek,
felnőtt nem talál utat gyermekéhez,
hitetlen társait tartja bűnösnek,
testén, lelkén csak csapdákat érez.
Szinte megszakad Vele a párbeszéd,
s akkor egy hívő Ember áll eléd.
Te voltál az, ki féltőn, óva intett:
Tanítsd meg imádkozni gyermeked!

A rút sötét nem oszlik nyomtalanul,
a lelkét senki sem rejtheti el.
Az apák bűneit bünteti az Úr
drága fiakon, hetediziglen!
Szívből jövő s szívhez jusson a fohász,
templom padban vagy utca kövén állsz.
Fiad lelkéért vállalj felelősséget,
s imádkozni tanítsd meg gyermeked!

S egyszer - az Isten tudja - tört szívednek
a földi létet el kell hagynia,
a túlpartra fények hídjai ívelnek,
s nem jön szádra engesztelő ima.
A testednek már nem esik jól semmi,
ha Istent nem tudtad felejteni,
lelkednek utolsó vigasza lehet -
imádkozik érted hívő gyermeked!

Manapság mindenkinek van keresztje,
hordja szeretettel, szenvedéssel.
Az ember - lelkének üdvöt keresne,-
földi dolgok lázában ég el.
Kíméletlen, reménytelen sok sors ma,
ráfér az igaz fohász, zsolozsma.
Amíg nem késő menteni lelkedet,
imádkozni tanítsd meg gyermeked!

A VERSOLVASÓ

- Ilus néninek -

Ilus néni verset olvas,
szólnak hozzá a szép szavak,
ki-kisimítják az arcát,
szívet, lelket gyógyítanak.

Ilus néni verset olvas,
melengetik kedves szavak,
arcán a fény derűt fakaszt,
mint az őszi napsugarak.

Ilus néni verset olvas,
ízlelgeti a rímeket,
minden sorát hűen érti,
s megismétli, amit szeret.

Ilus néni verset olvas -
mindig szépre, jóra vágyott!
Szemét hunyja, úgy átéli,
mint a napi imádságot!

Ilus néni verset olvas,
mindig újabb forrásra lel,
s kölcsönadja olvasásra,
visszaváró, kedves szívvel.

Ilus néni verset olvas,
szeme csöndes könnybe lábad,
- összefolynak sötét sorok -
megnő szívében a bánat.

Ilus néni verset olvas,
régi emlék jut eszébe;
napok fogynak, álmok vesznek,
ideje, hogy újra élje.

Ilus néni verset olvas,
annyira szép, könnye hullik,
meleg szeme föl-föltekint,
szívfájdalma gyorsan múlik.

Ilus néni verset olvas,
zsörtölődik beteg férje,
- ritka öreg morgás nélkül -
fél; a szemét baj ne érje!

Ilus néni verset olvas,
maga mellé hívja urát:
- Felejtsd végre el egy kicsit
öreg szíved minden búját!

Ilus néni verset olvas,
talán az én friss versemet;
simogatja a sorokat,
ezért az Isten áldja meg!

COLLAGE

- Bognár Stefánia Emberé az álmodás
című kötetének verssoraiból -

Kis flitter az Isten tenyerén
világra csalja a fényösvény
tudata foltos vonatablakán
suhan a sorsa - emberi táj -
égbe futó sugár-síneken
napok tanúja véges-végtelen
ha kézen fogja lét és nemlét
versben időz a józan vendég.

Nehéz csendek szíven ütik
mert kagyló gyöngye elrejtezik
keresi az igazság magvait
vetni aratni gyomlálni tanít
itt feltámadni mindig lehet
a hit mozdít el minden követ
mert van megtisztító szenvedély
remény-szikra is hamuban él.

Másnak lobbant egy ritka lángot
hőn sóhajt másért imádságot
nem mérgezi mások lelkét
hisz másban is van valami ép
van tudatos vértanúság vélt
vagy valódi harc az igazért
szól szája ha fáj a hallgatás
mert az "emberé az álmodás."

Megérint engem is boldogsága
sietve fut a szivárványba
amin szép sorban áthajtanak
kortársak eszmék hitek szavak
rózsacsokrot adok át masnival
s felcseng a biztató tapsvihar
dallamokba bújt édes öröm
sokak nevében megköszönöm!

A PORSZEM

- Nagy Emília: Porszem sikoly olvasásakor -

Parányi szemcse, jelentéktelen
önmagában; együtt sok hasonlóval
a legmaradandóbb anyag, - én értem -
gyakran kiszolgáltatottságot sugall.

Lehet, hogy sziklából vált le, van színe;
satnya föld szülötte; folyó veti partra;
felkavart szennyes víz viszi messzire;
látszólag súlytalan; magát szigetté rakja.

Érzed a szemedben, jaj, szúrósan bök;
milyen aranyos a fényben, ha kering;
veri a friss zápor, földhöz ragadt rög;
nem akar gyémánt lenni - arra int...

Mi ketten költők volnánk? Nem tudom.
Két kerge porszem, - még az sincs hasonló -
fény-játék közben mindenik aranyló.
Mások mosolygnak por-csillámokon.

Mindenkit ugyanúgy lep az útipor,
fejünk fölé glóriát kavar a szél;
lassú lábunk ragadós sarat tipor,
kisüt a nap, a szürke sár véget ér.

Bármi nyomot hagynak a mai lábak,
- kiolvasható az ősi gondolatsor,
végső üzenete az elmúlásnak:
áldás poraikra - mondják valahol.

A LANTOS TINÓDI

A dunántúli kis jobbágyivadék
elszánja magát a papi pályára.
Kegyelmi áldását megvonja az Ég,
s csábítja az élet kalandosabb tája.

Nemesi házakban udvari deák,
kedves a kényszerű kenyérkereset,
lantján szaporodnak a melódiák;
Ha várúr nélkül maradt, újat keresett.

Sebet ejt és kap, magyar karddal vérez,
megtapasztalja a török barátságot;
gazdáját Héttorony zárja - bajt érez,
jobb patrónust keres, hangot ott sem váltott.

Hű tollát kötik a hiteles tények,
- csata, vitézség, várostrom, viadal,
fogság, halál - mind-mind históriás ének.
Harci eszköz a lantja, üzen a dal.

Kiúttalan a kor, szolgálni kíván:
hírt gyűjt, zenét szerez, tudósít, énekel:
"emészt az oltalom, fogyaszt a pogány" -
török ellen egységet a végeken!

Nádasdy várában lantos Tinódi,
itt bármikor otthont kap, nyugodalmat.
Háláját újfent igyekszik leróni:
híveket szerez a históriás dalnak.

Az áldott lelkű Orsolya nagyasszony
engedi, hogy hosszú téli esteken
készülő könyvéből fel-felolvasson,
s lantos muzsikája fiainak zengjen...

...Erdélyből útban hazafelé Kassára
még megpihen a várban utoljára.
Nincs kedve a lanthoz, csúf forró lázban ég.
Gyógyír lehet a jól ismert menedék.

Nagyasszony homlokán mélyednek a redők,
fájdalommal érzi, menthetetlen Sebők!
A vár egyik hűvös toronyszobájában
nem tud. megküzdeni a korai halállal.

"Ezt a halandó muzsikát megvetvén
a mennybéliekhez ment Sebestyén."
A sári templomban lel végső nyughelyet,
s most élő tanújel a hű emlékezet.

Ránk testált, örök ars poeticaja
a mai, más idők nézetét kiállja:
" - Sem adományért, sem barátságért,
sem félelemért hamisat bé nem írtam,
az mi keveset írtam, igazat írtam!"

FESTŐI ÉLETKÉP

- Szkok Iván 65 éves -

Szíve szép gondolata a festészet!
Már gyermekként rabul ejti Munkácsy.
Nyílt eszű, kitűnő iskolát végzett, -
segédmunkásként öntödében áll ki.

A jó sors tehetséggel is megáldja;
tiszteli a szakmát, a mesterséget.
Friss ösztöndíjas lesz - csodák csodája -
kezében a munka mániásan égett.

Minden idők legfiatalabb művésze
harminc évesen állít ki a Műcsarnokban;
a látó szimbólumait veszi észre,
s különös színvilága szinte lobban.

A művész gyakran új reneszánszban él
- összekapcsolódik ritka ötvözettel
a régi hagyomány s az új lelemény -
s nézőjét nem engedi el egykönnyen.

A kép alakot ölt, mint nyugodt szobor,
elbűvöl a varázs, másokat izgat:
az illúzió már térben kalauzol;
s ilyenkor a természet súg igazat.

Remekművek kerülnek ki keze alól:
Kopernikusz, Kőműves Kelemenné,
Utcaseprő, Őrségben, Villanyoltás,
Család, Ketten, Megy az élet lefelé.

Majális, Az ismeretlen katona,
Cigánycsalád, A festő és modellek,
Szalaggyakorlat, Supka Magdolna,
Lányfej párnákkal, Angyali üdvözlet.

Egy falikép a szűkebb pátriának is jut;
rajta rejtett jelképek is teremnek,
mint nyitnak "jószívű gazdát" a kapuk,
s árad gondolatisága - ünnep a szemnek!

Sorra bontakoznak ki új képein
az emberi érzelmek, indulatok,
az elválaszthatatlan forma és szín -
s végül így lesz önmaga - és így lesz Szkok!

Miközben a Mester új művészetet teremt,
néha úgy érzi minden kapu bezárul;
nagyokat hallgat és megrója a rend -
talmi portékát akkor sem árul.

Célja: festeni, remélni, élni emberül!
Most szülőföldje szeretetével szembesül.
Képein annyi színt, jelet, érvet láttam -
egyszer próféta lesz saját hazájában!

ÁLL A KOPJAFA

Volt itt egy falu, valamikor,
kísérők helye, nemes várbirtok,
felejti az utókor, bizony,
oklevél őrzi nevét: Durog-Dorog...
Ma emlékezünk kopjafával,
a kései utód múltat fájlal,
s csoda, hogy ITT tudott maradni!

...és négy és fél évszázadon át
nem töri meg a sok-sok viszály;
a birtokperek veszik-adják,
s földjére jogos zálog is száll...
Áll a kopjafa, emlékeztet,
akkor lesz erős, nagy a nemzet,
ha gyarapszik, meg tud maradni!

...a kis faluban templom állott,
az engedélyt a pápa adta;
népe hitről tesz tanúságot,
szorgos munkával nő a rangja...
Hív a kopjafa, mint a harang,
hozzánk híven szól a tiszta hang:
csak hittel lehet megmaradni!

...az útja hadi úttá válik,
nincs orvosság a török ellen;
konok lakói vesznek váltig,
néhány embert a szőlőhegy rejt el...

Óvd a kopjafát, figyelmeztet,
csak, ha jól összefog a nemzet
vész esetén, úgy tud megmaradni!

...a falut takarja sírhalom.
A menekült maradék előjön
a hegy mögül, a sűrű erdőből,
s rájuk fér a béri oltalom...
Védi őket, nem maradnak árván,
a kuruc Béri Balogh Ádám,
s példát ad, hogy, kell megmaradni!

...Hány élet sarjadt volna még itt,
hol egy halott falut rejt a föld;
az ember gazdagítaná fiait,
s továbbadja, mit örökölt...
Néz a kopjafa, szinte remél,
van-e még hit és okos cél
közösen, együtt megmaradni!

Vajon már hány kopjafa jelöl
idő előtt eltűnt faluhelyet?
Fut a nép tatár, német, orosz elől,
s csak később állít tanújelét...
Áll a kopjafa, múltat idéz,
volt a magyar is hős, vitéz,
s volt vas ereje fennmaradni!

A történelem vad vihara
több népet sodor hazátlan.
Bár fényes bizonyíték igaza,
üldözött az ellenség által...
Áll a kopjafa, őrt áll hűen,
álmot virraszt, jövőnek üzen:
merjünk magyarnak megmaradni!

Faragott fejfa, rajta kereszt,
hű szárnyat bont az ősi madár;
szép betűje beszél, áldásra vár,
s honvágya tán gyökeret ereszt...
A kopjafa hódolatot áhít,
felszenteli a buzgó hit -
velünk tudjon megmaradni!

Ma nincs veszély, hódító idegen!
Népünk mégis sebeket ápol;
fogy a falu, sok a sérelem,
a sors ITT adjon otthont, ne bárhol...
Népünk büszkén örül, vagy sóhajt,
énekeljük közösen a dalt:
"Isten, áldd meg (végre) a magyart!"

* Elhangzott a bérbaltavári kopjafa avatásakor 2008. szept. 21-én.

PATTOG A LABDA

Százéves szép játék az asztalitenisz!
Asztal áll teremben, nyaralók udvarán.
Játszótárs hív egy szettre, s nehéz csatába visz,
ütőt fog a gyermek, játssza a veterán.
Feszül a zöld háló a két térfél között,
nemes a szenvedély, a játék - az örök!
Ping-pong-ping-pong, pattog a gyors labda,
száll, mint a rakéta, s a kéz megremeg,
- mindkét fél a győzelmet akarja -
s mindig lesznek győztesek és vesztesek!

A versenyen aztán ezernyi a fortély:
ütések zápora, fonák és tenyeres,
tapsol a közönség, ha jól "ül egy poén,"
klasszis az ellenfél, laposan visszanyes.
A tréfás fals ugrik, hálót ér, "csusza" lett,
az ellenfelet heves kontra lepi meg.

Van s volt fellegvára a vasi ping-pongnak:
Lendület, LATEX, Bük, SZSE, Haladás,
Pedagógus, VÍZÉPTEK, Cell, most a megújult SZAK,
és koránt sem teljes, kész a felsorolás.
A krónikás mi mindent feljegyezhet,
írhat nagy betűkkel szép sporttörténelmet!

Hajdanában erősebb volt a "gyengébb nem":
három Hegyháti-lány, a Stalzer-testvérek,
Neuhold, Karvalics, Kovács közt nagy a küzdelem,
Nagy, Tarlacz, Szekér, Grátzl - mennyi sikert ér meg.
Előkelő helyek a magyar ranglistán!
Két Beke, bajnok Csík, a főiskolás kislány!
Ping-pong-ping-pong, pattog a gyors labda,
száll, mint a rakéta, s a kéz megremeg,
- mindkét fél a győzelmet akarja -
s mindig lesznek győztesek és vesztesek!

Horváth, Harwich, Reiger,- a régi nagy fiúk,
még Balogh, Pothárn, Pék - az élő legendák,
Fodor, Molnár, Szarka kezében a "kaucsuk",
s két fiút küld asztalhoz a Gáspár-család!
Varga, Geröly, Domonkos, Biácsi, Pálma,
mindegyiknek csak szép győzelem az álma!
Új csillag - a kis Vajda - nagy lesz egykoron
ütőjét vezeti tehetség, szorgalom!

Mester és tanítvány egyaránt örül.,
ha nő a játék tudása, szenvedélye,
s új nevek hangzanak a dobogó körül,
s nem szakad meg a vasi hagyomány mégse!
Antalovits, Vizi, Pék, Horbáth, Obráz, Koltay,
a szellemét tudja szívekbe oltani!
A Sportiskola új generációt nevel
Vaida Florin vetése beérik idővel.

Hány név merült a feledés homályába,
kik játékosai voltak klubnak, csapatnak,
s míg szívük a méltó elismerést várta
már sportszeretetből jelesre vizsgáztak.
Többen az ütőt égi szegre akasztották
most sírjukra tesszük a hála virágát.
Az örök asztalnál ők nem kívánnak mást
néha egy egyperces néma felállást!

Én már csak esengve nézem, hogy mit csinál
a teremben az a sok tehetséges fiú s lány.
Köztük edz, versenyre készül az unokám,
rájuk mennyi munka s arany, ezüst, bronz vár.
És mert nem lett övé a döntő, győztes szett,
még sírni tud, azt hiszi minden elveszett!

A világban mennyi nagy csata lezajlott!
A legszebb pillanat: - indul az ellenfél,
baráti kezet nyújt a mérkőzés végén,
szól a könnyes himnusz, s tiszteleg a bajnok!
A győztesnek sírni - mindig öröm lehet,
vitrin és szív őrzi az aranyos érmeket!
Ping-pong-ping-pong, pattog a gyors labda,
száll, mint a rakéta, s a kéz megremeg,
- mindkét fél a győzelmet akarja -
s mindig lesznek győztesek és vesztesek!

* Elhangzott a Halmay Zoltán Olimpiai Hagyományőrző Sportegyesület ünnepi estéjén 1998. novemberében.

SEMPER VIREO

- Ambrózy-Migazzi István emlékére -

Egy nagyvilágot járt magyar hazafi
grófként kertre pazarolja idejét;
legbelül parancsol neki valami,
s tanulja a természet tiszteletét.
Az isteni juss - vallotta, tudta ő -
nem kirótt szerep vagy privát szenvedély,
"jó lelkiállapotban" törhet elő:
kertésznek nevezi magát s ebben él.

Malonya lett-volt a kiindulópont:
kelet ajtajában, észak küszöbén.
Bár a Kárpátok hideg szele ráront,
virul a tájban az örökzöld növény.
Ügyes keze alatt szelídülnek meg
a déli flórák, bambuszok, cédrusok;
míg Európa háborútól remeg,
benne az alkotás nemes vére buzog.

De friss kertjére gázol a téli fagy,
átok háború, Trianon riasztja;
huszonkét év munkája ott marad,
s oda már soha többé nem tér vissza.
Lelkében súlyos csendet hoz haza,
s egy malonyai büszke kertdarabot.
A szívének becses helye lesz Tana,
hol újfent családi fészket rakhatott.

Hintó hajt a kámi úton, fogatán
a gróf, hosszú szakállát fújja a szél,
s megérinti szívét a hegyháti táj,
jár-kel, s munkál benne az újabb remény.
A tanai kert kicsinek bizonyul,
s nem tud kibújni a késztetés alól.
Az új birtokhoz hozzáértéssel nyúl,
munkához lát: ír és tervez, vásárol,

gyűjt, szervez, irányít, szaporít, ültet,
egymaga sok-sok értékes dugványt rak
serény napszámosként saját kezűleg.
Elégtételt, nevet szerez magának.
Jelit az Isten is kertnek teremtette!
Idegen növények otthont találnak,
gyökeret ereszt, s virágba borul tette.
Jelesül: megfelel hivatásának.

Tudatos alkotói szenvedéllyel
Jeli hálás csarabos flórájába
pazar színeket s illatokat képzel:
havasszépe, írisz, liliom az álma;
hol hasznosan élhetnek együtt
a kigondolt, új, pompás társulások;
hol mindig árnyat nyújt az Ambrózy-bükk,
hol babérmeggy, madárbirs új eget látott.

Mindig a természet szelleme szerint
beszél, hozzá alázattal közelít:
élete, sorsa munkája arra int,
minden munkához kell a töretlen hit,
a kifogyhatatlan álom és remény,
a megfontolt cél, s értelmes feladat,
mit az ember maga önmagára mér,
s a köz javára teszi a hasznosat.

Bár minden magasztos emberi emlék
elhalványodik a múló idővel,
Őt a változó idők nem feledték,
az örökzöldek apostolává nő fel.
Nevét, jó emlékét őrzi egy-egy fasor,
nemes növény, tuja, nevezetes fa,
magasan a madár neki is dalol,
s mától nevét viseli egy iskola.

Az iskola is egy nagy virágos kert,
naponta új és új virulást teremt.
Földje fénnyel áldott vagy árnyékkal vert
a jövőnek alakítja a jelent.

A jó kertész a növényt, az iskola
a testet és lelket is nemesíti.
Mindkettő akaratlanul kimondja:
kertem, iskolám, örökké virulj, mint Jeli!

Refrén:

Áldott legye a kéz, annyit fáradott!
Most megköszönik a hálás utódok.
Emlékezete legyen ma ünnepi,
tanítson munkálni, hatni, küzdeni!

* Elhangzott a Vasszécsenyi Általános Iskola névadóján

EMBERI KATEDRÁLIS

- Gróf Apponyi Albert emlékére -*

A szülői ház tanítja a fiút:
jó példa, tiszta erkölcs, kellő szigor,
tekintély; a szeretetből bőven jut;
legyen boldog a gondtalan gyermekkor!
Jezsuita növendék, s nem papnak készül,
benne sziklaszilárd a keresztény hit;
egy életre tartást kap osztályrészül,
mit a nehéz időkre magával vitt.

Az iskolában szívvel-lélekkel magyar,
a szónok Ciceróról latinul magyaráz;
magyar érzés hevíti, s tudja mit akar.
Bár gazdag örökséget nyújt a grófi ház,
s az apai név nagy dicsőségében
sütkérezhetne, de ő jogot tanul,
és nyelveket gyakorol szenvedéllyel,
s egy küldöttségnek tolmácsol olaszul.

A politikai pályára készül
s világosodik benne egy eszmekör;
a honi parlament izgatja jelesül,
már ifjan szónoki babérokra tör.
A kőszegi kerületben alul marad,
s még párszor keserítik a kudarcok.
Végül Jászberényben szerez bizalmat,
s egy emberöltőn át vívja a harcot.

Zászlót bont és felesküsznek rá sokan,
a jövő nagy emberét benne látják,
mert a haza sorsát veszi komolyan,
- s partner - ki elismeri mások igazát.
Becsületes, hű politikus lelkét
gyötrik a kényszerű, rossz megoldások;
állásért, rangért nem adja fel elvét.
szeretné szolgálni az igazságot!

A tisztelt Házban mesterien szónokol,
jó ügyet képvisel, száz indokkal érvel.
A hallgatóság lesi a szót ajkáról,
s híveket nyer az igaz szó erejével.
Míg a nép mohón szívja magába
az elhangzott sok-sok igazságot,
- kerül hiúságot, a sarat állja -
s eszméit gyakran valósítják meg mások.

Felhők takarják a magyar láthatárt!
Hazafi lelkében számtalan kétely,
s a békétlen Trianon fájdalma árt;
tette az utókornak tanúságtétel.
A nép élő lelkiismerete szól,
- áldatlan idők - átjárja a bánat,
eszével, szívével is egyet gondol:
csak igazságot kér Magyarországnak!

Sokféle módon segíti hazáját:
közlegény, pártvezér, házelnök, miniszter -
szavai, tettei sikerét kivívják,
amit az ellenfél is méltán tisztel.
Minden időben csak jó ügyet szolgál.
Meggyőződése, hite szerint: "Csak a jog
és a tiszta erkölcs kettős alapján
építhetjük fel újra az országot!"

A magyar szellem külföldi követe,
s ahol megjelenik, kitör az ünnep.
Hogy népünket méltó tisztelet övezze
barátokat szerez a magyar ügynek.
Amerika földjén a Kossuth szobornál
sok ezer magyar szív dobog hevesebben,
- míg levett kalappal elbűvölten áll -
nő a magyar öntudat az idegenben.

Neve dicsőségét maga alkotja meg,
és aszerint él, amit igaznak vall;
szándékosan nem sért meg ellenfelet,
s védi a haza ügyét lankadatlan.
Teljes ember, kinek kijár a tisztelet!
Ötven év! Aranymandátumot is kap,
megyénk négy városában díszpolgár lehet.
"Emberi katedrális" -- szól a hasonlat...

Az apáti kastély parkjában sétál
a gróf a százéves tölgyek alatt;
ősz fejében még most is ott motoszkál
az örök, kérlelhetetlen gondolat.
Meg-megáll, lassú lépte kimért,
történelmi távlatból nézi életútját:
Megtett-e mindent hazájáért, népéért?
Az igent a fák békésen susogják...

Refrén:
Élete példa, világító fáklya,
a kései utód tetteit látja.
Tanítja fennen: a tudás hatalom,
éljen vele a nép bátran, szabadon!
Hazájának örök hűséget vall,
"emlékét szívedben Vidd. magaddal!"

* Elhangzott a Gencsapáti Általános Iskola névadóján 2007. április 22-én

A FIATALOK APOSTOLA

- Bosco Szent János emlékére -
(XIII. Leó: "Egész élete egy csoda!")

A kis parasztfiú lelkén nyomot hagy
az Úr; a fiúk közt apostolkodik,
szívét kitárja az égi sugárnak,
és kitartóan munkál benne a hit.

A rögös barázdák árva gyermekét
szerény szolgájának hívja az Isten.
Sokak örömére oltár elé lép,
s tüzes szavai szólnak bátor bittel.

Miként a látóhatár ölel eget,
úgy szorít magához minden gyermeket.
Életében egyetlen eszme vezérli:
az ifjúból váljék istenes férfi!

Mennyi nemes tett fakad buzgó lelkéből:
áll menedékház, templomkórus dalol,
szól az oratórium - csodás légkör -
s rendet alapít hozzá hű tagokból,

az elhagyott fiúkat otthonnal kínálja,
s jó példával ment meg lelkeket,
a szent misszió az utolsó álma,
s a vándorbotja Tűzföldig elvezet.

"Elmenvén az egész Világra" az atya,
s amerre megy, oszlanak a fellegek,
kíséri megszámlálhatatlan csoda,
keserű lelkekbe mézet csepegtet.

Életében hányan forralnak bosszút
a Csavargók Atyja, barátja ellen.
Valamennyi Isten irgalmára jut,
mert könyörgő imát mond érdekükben!

Mára nevét visszhangozza a világ,
hol seregnyi igaz követője él.
S amíg hozzá mondunk őszinte imát,
a szószóló szent közbenjár Istennél.

Don Bosco fiai: a szaléziak,
ifjúságot nevelnek önfeledten,
szívükbe a hit csodákat rak.
Ő már szent volt, mikor én megszülettem!

KARÁCSONYI ALLITERÁCIÓ

Este, esendő emberek,
gyertya gyullad, gyarló gyermekek;
figyelem, fenyőfa, fénysugár,
viselős világ vigyáz, vár;
csengő csendül, csúcson csillag,
harangszó, hit hűen hívnak.
Arkangyal, arany ajándék,
dallam dédelget: Dicsőség!

Békés barom, bojtár, Betlehem.
Lassú láng lobog lelkemben!
Idegen istálló, igaz ima,
József, jóságos jel, jászol,
menny, malaszt megváltó, Mária;
Példátlan Pár, példás pásztor,
régi remény, ragyogó rend,
ágál áldott álom, advent;
vajúdó várakozás virraszt,
tündöklő titkot teremt...

Éjféli ének, éber éj,
szeretet, születés, szenvedély;
végtelen világosság vagy,
hozzád húz hű hódolat:
Okos ok, óhatatlan oltalom,
kezem kéretlen kulcsolom,
átitat áldott áhítat...

Örök örömök ölelnek,
Fenséges Fia a Földnek!
Kincs, karon ülő kiskirály,
köszönt: Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

EGY MELEG KÉZFOGÁS

- Bódi Tóth Elemérnek -

Vasból köszöntlek a hatvanadikon!
Szilvágyi mezőkről két ölelő fa
röptetett messze, szép Karancs magasba,
s irányt mutat a rigók röpte, mikor
int a régi domb, mint az anyai kéz.
Álmodat őrzi a szerelmes háttér,
lüktet benned a város, s az új vágy kél,
míg csúcsáról a tájhaza visszanéz.
Utad a hű ösvényre visszatalál,
ha tenyeredbe simul egy friss fűszál,
s ámulatba ejt a tündér látomás.
Együtt indultunk keresni valamit:
a vers égi s földi sugallatait,
s hideg napokban egy meleg kézfogást!

KÓRUSBAN SZÁLL A DAL...

- Tízéves a Rozmaring Asszony/zérus -

Vannak vagy tízen a kedves hölgyek,
a dal szolgálatába szegődtek.
Lehet ősz, zord tél vagy nyár, kikelet,
illik nekik a csinos viselet.
Eszembe jutnak Babits szavai,
s olyan jó sokszor újra hallani:
"Megmondom a titkát édesem a dalnak:
önmagát hallgatja, aki dalra hallgat."

Közöttük áll régi osztálytársam,
irodistát, óvónőt is láttam,
menyecske, nagymama dalostársak,
a dalban egymásra találtak.
Eszembe jutnak Babits szavai,
szeretem többször újra hallani:
"Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban."

Minden alkalom ritka szép ünnep!
A közönségnek dalban üzennek.
A műsoron mindig szívig hatol
s tisztán cseng a sokszínű dalcsokor.
Eszembe jutnak Babits szavai,
s olyan jó százszor újra hallani:
"És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."

A jól ismert népdal tüzesen szólal;
tréfát kelt, táncra perdít a jó dal,
s dalos kedvű nagyapánk nótái,
könnyek nélkül nehéz azt megállni:
az öreg pohár mellett kesereg -
hol van az a nyár, hol a régi gyerek?
Dallal avatják verses kötetem,
s azt a szép estét nekik köszönhetem!
Bámulatos ereje van a dalnak,
nyomában vágy, álom, öröm sarjad...
Eszembe jutnak Babits szavai,
és szeretném örökké hallani:
"Megmondom a titkát édesem a dalnak:
önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkébe az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek."

ZÁSZLÓ-DAL

Állok előtte, s nézem a zászlót.
Nagy idők nagy tanúja volt!
Elmeséli zászló-nyelven
az ezeréves történelem
harcos, békés legendáit,
mi kedves volt, ami fájt itt:
éltünk dicső, szép napokat,
rabokat és szabadokat...

Ha a haza arra kérte
hűségesküt tettek érte.
Alatta hullt el sok ezer
névtelen hős, magyar ember!
Hányszor tűzték vár tornyára
az ellenség bosszújára,
s kézből kézbe adták váltig
úgy őrizték mindhalálig...

...Nagy zászlónknak kis testvére,
alá gyűlt az ország népe!
Őt köszöntöm most boldogan,
szóljon hozzá a zászló-dal!
Emeljük magasra, emberek,
vele csatákat nyerünk meg!
Lobogónkat körbe vegyék,
miként lobog - jól figyeljék!

S amíg zászlónk szárnya rebben
gyönyörködjünk színeiben:
népünk múltját jelképezi,
napként fénylő arany szegi.
Magyar hősök hű, szent vére
folyt a tiszta, gyolcs fehérre.
Zöldjében a tág magyar föld
millió reményt örökölt.
Koronás címere ránk hagyott
ezernyi szép gondolatot...

Zászlónk!

Ne légy soha babér nélkül,
hűség csokrát kapd emlékül!
Ne bántson seb, ne lepjen por,
sebedre könny sose hulljon!
Fújjon mindig szelíd szellő,
éltessen sok víg esztendő!
Feddhetetlen becsületed
el ne vegyék idegenek!

Zászlónk!

Maradj a béke lobogója!
Híred falum népe óvja!
Adjon a sors zászlóvivőt,
közöttünk élj boldog időt!
Lengj mindig a fejünk fölött,
szárnyalásod legyen örök!
S míg égbe emelnek emberek,
én örömkönnyel szentellek meg!

Refrén:

Áldja Isten jó- s balsorsban,
amíg magyar szíve dobban!
Lengeti szél, fakítja nap,
légy testvér e zászló alatt!

KÉPEK ELŐTT

NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS...

- Tóth Csaba képe előtt -

Huszt vára felett nem jár rémalak,
csak a néhai költő lelke derül;
amíg ontja aranyos fényét a nap
az ecset hangokat hall szüntelenül.

Zivataros századaiból kilép
végre, s megleli honját e hazában,
és nem felejti hű himnuszát a nép,
s énekli nemzeti békére vártan.

Szív és lélek könnyezik dallamára,
a dacos jelenkor vigyázban állva
szivárványt remél ma minden borúra.

A költői szó, az ünnepélyes dal
egy országot képvisel, eszmét magasztal:
az összetartozás szép szimbóluma!

VELENCEI KARNEVÁL

- Krieg Ferenc képe alá -

Hányszor látta, s nem tud betelni vele!
Ott áll festőként a Sóhajok-hídján,
majd szívét mossa a színek tengere,
képet lát a szem; s kavargás muzsikál.

Színek és foltok, vibrál ezernyi fény,
s ecsetje nyomán tarka világ terem,
időtlen, színes lebegés, amit átél,
- idilli kép - pazar bálterem!

A riókon lampionos bárkákra száll
a vég nélküli farsangi karnevál,
öröme reggelig kedvére mulat...

Derűs színeivel újra meghódít
ez a pompás velencei kolorit,
s velem is játszik ezernyi hangulat!

RAJZTANÁROK

PUNGOR KLÁRA: BALATONFELVIDÉKI TÁJ

A festő vezeti a tekintetet,
s meghökkent a páratlan panoráma.
Míg eléd simul a táj, fény pásztázza,
a májusi esőben most mosdott meg.

Csak lélek és szem tud így együtt látni,
s az Isten alkotta csodát kimondja;
Őriz a hű hegyek szelíd szigora,
ha futnak a földek barna barázdái.

Vonul az egymásba kapaszkodó kék,
s magához ölel a távol messzeség,
hív a völgybe bújt pirosló háztető.

Én innen látom - hozzáképzelhető -
a repce fölött döngenek a méhek,
s pacsirta szájából zeng a hálaének.

LASKOVITS ELVIRA: VIRÁGCSENDÉLET

Elég néhány kedves szín a festőnek,
vázának ott a nagy mázas cserép;
virágai örökéletűvé nőnek,
s látvánnyá nemesül az egyszerűség.

Jól ismeri a virágok szép nyelvét,
s hirdeti, amit őszintén mondanak:
Virág az ifjúság, szívednek nem vét,
- élj hát - szirmait hullatja maholnap.

Míg a finom színeket kikeveri,
érzem, illat árad, egy leheletnyi,
s a nyári szél kellemesen melegít.

A sok virág szinte a szívéből nő,
- ragyogásán ne fog semmit az idő -
s megcsodálni azokat lehet itt!

SZENDI FERENC: MŰTEREM BELSŐ

Beszédes tárgyai hittel vallanak:
maszatos rajztábla, bontatlan doboz,
redőz a függöny, fényre néz az ablak -
az enteriőr új gondolatot hoz.

Friss, bensőséges a kép hangulata:
a máztalan korsó és megtartó szék,
ahogy a tisztelet s a csend uralja,
s a fény elől bújik a suta árnyék.

Bármelyik percben beléphet a Mester,
- nem töri szilánkokra a nagy csendet -
nézi áhítattal, mit megteremtett.

Szelíd színeivel szól, vall ezerszer,
ahogy választ, kever, színt visz fel, ami
személyesen tud hitet kimondani!

SODICS LÁSZLÓ: TORNÁC

Erdélyből hozta a festői témát!
A hely szelleme, ihlete ráköszön,
ámulva nézi, a szívével is lát,
majd itthon dolgozik benne az öröm.

Nyitott folyosóján az idő átjár,
szokatlan színe éjszakát idéz,
virraszt a hű szív régi verandáján,
s faláról fehéren pereg a kék mész.

Minden zugában rejtőzik az emlék,
faragott oszlopai közé rejti
és sugallja a székely gondolatot.

Esténként szívesen lenne ott vendég,
- a festő szíve, lelke nem felejti, -
több tárlatnak is méltó rangot adott!

A FA VILÁGA

- Dr. Sipos Endre fotókiállításán -

Képein a fa csodás nyelven beszél,
ő érti ezt a nyelvet s magyarázza;
sokszor körbejárja, mint fát a friss szél,
s a szenvedélytől föl-fölcsap a láza.

Bölcsen nézi a fát s hamar rádöbben:
minden fa más, mely kíséri az útján,
éljen domb hátán, síkon vagy mély völgyben,
bújócskát játszik a várt fény a csúcsán.

Fáihoz számtalan, apró út vezet,
titkot súg a lomb, szól rá a felelet -
a növény rejtett lelkébe belelát:

él a természet szép törvénye szerint,
és számos tulajdonsága arra int,
hogy emberként tisztelje a nemes fát!

II.

De sokszor emberi a fa világa:
szívós gyökeret ereszt serény lába,
hallja, ahogy szapora szíve lüktet
s törzsében gyűjti az évgyűrűket.

A szorgos kezei égbe nyúlt gallyak,
szótlan tűr, látszólag nagyokat hallgat.
Ezernyi levele egy nyelven üzen,
s nekünk fohászát mondja el szüntelen.

Hűséggel őrzi a sokféle időt,
szelíd árnyéka fejünk fölé nőtt,
s meleg fészket tart görcs-bogas ágai

Lombtalan áll, alatta a rőt avar,
pihen, a friss hó új álmokat takar,
s tavasszal kihajt régi boldogsága.

III.

Erdők vándora, értő szemmel úgy lát,
kilesi a fa érzékeny titkait,
amíg méregeti oszlopos csúcsát,
emberi sorsa élni-halni tanít.

A fenyők tornya alatt templomban van,
ahol a szent csend magasodik égig,
majd kórusok szólnak fenn, láthatatlan,
s az erdő Urat hangosan dicsérik.

Belegondol, mennyi baljós idő,
amíg az anyaföld öléből kinő
a mag, s fénnyel, esővel, széllel dacol.

Tanúi a felhők villámokat rejtenek,
kérgén sokasodnak a sebhelyek,
hogy "a Világban otthon legyen valahol!"

IV.

Sokszor egyedül él a fa, magányos,
- fának sem jó magában - siet a társhoz,
ébreszti fény, szendereg madárdalon,
s a remény magjait szórja szabadon.

Nappal oldódik a sűrű magány,
ha az est kopogtat a fa ajtaján
éjszaka már csillagokkal társalog.
Vállán hord éveket vagy évszázadot.

Hitek s remények közt maroknyi földből
így el: öregség, vihar sújtja, s földig dől -
rá az idő a halál jelét rakja.

Sorstól áldottan, állva hal meg a fa!
A magasban varjú sír, üzen: kár! kár!
A fűben egy tücsök gyászdalt muzsikál...

A KATEDRA VONZÁSÁBAN

AZ ELSŐ ISKOLÁM

Hatvan év múltával már bátran
dicsérem, - próbáját kiálltam!
Iskolám derűs, szép óráit
nem felejtem holtom napjáig!
Erős kapocs fűz hozzá, szellemi,
itt kezdtem nyelvemet érteni.
Gyermeki lelkemet magamban
őrizem, és mennyi haszna van!

Egyszeregy, reggeli imádság
hangzott a nyitott ablakon át.
Lehettünk ötvenen összesen,
óra volt önálló s közvetlen.
Az osztály játszik s dalol közösen,
kézimunkál, rajzol örömmel.
Szemünk csillogott, arcunk kipirult,
nem fájt az élet, nem fájt a múlt!

Mentünk mi délelőtt, délután,
lecke várt a palatábláján.
Kék tarisznyánkban két hasábfa,
azt várta télen a nagy kályha.
Háborús időkben zárva volt,
szénhiány szünetet parancsolt.
Mennyi játék hívott bennünket!
Az eljátszott idő megbüntet.

A hat év alatt biz' nem egyszer
haragudott rám a bősz mester.
Forgott a nádpálca kezében,
még viszket, tegnap volt, úgy érzem,
s fenyeget: "Lesz neked ne nevess,
kis papírmácsik s tintaleves!"
Kis eszem nehezen érti meg, -
ma tudom, jó útra térített.

Nem csak rossz, de jó is lehettem,
szorgalmam mindig "ernyedetlen".
Munkámat bizony jól elláttam
két helyen: otthon s az iskolában.
Nyolcadikban vár a Balaton,
nekem ez az első alkalom!
A jutalom szóba nem jöhet!
Ki tereget árpának kötelet?

S azt hiszik, nem a tóhoz visznek,
hanem keletre valakiknek...
...Diktál a kor szokatlan szellemet,
a felemás idő meglepett.
Bőrömön érzem az ellentétet -
apám a nyelvére nem tesz féket.
Szolgáltam hitem, s az eszme nő -
voltam gárdista majd úttörő.

Játszottunk klasszikus darabot,
a felnőtt közönség szorított:
János vitéz hős seregében
zászlót vittem s lengettem szépen,
ittam szavát Nyilas Misinek,
emberek, hűen szeressenek!
Az apám szekerén gondtalan
Petőfit idéztem, szavaltam.

Itt lestem a pingpong titkait,
versenyre Horváth tanár úr vitt,
s csillapodik a szívverésem,
nyakamban az első kis érem...
Az első szerelem szíven üt,
keresem őt éjt-nap mindenütt...
Az első vers már őszintén szól
egy kamasz fiú álmairól...

HOL VAN?

Iskola! Szívemnek otthona!
Sírig visz gyermekek mosolya!
Hol van a jó "magtár-iskola"
Végtelen tudásvágy vitt oda,
hol a tintatartós, hosszú pad,
bevésett nevemmel elkorhadt,
hol van a fatábla, fekete,
bámult rám, eleven gyerekre,

hol van a katedra, szúette,
rekviem hangzik már felette,
hol van a sisere gyermekhad,
nem hallják kiáltó szavamat,
elfogytak sorra a nagy leckék,
megoldást néhanap dicsérték,
hol vagytok ti játszó társaim,
többen is nyugosznak odakinn...

Iskolám ezernyi más élményt ad,
hatvan év után is hív a pad.
Ki tudná mindezt elfelejteni,
hozzáfogható nincsen semmi!
Annyi év után régi fiát ma
emlékeivel vissza várja;
ki szívére öleli az iskolát,
sokáig marad hű kisdiák!

TETSZIK A PÁLYA

Tetszik a padok közt, - a pálya!
Mesterem szívesen ajánlja.
A hátsó szobában lázasan
gyerkőcként tanítót játszottam.
Bennem él a gyermekkori álom,
nyolc éven át őrzöm, sajnálom,
mert Madách szép szava utolér:
"Kiben erő van... bizton célba ér!"

"Oly korban éltem", mikor a hit
gyalázatos nagy bűnnek számít.
A tudás kevésnek bizonyul,
a Hatalom keze utánam nyúl.
Abban az időben - de nagy kár -
beleszól falusi párttitkár,
szava a mérlegen súlyos lat:
lapomon nincsen jó javaslat...

"Buktam" jó néhány felvételin,
értetlen gyötör a néma kín,
s beborul felettem a kék ég,
utam ösvénye elakad végképp...
A tisztuló idő mellém áll,
a kudarc még jobban animál,
s marad még bennem annyi hit,
olcsó ígéret el nem tántorít.

Múlnak a felhős idők, kiderül,
hetedszerre mégis sikerül.
A munka kárpótol mindenért,
talán elérem a kitűzött célt,
s kitűnik, én döntöttem jól:
egy lépés, s ott vagyok a dobogón,
s elém gördül még egy akadály -
üres, nehéz a lélek, ha fáj...

Így kaptam katedrát a sorstól;
beváltam, az élet igazol;
s köröttem több apró kisgyerek,
szavukra örömest figyelek.
Csodát várnak tőlem mindennap,
boldog, ki csak simogatást kap,
Osztottam tudást, igazságot,
példát, - és senkit meg nem bántott.

Sok öröm kísért a pályámon,
helyemet nemesen megállom.
Tanításnál nekem nincs gyönyörűbb,
magasztos legszentebb emberügy!
Büszke vagyok rá, amit tettem,
tovább élek egy szóban, tettben!
Iskola! Szívemnek otthona!
Sírig visz gyermekek mosolya!

JÖTTMENT

Álltam én is a katedrán!
Bízott bennem sok tanítvány.
Sok tanítvány, ha kísérne,
Bozzaitól Vépig érne...

Itt fájt lelkemben a szózat,
áldja s veri a maradókat.
Már csodákra nem is vártam -
otthon legyek a világban!
mert a dőre ifjú kerget
csúf, csalóka reményeket;
kerékvágásból kizökkent,
ha rád fogják: "olyan jött-ment".
Sokáig jött-ment idegen,
vándor voltam a szíveken.
Sújt az ok még kis ideig,
s munkál bennem még annyi hit,
hűn megálljam a helyemet,
tán megszeretnek engemet!

ÚTITÁRSAK

Itt maradtam Mikes-módra,
áhítoztam szépre, jóra,
hol csodákra, hol reményre
vártam szívem szerelmére.
Idevaló feleségem,
abban is van némi érdem.
Vép szeretett, mégis ártott,
nem felejtem el Lipártot;
sorskerék ha elakadna,
a fülemben Madách szava...

Szívem rejtőzik jelekkel,
több osztálynyi kis gyermekben.
Viszik magukkal élten át
az együtt töltött pár órát.
A padok között éveken át
töltögettem a tarisznyát
jó gyereknek, rossz gyereknek,
ezért-azért csak szeretnek.
Velem voltak, engem vártak,
minden úton útitársak,
társai egy jó barátnak
a munkában mellém álltak,
s elmondhatják velem bátran:
a bajban meg nem hátráltam!...

MEGCSINÁLNI...

A szív dobban, s ez nem kevés,
várja, mit szól a józan ész;
tovább élsz egy szóban, tettben,
mi később nyit a gyerekben;
reményteljes gyökeret ver
mint a jó mag lent a földben;
már sajátja a szó és tett,
ki tudja, hogy kit követett.
Fejét - láthatod emberen -
üres kalász hordja csak fenn,
telt kalászt a súlya húzza,
mennyit ér, a gazda tudja.
Az életben az a nagy tét -
megcsinálni a szerencsét!
Bátorságot, annyit, ami
segít leckét megoldani!

VALLOMÁSFÉLE

Ide hoznak hű utaim
elmerengni a valamin:
szerelemből a sors idevet
szívem ereszt itt gyökeret;
földje boldog kis sziget,
a távozónak integet.
Viszi az út - azt el is hidd -
távolodó kis lépteid,
nem feledtek - azt el ne hidd,
idő temeti lépteid.
S megtart majd a tiszta emlék,
néha példa is lehetnék!

Még lármát csap bús szívemben
a csengőszó szeptemberben...
hív, a kezdést teszi közzé,
mennék újra padok közé.
Sok névtelen kilométer
hátam mögött, szívem érzem;
szép, kíváncsi arcotokban
egyszerűen felragyogtam,
padok közt, nehéz terepen
gondjaimat elfelejtem.
Szenvedélyes szemük fénye
fényes nappal is kísérne,
újfent tiszta tekintetek
táblájára tekinthetek...
Ünnepi volt sok alkalom,
a katedrát másra hagyom!
A mester tanítvány nélkül
semmit ér - megmarad emlékül...

GYERMEKARCOK

A BESZÉDES

Nincsen olyan lé,
miben ne lenne kanál,
szapora malom, sokat darál.
A helyzetet ki nem hagyja,
mindenhez van egy rossz szava.
Csak legyen, aki meghallgatja.
Kiadja a, család titkát,
a csendek benne olyan ritkák,
mint a fehér hollók.
Menekülnek a hallgatók!

A lelke terhén szóval könnyít,
hangfüggönye mögé bújik.
Ö a legjobb beszéd-alany.
Még nem sejti, hallgatni arany!

Sok beszédnek, sok az alja!
Nem csak társát, magát csalja
unja már a kompánia,
szünetet kellene tartania!
Fogy a levegő körülötte,
mert saját poénját is lelőtte.

Keveset gondol, sokat mond,
szinte beteg, beszédbolond!
Készül szájára a tépőzár,
s egyszer már a szó aranya
csengene ki drága ajkán!

A CUCCOS

A család
első és utolsó szülötte,
szülők ugrálnak körülötte.
A kis szentem, öltöztetik,
rajta reklám az új butik.
Ő a példa, társaira erősen hat,
ilyen most a mai divat.
Fiúk, lányok körbe állják,
a szerkót mind csodálják,
felpróbálják a drága holmit,
s megkérdezik hol mit
lehet kapni, venni.
Mire hasonlót hord az egész banda,
cuccait már másra hagyja.
Kezdi elölről a bátor,
s lesz belőle az utcán,
és iskolában divatdiktátor!

A TISZTELETLEN

A keze zsebében gyökeret ver,
beszél veled, mint idegennel,
s bezárja előtted az ajtót,
csak mástól remél igazat, jót;
mindig megspórolja a köszönést,
talál valami kibúvót, rést.
Nem csukja be mosatlan száját,
obszcén szavak kicifrázzák,
megfagy a levegő, ahol volt,
lehúzhatják, utána a rolót.

Őt tisztelik a bamba srácok,
míg máson gyűlnek néma ráncok.
Bár verik, mint kétfenekű dobot,
gáncsolja a józan gondolatot.
Szalmaláng feszt a fogadalom!
Tolakodó, szemtelen majom,
nem tart tisztes távolságot,
két kézzel szórják rá az átkot.
Nem használ már neki a jó szó,
az ősök intelme falra hányt borsó.

Marad kaján nyelvöltögető,
módszeresen bősz visszaeső.
Ő aztán zseni, nem akárki fia,
arcodba durran rágós lufija.
Minduntalan viszket a feneke,
néha a világ legrosszabb gyereke!
Amíg szabályokat felrúgva él,
honnan tudnál mi fán terem a tekintély!

Ki mondja meg neki, hogy tisztelet
illet felnőttet nőt, időset?
Eljön az idő, a tisztes kor,
s méltatlankodik majd akkor.
Csodálkozik majd öregen:
Milyenek a mai fiatalok! -
szól - hihetetlen, öregem,
s múltját feledve csak nyafog!

A DACOS

Szélén ronggyá gyűrt köpenyben
egymásba botlanak lábai,
szerte hullanak kamasz álmai,
s nevének hallatára összerezzen.

Tördeli ügyetlen két kezét,
unszolásra szótlan az emberfia,
csökönyös haragjában muszáj sírnia,
s arcán a könnyet maszatolja szét.

Megbukik a legegyszerűbb erőpróbán,
tenyerében izzad a félelem,
az igyekezet viszi szél ellen,
a szánalom is sújtja, ahogy ott áll.

Arcának ijedt vonásain
vörösre, majd fehérre vált a tekintet,
rajta ima, kontár kéz nem segíthet;
s belül könyörtelen a néma kín.

Csak azért is belé bújt valami,
torkában a hallgatás gombóca,
azt hinnénk, a körömrágás oldja,
de egyetlen szavát sem hallani.

Szemében riadt madárka fészkel,
mikor felpislant egy árnyék alól
az atyai, tanári szigor ellen, dacol,
már majdnem rokonszenvet ér el.

Lassan feleszmél, kiutat nem lát,
s kövér könnyek közt megszólal:
Csak bántanak tettel, szóval!
s ellentmondás nélkül adja meg magát!

BANDI

Azt gondolnám,
tán otthon pofon az intelem;
az arcán jókora
két piros rózsa,
ahogy itt terem.
Esténként így, ha berobban,
ideköszön egy "csókolom"-mal.

Amíg vár,
kezében az üres kanna
vad heje-huja táncot jár,
a micisapka alig ül
szőke haján.
Hüvelyk Matyi - meséből szökött -
mintha egymaga
űzné az ördögöt.
Homloka bátor hídként ível,
érzem, ő az új Gulliver.
S most egy ritka
pillanatra kék kannástul
kedves ölembe hull...

Ha öntik habos tejét,
szeme izzó fény,
benne ritkán illan árnyék,
lába nehezen vár még,
míg ujja jár a hab tetején...

Gondol egyet a csintalan,
megint kíséri pajkos tett,
(sosem bánja, amit elkövetett)
a tele kannát maga körül
a levegőben megforgatja.
Anyám szája hogy legörbül,
a mutatvány meg is hatja,
bőven kap a rémületből...

Eszébe jut, otthon várják,
máris rohan, s még elviharzik
egy szeles "csókolom"-mal!

TANÁRARCOK

HŰSÉGGEL ÁLDVA

- Osvald Győzőnének -

Mekkora hűség! - egy helyen szolgálni.
kezdettől végéig, egy életen. át,
folyvást egyazon dobogóra állni,
s új arcoknak feladni okos példát.

Határozottan tudja mit is jelent,
ha a változó anyag titka fellebben,
közösen keresni az ismeretlent,
a szilaj, fogékony diák-fejekben.

Volt helyettes, osztályfőnök, igazi;
háza elé május fáját ültették
a mindenre elszánt, volt "rossz fiai".

Igazolja most az a régi tétel:
csak a buzgó szorgalom és tehetség
összege egyenlő a ritka sikerrel!

A CSAPAT LELKE

- Verhás Miklósnénak -

Lelke, mint a fényesre csiszolt tükör,
tanítványok nézik magukat benne;
amint táncra perdül, kinyílik a kör,
s a szeme nyíló napfénnyel van tele.

Csapatot vezet és versenyre készít,
egy iskola jó egészségét óvja;
a táborban tréfás események érik,
fogékony játszótárs, száll a friss nóta.

Dicsérni szokott, szidni nemigen,
ha valaki eltéved a térképen;
- az életben találjon biztos utat!

Ha gondolatban néha hátranéz, látja,
régi diákjai mennek utána,
ilyenkor csendesen a szívében kutat...

A CÍMZETES

- Tóth Ferencnek -

Harminc évig
felelős igazgató, egyszemélyi,
tanít is, tart irodalom órákat;
kiválaszt, alkalmaz, szól, dönt, jóváhagy,
szervez, segít, s a munkát számon kéri.

Mindezt karöltve tevékeny társaival!
Ezernyi gondja között arra vágyik,
ami egyszer elérhetőnek látszik.
S újra erőt gyűjt a közös kézfogásban.

Tantermi tablóin ámul a gyerek,
igényes írás, s precízen elemez,
s a fejekben gyűlnek az ismeretek.

Jaj, méltatlan, amit a sors vele tesz!
Egyesek okot hiába keresnek,
ő megmarad örökké címzetesnek!

PILLANGÓ ÉS NEFELEJCS

- Egy emlékkönyvbe -

Piros lepke, sárga lepke,
rászállott a nefelejcsre...

Minden tavasz hozza eléd
pillangóját, nefelejcsét...

Szelíd röptű évek múltán
nagy lány leszel, te is kislány!

Szívedben a nefelejcs hajt,
pillangókat is kergetsz majd.

Vigyázz arra, kinek adod -
merre űzöd, merre hajtod!

Valakinek, ki megérti,
nefelejcsed féltve őrzi,

S neked fogja mindig-mindig
a boldogság pillangóit,

s hozzád száll el lepkeszárnyon
az a nefelejcses álom...

Boldog szíved mindig óvja
a szerelem pillangója!

Fakul majd az emlékezet,
akkor nyisd ki kis könyvedet!

Gondolj arra, ki e pár sort
neked írta, s hozzá rajzolt!

Gondolj arra, a múlt szólít:
szállnak-e még pillangóid,

a kegyes sors hogyan röpít,
s nefelejcsed hol virágzik!

Piros lepke, sárga lepke
újra száll a nefelejcsre...

VÉPI ÉG ALATT

A SZÉLKERÉK

A nagyközség határában
magas tornyot egyet láttam.
Csodálom az újdonságot,
Dániában gyakran látott.
Rajta forog egy szélkerék,
gazdái rá méltán büszkék.
Szélturbina, susog hangja,
legkisebb szél megmozgatja.
Befogja a napi szelet,
állandóan áramot fejt.
Hazánkban már az ötödik,
célszerűen, jól működik,
füstmentesen forog sokat,
gyarapodik a kilowatt.

Három helyen tábla jelzi,
a megawatt immár mennyi.
Természetes teljesítmény,
dicséretes, de sokat ér!...

...A falutól kicsit távol
elege van a magányból.
Régóta egyedül áll itt,
s nehezen várja társait...

PATAKPARTON

Lekaszált rétek itt hagyott
füve lehel jó illatot
s csillog a harmat gyöngyszeme
gurul a selymes rétekre
csörgő csermely gyors vizet hoz
bokrok simulnak egymáshoz...

Sűrű bokrok s fák alatt
találkát beszél meg több patak
Borza Kozár Surány vize
ölelkezik szépen össze
s nem törődik semmi mással
rétre szalad gyors folyással
felette friss fecske röppen
cikázik boldog örömben
virág nyílik patakparton
szelíd csalán kék liliom
kis pipitér kék nefelejcs
mosolyog hát könnyet ne ejts!
csokrából szívesen adnék
köröz felette züm-züm vadméh...

A városból a betonút
nagy kanyarral erre fut
patakmenti kettős hídnál
Nepomuki szent szobra áll...
Patak-könyök egymáshoz ér
partjára ül ódon kastély...

A GÓLYAFÉSZEK

Az oszlopon gólyafészek
áraszt kedves melegséget
tavasszal, ha visszajönnek
a faluban szinte ünnep.
Régi fészkük körüljárják
hordják a fák száraz ágát.
A két Kelep bajtól félhet
váltva őrzik már a fészket;
a gólyaférj türelmesen
féllábon áll tojás-lesen
féllábon áll fészek szélén
tollászkodik benne remény
gólyaasszony - az a másik
csak a feje búbja látszik...

KEDVES LÁRMA

Áll az idő toronyórán
gyerkőc nehéz táskát lóbál,
mint a csiga viszi "házát",
cipeli a tudományát.
Reggelije az asztalon
nem bajlódik jó falaton
üres gyomra korog tízig
valamit majd akkor iszik.
Csalogat az iskolába
elém szökött kedves lárma.
A teremben, aki tanít
lelkekbe rója sorait.
Én is álltam itt katedrán
s bízott bennem sok tanítvány.
Ki a padban órákat ül
gyakran felel esetlenül,
bár tudása sosem elég:
lehet jó férj vagy feleség!
Az élet leckéje az más -
nem úgy megy, mint a vízfolyás...

EGY KIS HANGYABOLY

A kis Fő tér egy hangyaboly!
Torony nézi a magasból,
szobrokból árad áhítat,
járókelőt is átitat.

Több autó munkába fut,
visz magával lányt és fiút.
Az asszony-nép bevásárol,
két kezében lóg a szatyor.

Ki ügyet intéz nem gyalogol:
karikáznak kerékpárok,
(vendégként én gyalog járok)
az utas most buszra szállhat,
viszi-hozza helyi járat.

Megállóban két fiatal,
fülükben drót, szól a dallam;
kevés szóból értik egymást,
a lány hirtelen csókra vált.

A közeli sütödéből
száll a finom kenyérillat;
a kanyarban szinte feldől
a kamion, s füstöt itt hagy.

Idős néni virágot vesz,
amit majd a sírra helyez;
templom előtt keresztet vet,
szó nélkül vall élő hitet.

Egy újdonsült friss nagyapa
a munkáját hagyja abba;
nyakában az unokája,
játszótéren hinta várja.

Óvodások tesznek egy kört,
(szívesen a sorba állnék,
vén kezemet fognák is még)
piros arcuk ünneplőt ölt.

Rám ismer egy volt tanítvány,
kíséri két szöszke kislány,
pólyás fiú kocsijában -
s az otthon melegét láttam...

Vajon mi lehet a vágyuk?
Sokáig nézek utánuk...

SZÓL A HARANG

Templomtorony hegyén a nap,
onnan küldi a sugarat.
A messze néző toronyból
múltat idéző harang szól.
Szól a harang, úgy hallani,
akar valamit mondani...
Ezernyolcszázegyben - legyen -
egy mester önti Kőszegen.
Pfistermeister, ha hallana
fülébe zúgna bim-bama...

Útba ejtem a templomot,
ajtaja tárt, szívig nyitott.
Rács, az Úrtól nem választ el,
a mély csend most körülölel.
Mária néz s virágözön;
életemen eltűnődöm:
Abban az időben - nehéz kor -
titokban esküdtünk éjfélkor.
A pap, Isten s tanúk előtt
szent stólát a kezünkre köt.
Itt mondtam ki - holtomiglan,
az adott szóból most is van...
Tettemért az élet fizet,
hint az ujjam szenteltvizet.
A sors engem gyakran áldott,
s elmondok egy miatyánkot...

UTCARÉSZLETEK

Hosszú sora sűrű háznak,
fegyelemről magyaráznak,
mint olvasó gyöngyszemei,
úgy sorolnak az útra ki.

Némelyik előtt deszkapad,
két szomszédasszony ott ragad,
valakinek a rossz hírét
már előre csiripeljék.

A nap meleg, langy sugarat
örömében szétosztogat,
s tiszta idő hátterében
Kőszeg hegye néz rá kéken.
Harmadnapra esőt jósol, -
szól a néphit megszokásból.

Kéményekből elszállt a füst,
a víztorony gömbje ezüst,
az utcából eltűnt a sár,
tiszta cipő hazatalál.

Szellő borzol vagy cirógat,
kinyitják a kutyaólat;
bezárt kapuk, kerítések,
drótok mögött futkos két eb,

szóra enyhül indulatok,
lelkükben mennyi meleg zug,
az idegent elkísérik
a ház frontján egész végig...

Felettem sátras platánok,
ibolyával szórt az árok,
a fák lombjában verebek
felelőtlen csiripelnek.

Hét végén a hosszú utcát
ágseprűvel kiporolják.
Akad szemét, mi összejön,
ki-ki maga előtt söpör.
Hétfő napja nagymosásnak,
tiszta ruhák tarkállanak.
Az idegen veszi észre
szorgalmas a falu népe.
Majd a várost utolérik,
gyarapodás módját értik...

Van már nyüzsgés a piacon:
román batyus itt gyalogol,
lengyel árusok kínálják
az olcsón szerzett portékát,
s hozzá mennyi reményt fűznek.
Létre jön a tilos üzlet,
köszönik a barátságot,
vevő neve legyen áldott...

Bódé előtt kong a dinnye,
az Alföldről hozzák ide.
Vele szemben új utca nyílt,
sok új házzal, - városi szint.
A házak előtt kiveszőben
már a meggyfa, s örökzölden
tuja, fenyő fenn díszeleg,
fogja a port és a szelet.
Azt gondolnád városon vagy,
úgy szépítik a parkokat...

Észre veszi az idegen,
öröm jár-kel a szíveken!

LENG A ZÁSZLÓ

Zászló leng a Városházán,
közepében új címer áll:
szív alakú, büszke pajzsa,
a nap és hold ragyog rajta.
Mind a kettő egyszerre süt,
sötét felhő nincs felettük.
Csak csodálom, ahogy nézem,
aranyozott félkeréken
- az aranyozott félkerék
régi, Erdődy örökség,
csakhogy szarvas ugrik abból,
feje koronás agancstól -
egy templom áll kék mezőben,
csúcsán kereszt, messze néz el,
körbezárja fehér szegély,
s beragyogja nappal és éj.
A városházán leng a zászló,
napfényt, esőt, fagyot álló!

A VASÚTÁLLOMÁSON

Fúj a szél az állomásán
zászló leng a homlokzatán
óvatosan teher tolat
hozott tele tartályokat...
Sorakozik üres vagon
ősszel gyűlik répahalom;
lopnak abból hármat-négyet,
nincs ott, kinek fizetnének...
Vittem én is, még korábban
még a téesz hős korában.
Utánam ott nem marad nyom
idővel majd meg is gyónom...
A síneken vonat húz át
hallani a gyors robaját
hallani ahogy zakatol
s elhal a füttye valahol...
Aztán jön a személyvonat
lerakja a bejárókat
most szállnak le az ingázók
nyáron sülnek télen fázók
a kezükben táska szatyor
az asszony-nép hazalohol
otthon várja másik műszak
vacsorára is találhat...

A RÉPAFÖLDÖN

A sorompón túl néhány ház
csak a baloldalon sorjáz
ablakuk a mezőre néz
havat hord a téli szélvész
utas nehéz utat róhat
lerakják a hófogókat...

Kezd a táj zöld hullámzásba
lágyan ring a búzatábla
kalásza ha szárba szökken
pipacs nyílik a széliben...

Gazossá vált cukorrépa
kapálni kell holnap még ma
- fenyeget a téesz elnök
s ujjával a fejéhez bök
káromkodik - hanyag a tag -
kimérik az irodának...

Ésszel én ezt fel nem érem
kapálok én s feleségem
a fejkendő árnyékában
rá a dűlő végén vártam
s megpihentünk sietősen
kalaposan fejkendősen...

NYÁRIDŐBEN, TÉLIDŐBEN...

Nyáridőben a kis tavon
kifogott hal még ficánkol
lusta béka parti dőre
érzékeny a rossz időre
bottal biztatja egy lurkó
menekül a fejest ugró
a fűben fut az apró gyík
tuskó mellett még melegszik...

Télidőben fagyott tavon
havaz a szél fut szabadon
a friss havon új szánkó fut
viszi a lányt meg a fiút
három testvér három gyermek
a tuskó mellett még didereg
korcsolya lóg a vállukon
a hóember hadd bámuljon
majd köröznek s jégre írják
nevük kezdő monogramját...

A VASÁRNAP...

A vasárnap mindig ünnep,
hétköznapi gondok szűnnek.
Ünneplőt ölt fáradt lélek,
s templomába be-betérhet.
Az asszony-nép volt már misén,
konyhán zöröghet az edény.
Mindig lustább a férfi-nép,
kevesebb hallgat szentmisét.
]ó alibi - keres munkát,
szorgalmasan neki is lát...
Messze még a déli ebéd,
fordul egyet, nem akadék...

Mise után, ebéd előtt
mindig jól esik a kisfröccs.
A kedves vendég az asztalnál
vagy pult mellett álldogál.
Ha részt is vesz a kis misén,
alig töpreng el az igén,
folytatja a nemes vitát,
bírálja a politikát:
mit tervez a polgármester;
várost épít, tárgyal, perel...

Délután van közös program,
a kis család végre együtt;
helyi pályán szurkol, meccs van,
a nap rájuk fényesen süt.
Egekig csap a hangulat,
ismét nyer a focicsapat...

Ki teheti, a hét végén
kocsiba ül, s akad élmény.
Szép autók a házak előtt,
látogatnak idős szülőt:
munka sürget, fekszik beteg;
segítenek, beszélgetnek...

A nagy fiú bicajra ül,
kirándul a város körül.
Követi még öt-hat haver,
s az aszfalton időre ver.
Száguldoznak két keréken,
őket baj sem tartja féken.
Az úton sikerül valahány
nagy, ugratós mutatvány...

Játszóteret épít új láz,
a hintában öcsi hajráz,
annyira hajt, szinte szédül,
csöpp kutyája fordul-térül;
csúszdától a húga elfut,
csalogatja az ívó kút...

Babakocsi lassan sétál
útja közben gyakran megáll,
megnézik az újszülöttet,
benne kinek vére lüktet.
A kocsit testvér kéri el,
jót nyújtózik, úgy éri el;
egy asszonyra maradt gyerek
csokis fagyiért kesereg...

Fényes nappal a presszóban
mulatoznak vidám szóval,
mindig akad jó cimbora,
s jóízűen fogy a bora.
A többség az mindig józan,
tudja, hogy a határ hol van...

Karonfogva jó barátnők
sétálgatnak kora este.
Talán keresik a nagy Őt.
A csajokat két srác leste:
a derekuk takaratlan,
ruha alól ki-kivillan.
Villog a fény a diszkóba'
szendvics hízik, folyik kóla.
Majd két órán át az ép fül
márkás zajtól megsüketül...

Este kék fény szóródik szét,
tévé előtt ül a háznép.
Most ír leckét a nagyobbik,
kisebbik már ágyban alszik,
édes álom szemére száll,
másnap újra hétköznap jár...

KICSI ÁLMOK

- Negyvenéves a vépi óvoda -

Sorakoznak kicsi álmok
liladzsekis óvodások
mint eleven szép gyöngyfűzér
hullámzik a rét zöld gyepen
örök körben óvónéni
kicsinyeit körbe nézi
velük sír és velük nevet
gondtalan a gyermeksereg
önfeledten szól a kis dal
kaput nyitnak karjaikkal
átkígyózik a hosszú sor
s vége szakad majd valahol...
Most a világ tótágast áll
szűk nekik a véges határ
gondol egyet a gyermekhad
valamennyi messze szalad
ki elesik ölben pihen
ott tolongnak közel tízen
földre esnek futnak mégis
nevetésük hallik égig...

Élvezik a friss levegőt
tavaly óta mindenki nőtt!

ISKOLÁNK ÜNNEPÉN

- részlet -

E helyen tanulta a betűvetést
az első gépeltérítő, - s ez nem mese!
A távfutó, ki a köröket rója;
a kaucsuk labda szerelmese,
a festőművész, a Kányák írója;
a híres sebész, az akadémikus közgazdász,
a modellező, ki hajóról, szélről magyaráz,
a mérnök Japánban, a jogász professzor,
a várak újszerű fotósa,
a hajóskapitány, a tengereket járja;
a pap, Isten hű szolgája,
a pszichológus, gyermeki lelket ápol,
a gyógyszerész orvosság tudója,
a világutazó jogász, beszámol útjáról;
a birkózó olimpikon,
a két polgármester, bizony
a város érdekében tartós sikereket ér el!

Hány neves
óvónő, orvos, tanár, jogász, mérnök
szerezte itt tudása alapjait;
asztalos, kertész, pék szakmájára készült,
s okos terveiben, álmaiban hitt.
A nyolc évet zökkenő nélkül járta,
ballagás, lufi s virágillat zárta.
Tisztes apa lett, gondos családanya,
ki nem feledte, hol járt iskolába..
Szívében egyre nő a büszkeség,
ma öregbíti iskolája hírnevét:
"Én is itt jártam, fiam, itt tanultam,
attól oly emlékezetes a múltam!

VÉPI HIMNUSZ

- Zenéjét szerezte: Petró András -

Szép határát egy nap bejárhatod gyalog,
fekete felhő vagy fény és árnyék kísér,
dalos erdeje zúg, búzatábla ragyog,
ágazó útjain látható a friss szél.

Hasznos munkánk nyomán, most várossá szépül.
Itt mindig érdemes, fontos megállni:
út, utca, játszótér, pálya, sok ház épül,
s előttünk nyílnak az álmok virágai.

Aki itt született, ide köti minden:
a bölcső, óvoda, iskola, jóbarát -
komoly céljaiban mindhalálig higgyen,
s ráfér az oltalom egy hosszú élten át.

Tiszteld közös múltunk, keress igaz példát,
ne engedd, hogy közénk kétség verjen éket!
E földért már sokan életüket adták,
őrizd, s add tovább a drága örökséget!

Ha szívedben él a biztató jó remény,
nehéz utadon átsegít az élő hit.
Áldott legyen, aki fárad a nép üdvén,
s ifjú városunkban "hat, alkot, gyarapít!"

"Légy híve" városodnak, ne ellensége,
minden dolgos napját csak békében élje!
S ha méltó elődök okos nyomot hagynak,
sok ünnepe lesz a közös akaratnak...

Refrén:
Légy velünk itthon a hazai tájon,
rád munka, család, öröm várjon!
Ha kedvező sorsod messzire vet,
szívedben maradj meg vépinek!

KÖLTŐI TALÁLKOZÁSOK

NYÍLT KÁRTYÁKKAL

- Toronyi Németh Istvánnal -

A gyógyszerész, az orvos, a plébi
és jó magam, a friss értelmiségi,
összeül a csütörtöki traktorpartiban.
A többi hozzászokott a reverendához,
s hogy az a szenvedélyének áldoz.
Csak nekem volt szokatlan, akkoriban...

Kevert az osztó, hat lap a talon,
szétosztott kártyák az asztalon.
Indul a licit, mindenki mérlegel,
s ahogy röpködnek a szavak - élvezem:
tulétroá, pagát ultimó, volát -
micsoda játék, hangzatos figurák.
Hiába, a szokás nagy hatalom!

Kérdésemre, mi újság az irodalomban,
könnyedén elcseveg, s nyilatkozik nyomban:
- Ne tévesszen meg a látszat!
Hódoltam én is a Múzsának.
Mögöttem már a Harcos élet,
s arany asztagban elégtek
magvas és tiszta rímeim,
de szeretnek engem a híveim!
Vagyok, ami voltam!
Az Égnek az asztagok
költővé avatták a papot.

Egyébként nekem a tarokk, a kártya
nem az ördög bibliája.
Nekem növendék korom óta
világnyelv, nagy-nagy jellempróba,
egekbe emel, de nem sújt a porba! -

A magányos köveskúti remete
nyílt kártyákkal játszik,
nyugalmát végleg elnyerte
és élteti a reménnyé vált hit.

Ha nyert, lemondóan intett:
"Bocsásd meg a mi vétkeinket!"
Ha vesztett Shakespeare-t idézett:
"Józan bolond, ki kockáztatni nem mer
s bölcsességét elveszti értelemmel."

Mintha hallaná a székesegyház
toronyóráját, pontosan kilenckor
feláll, a papi kötelességről magyaráz,
s hogy Róza néni, finom kocsonya
és a mindennapi esti zsolozsma
nyugtalanul várja még otthon;
nyeresége se nem oszt, se nem szoroz ma.
A nyitott ajtóból méltósággal elköszön:
- Dicsértessék most és mindörökkön! -

FELRAGYOG A VACSORACSILLAG

- Vendégünk volt Bárdosi Német János -

Egyedül jön az utcán a költő,
- a régi, volt nagy diák -
mióta itt járt, eltelt egy emberöltő.
A kiskertekbe zárt dáliák
ismerősen integetnek utána.
Amíg verébtől hangos a kútkáva,
ő az ismert utakat járja...

Volt idő, amikor az ismeretlen utak
innen négy égtájt felé futottak,
s szegődtek hozzá útitársak:
Móricz, Illyés, Tamási, Kosztolányi,
a sor végét nem is látni -
kik benne barátot, dalnokot láttak...

Szét néz a bárdosi domb
szelíd lankáin, valakinek integet,
szívében késői nyár van.
Pihen egyet
az öreg szilvafák kék árnyékában...

Lenn a Borza patak
mond kedves, üdvözlő szavakat.
Megáll a fahídon,
s hallgatja hogyan
"susog a sás a patakon".
A híd karfájára dől,
s egy ismerős lány arca néz rá
a futó víz tüköréből,
s mintha virágszirmait visszaszórná...

Még elnyújtózik a szénaboglyán,
- felette fehér pille száll,
s kelt korai riadalmat -
hűvösében most zavartalan alhat...

Mire felragyog a vacsoracsillag,
az iskolaterem zsúfolásig megtelik,
mert eljött hozzánk vigyázni álmainkat,
s kézen fogni ismerőseit.
A táblán verséből felirat,
a sorok fehéren-feketén izzanak:
"Népemnek legyen embersége,
emberségemnek népe!"
A műsor versei viszik az üzenetet,
a gondolatot lélektől lélekig,
s nyomában új fény születhetett,
s olthatatlan lett lángja, örök,
egyszerre világít és melegít,
s a közös gondolat összeköt.

Ő a szülőföld szavait köti csokorba,
s ígéri, hogy az örökséget óvja,
amíg belőle szól, "az Isten rádiója."
Bennem dadog a szó MEGKÖSZÖNNI,
hogy hazajár a hűség,
s újra remény-sugarat küld az ég;
E L M O N D A N I
mint jelent nekünk e találkozó,
hogy ismét szivárványt ölt
fejünk fölé a szülőföld!

AZT A KÉZFOGÁST

- Köszönöm Káldi Jánosnak -

Munkából megy haza a megszokott útvonalon.
Irány a kilátó, a hívogató víztorony!
Megy félrecsapott vállal,
húzza a hétköznapok prózai gondja
és a líra, mit felelősséggel vállal...

...A téren Berzsenyi néz rá,
az orgonazúgású költő,
s mintha azt mondaná:
"Áld ki a szelek mérgét nemesen,
s lesz még jobb, szebb emberöltő!"

Megyek utána,
már majdnem elérem,
lassítok, mert visszatart
a diákos szemérem.

Egy építkezés folyik útja mentén,
a napfényben bádog és cserép tündököl;
az állványok közt munkásokkal beszél.
A verejték gyöngyözi szelíd arcukat,
Ő szemével a szívükben kutat:
"Értetek keltem fel a küszöbről!"-
mintha feddő szavait hallanám,
s dünnyög magában: "No, lám,
ideje, te is mérd le magadon,
mennyit építettél a holnapon!

A zajos talponálló mellett,
amit a kor drágán adott,
most szó nélkül megy el.
Mert volt idő, miatta módfelett
szorítja a bánat, s érthetetlen
a Hivatalos Hely:
érdemtelen veszít sok társat,
s rajta marad az örökös jel.

Mert volt idő,
meg nem élhet a saját elveiből,
próbára teszi jellemét a kor,
s vele kegyet nehezen gyakorol;
űzi a gyanú, a félelem, a közöny,
fenyegeti az erősebb ököl.
Kiszolgáltatva naponta lábol
ki a bajból, a nagy hallgatások,
a hosszú esők világából.
A kemény idő rakta rá jeleit,
de ő csak cipeli a hátizsákot,
mit fáradhatatlanul vitt...

Lehajtott fejjel megy a Gyöngyös parton,
eltakarja az illatos hársfasor.
A régi házak elé lila orgonát
ültetnek szavai; bennük lüktet a vers,
a mindenkori titok.
A lába alatt - szinte hallani -
rímet kopognak a kavicsok...
Megyek utána.

Követem, mint fényt az árnyék.
Mintha valami csodára várnék.
Már az ösvényen lépdel
a parkon át, hol gyertyát gyújtanak
az öreg gesztenyefák.
A májusi eget búzavirág üli,
röptében kíséri egy huncut rigó,
tavaszi ódáját zengi, azt fütyüli
amit a madársors rá kiró...

Talán egy jó rím, egy szép gondolat
állítja meg a víztorony alatt.
Utolérem, hozzá szegődöm,
kezet nyújt s beszélni hagyom:
"Gyere, kísérj el egy darabon!
Verseidben a való szavait vedd kölcsön!"

"Ne tájat fess: szépet, idillit
dalaid kék egére!
A lényeg: a vers szívig ér-e?" -
Kezet nyújt, s megjegyzi még:
"Vasárnap az újság hozza verseid egyikét!"

Háza kapujához ér,
s az ablakon függöny nyílik szét,
a keretben ott áll Joli,
a két gyermek is várja,
s bearanyozza őket az est violája...

Az áldott jó kezet,
az a kézfogást
őrzi még a hű emlékezet,
most is meleg, emberi,
a verset a Szépség oltárára emeli!

TANÁRKÖLTŐ - KÖLTŐTANÁR

- Verset mondat Cs. Nagy István -

Hiszem, hogy katedra vár valahol!
A szívem mindig dobogóra gondol.
A sorban a hatodik felvételi
csak huszonötévesen engedélyezi.

Az utolsó percben hozott össze
vele az élet; hogy a fukar sors törlessze
kedvezőtlen mulasztásait,
végre kívánt, felelős utat nyit.

A mészillatú folyosón vártam,
gépelt versével a kezemben,
hevesebben dobogó szívvel,
remegő lábbal, mindenre elszántan.
Bíztam magamban, a szöveggel megbirkózom,
- kitűnő költemény -
az óda hetvenhárom sor...

...Jött a tanár úr, a tanárköltő.
E találkozásunk volt az első.
Vékony testalkat, nyúlánk termet,
magas homlokkal tar fejtető,
élénk, apró szemek; érdeklődő arc.
Rám mosolygó pillantást vet.
Testére szabott szürke zakója
belső zsebéből egy noteszt vett elő,
- egyeztette ismeretlen nevemet -
s visszateszi, látszik, nagyon óvja.

Kerestünk egy üres termet.
A dobogóra küldött, mondjam a verset.

(Szavaltam én eddig is, szépen,
az elemiben Petőfit, Adyt,
sok-sok iskolai ünnepélyen.
A gyermeki hév magasba tört s vitt.
Az általánosban téli, falusi esteken
is tapsolt az egyszerű közönség,
és elfogadta büszkén a volt mesterem.
Míg rendben sorakoztak a szavak,
- csak benne gyáván ne maradjak -
szívdobogva kértem, segítsen az Ég!)

Meghallgatta végig s nem szólt bele,
befelé mosolygott, ahogy fogytak a sorok,
s rögtönzött egyoldalú eszmecsere
indult, nehezen érett a párbeszéd,
sejtettem, szólnom illenék;
magabiztosan nyitott volt,
tanárosan, finoman szólt:
"Biztosan tudni kell a szöveget,
a vers gondolati ívét ne törje meg!
Helyettem is beszéljen, velem is szóljon,
engedje élni gondolataimat!
Ha ráérez a vers eszmevilágára
a katedrára szánt lelke,
képes lesz rá, nem csak az egyes szavakat
az egész verset életre keltse."

"A józan mértéktartás mellett
a pátosz máskor legyen kevesebb!

Amikor veretes sorok között jár,
jusson lélegzethez a szellem,
(a vesszők száma közel hetven)
az éles szem fogódzót talál."

Felejthetetlen szeptemberi ünnep!

A hallgatóság józanul issza
nemesen gazdag gondolatait,
mintha akkor, ott születtek volna meg,
és engem ma is szíven ütnek
a költemény kezdő sorai:
"Tanítani szeretnénk a világot!"
De jó volt nekem ezt mondani!
"Tanítani szeretnénk a világot!"
Derűsen, okos szenvedéllyel,
hogy szüntelen teremtse-szülje
a Harmóniát! - vele hirdettem:
tisztán, szabatosan, férfias csengéssel,
ott a tanévnyitó ünnepélyen.

Nemes pátosszal sikerült elérnem
a visszhang szavát, azt a valamit,
amit mi indítottunk el ketten,
s a hallgatóink lelke verte vissza
a tapsban. A közönség költőt ünnepel!
Mert ott élt, zengett, dalolt verse soraiban!

Látom, végig simít a fején
egy fura mozdulattal,
a ránc kisimul magas homlokán,
kezet nyújt, úgy gratulál: "Köszönöm, fiam!"

S most én köszönöm Neked - költőtanár!

ENNYI AZ EGÉSZ

- Megismertem Bakó Józsefet -

Többed magammal izgatottan vártam
a szűk, kollégiumi szobában.
A félig nyitott ajtón kikukucskált
néhány türelmetlen fiatal,
s a kíváncsi csendben áhítattal
várt, mit mond a pályáról
az öreg mester, hogyan szól,
valamint miért és mióta versel.
Tisztelete többeknek szembe ötlő,
hogyan lett a suszterinasból költő?

Előttem a kép:
a félig nyitott ajtón bebiceg,
megáll a kétszékes asztalnál,
hatvanas, zömök, kemény a tartása;
kampós botját a bal karjára
akasztja, semmit sem félszeg,
ránk hálás pillantást vet még,
s kezdi baráti beszédét.

Sorsát alázattal sorolja:
csói cselédek sarja,
kétéves kora óta félárva,
örökre béna egyik lábára.
Legyen suszter, anyja szándéka;
inas lett, segéd, vézna,
önálló mesternek készül,
és Pesten hullamosó lesz végül...
Tanulni kezd, idősebb harmincnál,
a sors katedrát nehezen kínál.
Volt rab tizenkilencben,
(megért egy szép balladát)
ül szerkesztői székben,
aktíva, hívja a paraszt párt,
s könyvek között a molynak sem árt...
Egyszerűen tiszta, igazságos és
becsületes ember akart lenni.

"Ennyi az egész!"

Bebarangolja az országot,
messzire viszi vándorkedve;
gazdag életútját rója versbe,
az igazságot írja, amit látott.
Bejárja Ausztriát, zsebében
összesen harminchat pengővel.
Várt rá Bologna, Konstantinápoly,
- élményt szerezni lehet bárhol...

Kirúgta maga alól
a háromlábú széket,
csirizes kötényben a költészet
szent templomába mezítláb lépett.
Először csak az adókönyvbe
rejti lopva a titkos sorokat
a vargaműhely ablakdeszkáján;
az élmény sűrűen kopogtat,
és a vers gyönyörűen összeáll...

Furcsa készenléti állapot:
az élet és a vers találkozik,
az őstehetség a rímre rákapott,
s nől benne a jövőbe vetett konok hit.
A kedves olvasónak üzeni,
más kaptafára készülnek rímei.
"A vers (nem) csak délibáb a táj fölött",
hanem korának mindenkor örök
dokumentuma, ne gondolja senki se,
hogy a cselédek énekese
megrögzött...

Botjának minden koppanása
szívébe üt, viszi a rokkantat;
a botot anyja kölcsönzi, a bába
kerülgeti vele a nyolcvanat.
így élnek - "ketten egy bottal" -
de sohasem társtalan,
míg a "sánta életbe" egyikük belehal...

Versében büszkén bevallja:
reggelente "balhát űz" az anyja.
Átfut rajtam a döbbenet,
(bolhával nekem is volt dolgom,
de jól nevelten elhallgatom)
mindezt kibeszélni mi oka:
alázat vagy nagy gőg lehet!?
Költői tehetsége - bölcs belátás -,
a sors ajándéka csupán,
s mint szegény ember, ő is hálás
tud lenni a nehézségek után...

Az est legszebb szavait elénk tárta,
testamentumként hagyta hátra:
"Kedves leendő tanító néni, bácsi,
a gyermek a lelkedre kíváncsi,
a lelkedből iszik mindegyik,
az igaz mesét mindig elhiszik,
s fizetésül ragyog mindnek arca."

S nyájasan kezet fog mindenkivel,
a kar "két pillér között" ível.
A kis szertartás úgy hat ma,
mintha a költő tanítóvá avatna!

VÁLASZVERSEK

CSALÓDOTT ISTENNŐK

- Bognár Stefániának -

Hihetetlen, hogy a sors istennői
újfent bármire képesek manapság.
Míg más az idejét munkában tölti,
csak magukról trécselnek a Moirák*.

Rendszerint a rossz nyelvek állíthatják,
az istennőknek kevés babér terem:
- két gyermek nyúzza az egyik fonalát
másikat hasztalan várja cinterem.
Lassan szertefoszlik minden délibáb;
sohasem lesz örök, ami emberi,
mert a Minden varázsa vonz leginkább,
míg az Ember istennőjét keresi.

Nehéz a kócból szép fonalat fonni!
Jobb nem tudni, ma mi jut osztályrészül,
meddig ér el a bölcs cérna, rolni,
abba végül férfi s nő beleszédül.

Úgy látszik, ha földi életet élnek,
egy gombolyag jut a sors-labirinthoz;
fonaluk van, de híján a reménynek,
öröklétet egyik sem ajándékoz.

Ó, istennők! Az Élet nagy ajándék,
s fonalát egyre kevesebben vigyázzák.
Ne higgyétek, hogy a gombolyag-játék
rejti az emberi lét tudományát!

* Moirák: három testvér - a sors istennői az ókori görög mitológiában.
Klothó fonja, Lakhesis gombolyítja, Atropos elvágja a sors fonalát.

ÜZENET

- Dobosi Valériának -

Láttam én is azt a lila akácot,
ott állt magányosan a régi kertben;
szívem nagy titkon valamire vágyott,
s egy szárnyalt levelét számolni kezdtem.

Szeret...nem szeret...szólt a hír halkan,
s lila pillangók csaltak csüngő fürtben
bódítva szívemet részeg illattal;
s a vad tüskéit álmomban is tűrtem...

Válaszul, mint az akác, adtam jelet,
majd fényét zúdítja rám a tavaszi ég,
s hallom a hulló szirmok üzenetét:

"Ne keseregj a lemenő nap felett,
mert lírai lelked szelíd szárnyai
nem fognak a Parnasszusra szállani!"

FÉNYBE ÖLTÖZÖTT

- Kószáló gondolatok Balogh Józsefnek -

Édesanyád szeme fénye
fényt vittél az életébe
fényösvényen elindultál
messze kísér a napsugár
szemed szelíd fényforrása
a világot körbe járja
estelente holdfény ringat
rád ragyog az esti csillag
homlokon a Múzsa csókol
virág nyílik tiszta szóból
vezérel a verses álom:
könnyű kereszt erős vállon
köréd árad dús fényözön
magad is fénybe öltözöl...

...Versben kószál sok gondolat
voltál leszel és most ki vagy?
szűkös évek vallat idő
hűséggel vert fénykereső
hullámverés pásztáz a fény
magabiztos partot is ér
fogyhatatlan csillagszóró
ünnepekre ráhangoló
alázatos hittel teli
virrasztanak mély csöndjei
minduntalan gyötri a láz
tisztességes jövőhalász
vihart álló mai rímmel
emberek közt fényhidat ver
zivatarban gyors villámfény
útjelző az Ég tenyerén
parányi szentjánosbogár
oszlik tőle titkos homály
Iker-lámpás a gerendán
dupla fénye lelkekhez jár...

Mennyi ritmus mennyi dallam
kél ezernyi árnyalatban
pásztortüzek látó lángja
világít az éjszakába
minden nap kell aggódnia
bujdosik a harmónia
közös gondra fényjelet tűz
s fellobban a szép Zászlótűz
ünneplőbe öltözött szív
fénykorában magához hív
szavak fénye a sorokban
gyertyamódra csonkig lobban...

CSAK A TISZTA, EMBERI SZÓ

- Egy írástudóhoz -

Kart karba öltve tüntetnek a szavak
az emelvényről közénk kiáltanak
keresik az oszthatatlan igazságot
mögöttük hevernek a szétvert álmok

Barikádokat emelnek a szavak
mögéjük bújik puskájával ki vak
szóáradatban a magyar gondolat
görcsöt kap a hűség zászlaja alatt.

Az áldatlan zsivajban most menekül
az igaz szó, rejti reményét egyedül
álcázva gyanútlan törtet a gyáva
ki ér előbb a hatalom kapujába.

Csak én tűnődöm? baljós szavaidon
fehéren-feketén már nem osztozom
éles a csorba szavak méltóságán.

Ne csodálkozz! dicstelen szavaidon
a történelem keresztül gyalogol
mert csak a tiszta emberi szó ágál.

PÖRÖL A MÚLT

A KIKÖTÖTT KATONA

Igyekeztem a Gyöngyös partjára,
hogy szert tegyek egy játszótársra.

A szomszédék udvarán mentem,
s a szívem lelkem összerezzen,
a pajtában ordított akkorát,
ott láttam kikötött katonát.
Szemem a deszkák szűk résén
kémleli, redőzik csíkos fény,
s megtörik meztelen csúf háton;
egyszerre sajnálom, utálom!
Kínozta nagy hőség, vad éhség,
izzadt testét a legyek lepték...

...Mert késett egy napot a dőre,
s nem ért be pontosan időre:
talán a szerelem tartotta
vissza, vagy gyermeke, asszonya,
vagy otthon aratni segített.
Később már bánhatta, amit tett!

Tetézte a nagy bajt, ebadta,
a sárga földig úgy leitta
magát; s éjjel-nappal őrzik őt
puskával, mint foglyot, bűnözőt.
Elege lehetett mindenből!
S nem próbált szökni a seregből,
tudhatta, mi vár rá s visszatér,
most drágán fizet az egy napért!

Semmilyen igazság nem menti,
parancsnok egy hétre bünteti...
Büntetés után küldik vissza
a távoli frontra, tűzvonalba.
A gondolatra a hideg rázza,
magasra szökik teste láza.
Míg szemem a deszkarésen van,
katona bátyámra gondoltam:
odakünn bajlódik ágyúval,
tüzér a doni nagy kanyarban,
ott baka nem sokat válogat,
őt ölik, vagy ő öl másokat!

EGY TANÁCSELNÖKRE
Mottó: "Nem ez néptől rossz a hatalom,
hanem a hatalomtól rossz ez nép."

S jöttek a béke dolgos napjai,
a bizalomból maradt valami.
Nagy kedvvel fogtunk a munkához!
Az apám a földért jó pénzt áldoz,
s gürcölt a család apraja-nagyja;
a párt a tervet jóváhagyta:
a rendszer kiveti dézsmáját,
a beadást a nyakunkba varrták,
aztán mindig kevesebb maradt,
embernek étel, állatnak abrak!
Harsog a jelszó, csak tüneti:
"A föld azé, aki megműveli!"
S a föld népe szenvedett sokat,
felsöpörték a padlásokat...

...Járt a változás szele, elvégre
elnök ült a tanács élére.
A pártcsinálta tanácselnök
az ujjával a papírra bök,
s nehezen írja le a nevét.
Öklével döngeti a mellét,
aztán nagy garral kijelenti:
"Nehéz volt a három elemi!"

A semmihez értés ürügyén
szokta volt mondani büszkén:
"Az uraknak igen jó a dolga,
rég úr lettem volna, sose szolga!"
A Hatalom ragadja magával,
fröcsköli be bűnnel, sárral.
Ész nélkül teszi a parancsát,
cseléd volt, bántja a kisgazdát.
De régi az arany igazság:
"Foltjára talál a lyukas zsák!"
Vele - már régebben megírtam -
mint járt a nővérem libákkal...

Hozzánk ha jött, gyakran, hívatlan,
rögtön éltünk a komoly gyanúval.
Apám a parancsot kiadta,
maradjunk közelben, miatta,
ne hagyjuk magára az elnököt,
hátha valamiért belénk köt.
ő minket gyanúba keverhet,
s cipelhetjük a súlyos terhet,
nehogy nálunk csúf csorba essen
a kisparaszti becsületen,
mert még nehezebb lesz a parasztsor:
ha éhes tyúkoknak búzát szór,
ha a takarmány répahalom
cukorrépát rejt, sújt a hatalom,
s kazalnyi szalmába fegyvert rak,
az ÁVH találja meg másnap,
ha zsírszag leng a ház felett,
a disznót "feketén" öltük meg,
s Földünkön a soros munka áll,
az apám népellenség - szabotál!
Mindezért Kistarcsa járt, börtön,
s a gazda megvertem hazajön...

Ránk köszön: "Mi újság, Nagy bácsi?
Jöttem szép gazdaságot látni!"
Megjárta a tág udvart, kertet,
tele pajtát, csűrt, répavermet,
kocsiszínt, kamarát, istállót,
s nem talált semmi kivetnivalót.
Mi követtük őt fényes nappal,
lépésről lépésre lankadatlan.
Elmenőben azt még megjegyzi:
"A tanácsra tessék bejönni!
Nagy elvtárs! Ki a fene bánja
ki kerül a kuláklistára?
A leadásba vittek eleget? " -
választ sem várva így fenyeget...

Újabb veszély járt házról házra,
a párt szemet vet a parasztságra.
A józan paraszti szemlélet
nézőpontja ér csúfos véget.
Apám bízott a végtelenségig:
a rendszerváltozást megérik.
Visszanézve - nem hiszed te se.
ő a század nagy-nagy vesztese!

MIRE HAZAÉRTEM...

- A téesz szervezés idején -

Mire hazaértem
kertünk alatt már
kincsétől megfosztva állt
a derékba tört kukoricaszár,
verembe bújt a répa,
utolsót lobbant az őszi szél,
a nyárszagú kazlainkra
ezüst ponyvát húzott a dér...

Mire hazaértem
házunk elé az akác
ledobta sárga blúzát,
mint nyári, nyűtt ruhát.
Anyám most nem rakta
régi rongykosarába,
hogy a hosszú télen át
lassú tűjével tavaszra
újjá dudorássza...

Mire hazaértem
bezárt ajtó zörgött értem,
vártam, valaki beereszt -
a félelem árnyéka ugrott
át velem a deszkakapun
s belülről oldja fel a reteszt,
a vén barackfa szemet huny
a kínos kutyaugatásban,
s az udvaron fázott a szekér...

Mire hazaértem
mindjárt észrevettem -
idegenek jártak a házban:
az asztalnál apám könyököl,
paraszti eszével nem éri föl,
nem gondolkodhat a maga eszével;
az anyám a tűzhelynél görnyed,
s nem érezhet a maga szívével!

A sötétben kuksolt a két öreg,
nézett a távoli semmibe;
a kedvetlen lámpagyújtásban,
erőtlen karjaikban egyszerre
AKKOR és OTT
éreztem a félelmet s örömet,
anyám sírt, apám káromkodott!

OKTÓBERI MÉCSES

Vörhenyes avarban csatangol az ősz.

A nyárból maradt fény még elidőz
a lélek tüskés bozótjaiban.
A szív partján a remény is kihal.
Felhők feszülnek csillagtalan égre,
vár a szomjas föld, eső lesz végre...

...Árad
a felszakadt fájdalom az utca kövén,
sok néma év után kiált a remény
szabad szavakkal, s a keserűség
bugyraiból kibuggyan a könny, kitör az öröm.
Szivárványt mutat az ég!

Csak a szemerkélő eső oltogat
Szüntelen tisztafényű gyertyákat...
Egy sortűz fénye vaktában villan,
halottak sora a kapualjban...
Hull az ősz dércsípte remény-virága,
halottat lenget szomorú fa ága...
A papírpénz érintetlen ázik
a gyűjtőládában, s a lélek fázik...
Megdöbben a szív, egyre csendesebb,
mellén kitüntetés a piros seb...
Forró homlokunk a hideg ablakon,
lyukas zászló leng szétlőtt tankokon...
Sok hű, hazátlan magyar nekivág
a nagyvilágnak a szögesdróton át...

Ki tudja hányan, s hogyan haltak?
Kinek hozott a gyors halál irgalmat?
Kinek jutott sorsának féltése,
a túlélés reménytelen esélye?

A golyók vaktában ütöttek sebet,
Nyomukat máig viseljük mi, emberek.
És szívünk békétlen parcelláiban
még mennyi temetetlen halottunk van!
A barikádon a hős vagy áldozat
egyként magyar: Ne feledd halottaidat!
Valahányszor az engesztelés lángja lobban,
az októberi mécses ne égjen titokban!

A BONTÓPER

Két tapasztalt házas válik egymástól,
kikívánkozik a rossz kapcsolatból.
Elfogyott a türelem, megértés, vágy;
hűlt ágyukba bújt a bizalmatlanság.
Szívükből, lelkükből valami kihal,
s egyszerre kitör a családi vihar,
s az élet taván egy felborult ladik,
szennyes vízében két ember fuldoklik...

A válóperben az akta kötegszám
gyűlik az asztalon, s csak tátom a szám.
Tanácsban a bíró, s két népi ülnök,
tudják egyhelyben meddig kell ülniök,
mennyi az indítvány, újabb kereset;
bizonyítani, ki mit is vétkezett.
Kereset-levélen drága az illeték,
ma valaki jó sokat fizet még.

Felperes a nő, veszekszik alperes,
az ügyes ügyvéd, bölcs bíró jól keres.
Mindenki cáfol, mindenki bizonyít,
mit tudnak, mit akarnak a tanúk itt?
Igazat mondani nem szabad,
senki sem fél - a menny rászakad.
A bírót meg nem lepi: ki tud valami
rosszabbat, csúnyábbat mondani!

Nincs olyan bolond itt, ki saját
maga alatt vágja a jó fát.
Mindenki más alatt fűrészel,
nem jött üresen, kölcsön ésszel...
Alkuszik két ember egy jó gyermeken,
ki világra szült a forró szerelem,
osztozik vagyonon két makacs szamár:
egy tányér, egy pohár, egy villa, s kanál...

Először mondja ki férj és feleség
a bíró előtt saját ítéletét!
Kimondják a válást, helyben ott,
s a két fél derűsen mosolyog.
Szájukban forog a csúf gumi,
ügyüket nem tudják megunni...
Majd lesz láthatás hét végén;
mit mond a kisgyermek, kérdem én.

Csak rosszat, ritkán jót tapasztal,
tele lesz a szíve panasszal!
A teremből kimegy két idegen.
Valami megrezzen szívemen:
Volt köztük valaha szerelem?
Nem hiszem, nem hiszem, nem hiszem...

A jobbik esetben a gáláns férj
a presszóban két dupla kávét kér,
s két puszival válnak el egymástól,
de nem végleg asztaltól és ágytól...
A másik fordulat, ne légy maradi! -
a folyosón már vár egy Harmadik!

EGY KÖPÖNYEGFORGATÓRA

Barátom, van néhány őszinte szavam!
Most nem áll jól rajtad az új köpönyeg!
Már naponta hordod, kicsit szokatlan.
Fogadd, érdemes kalappal köszönnek!

Az arcodról felém fennkölt mosoly hull,
- a keresztvizet is leszedted másról -
és azt mondtad nekem még búcsúzóul
kézfogáskor: "Az én istenem áldjon!"

Nekem egyszerre sok a nagy örömből,
csak halkan, szimpla szervusszal köszöntöm,
bár ott tolong a damaszkuszi úton.

Nem kiáltok rá átkot, nem lármázok,
majd pálcát törnek felette mások,
míg álláspontjával szembesül - tudom!

II.

Kellemetlen ember, hatalma gyakran vak!
Nekem még fáj a szavakon, tetteken,
embereken elkövetett erőszak;
a mély seb nehezen gyógyul lelkemen.

Hány, csak gondolatban vetett kereszttel
ültem asztalhoz, feküdtem este ágyba;
tiporták erős hitemet, vesszen el!
Sokáig sújt a kisistenek átka!

A hatalom szűk markából most mászik
az Isten tenyerébe, mert egy másik
embert akar még keresztre juttatni.

Az olcsó lelkű megint megtévesztene!
A pénz és nihil egyetlen istene;
s hiszi, neki most is jár ugyanannyi!

ÁTVILÁGÍTÁS

Novemberben András napján
kotlóst ültetett az anyám
egy vesszőkosárba.
Kazalból friss szalmát hozott
megtörte puhán, lágyra, hogy
szép legyen az álma.

A petróleumlámpát este
a szegről eléje emelte.
A konyhaasztalon
szakajtóban vár a tojás,
s bizonyít majd a látomás
új élet fakadjon.

Fogta a tojást két végénél,
s rávetődött a lámpafény
míg szólt szép szavakat;
A másik kezével csinál
egy biztos ellenzőt, simán
megy a kész mozdulat.

Intett fejével, s boldog volt,
ha látszott egy kis sötét folt
a tojáshéjon át.
Ismétlődik a manőver,
s csak fias tojás lepi el
a hűs fészek alját...

Összeáll a fészek alja.
Bosszankodva félre rakja
a pár alkalmatlant.
A szertartás így véget ér.
Szurkapiszkál új kakasért,
s kicsinyelli a bajt...

Terjed a házban a jó hír,
- a villa veri fel - a zsír
forr a serpenyőben.
Az asztalon a rántotta,
az éhes család áldotta,
s jut belőle bőven...

A tojások fehér halmán
kotlós fészkel birodalmán,
s a fáradalmait
ráborított vesszőkosár
enyhíti, meg a hűs homály
még huszonegy napig...

Micsoda hóbort, új divat
járja, ellenőrzik: ki vagy!
s átvilágítanak.
Ki hord sötét foltot lelkén,
beszervezte rendszer, önkény
három per hármasnak!

KESERŰ LITÁNIÁK

Hallgasd Uram, panaszunkat,
mint a harang, szívünk zúghat:

Fénytelen az ember-élet,
elszáll minden szép ígéret,
megsebeznek éles szavak
mi jut annak, aki marad;
minket minden remény itthagy,
hová küldjük imáinkat?
Templom előtt koldusaink,
üres kezünk oda legyint.
Miért félünk már idekünn,
biztosabb a rácson belül!
Annyi itt a hazug vámos,
- még nem elég! - így kiáltoz,
s nem akarja a világot
megnyerni, csak félországot...
Pálcát törnek mifelettünk,
mások bűnét kár felednünk.
Engedd Uram, hogy a szegény
feje felett gyulladjon fény!
Tekints reánk, elég mára,
küldjél jelet valahára!

Lelkünk mélyén harag lobban,
hol vagy, Uram, rút napokban?

II.

Hallgasd Uram, panaszunkat,
mint a harang, szívünk zúghat:

Vállra vettük a keresztet,
s aki viszi, elereszted?
Sorsunk néha nem emberi,
szem a könnyet elfelejti,
ténfereg a bűnös lélek,
hittérítők jönnek, félek,
lelkesedünk tanácsokért:
szemet szemért, fogat fogért!
Égig ér az önös érdek,
barátja lett itt temérdek.
Ne engedd, mert az ember
cinkos, hallgat, szólni nem mer!
Keresztbe tett kézzel üljön -
nézetével szembesüljön
Elárulva a tisztesség,
ki mondja meg mi az érték,
mi az érték mi a mérték,
a becsület pajzsa véd még?
Akarnak itt új jog okán
most bújni át a tű fokán!

Lelkünk mélyén harag lobban,
hol vagy Uram, rút napokban?

III.

Hallgasd Uram, panaszunkat,
mint a harang, szívünk zúghat!

Imára kulcsolt két kezünk,
s akaratlan is vétkezünk.
Megégetjük peres szánkat,
minket soha meg nem szánnak!
A hitetlent inti papja,
más sebébe ujját rakja.
Pénz keresztjét sokan hordják,
úgy látszik, hogy könnyű a zsák.
Dúskálnak a jóban mások:
hajléktalan, szegény, - már sok!
Mindennapi kenyerünket
meglopják! A sors így büntet!
Nem nézi azt pénzes gazdag
kezén kinek könnye szárad!
Ránk telepszik a sötét éj,
szabadulni kevés esély.
Okos ember mért engedi?
Nem gyógyulnak be sebei!
Az Úr lelke nincsen rajtunk,
egyenest a vészbe tartunk...

Lelkünk mélyén harag lobban,
hol vagy, Uram, rút napokban?

NOSZTALGIA I.

Hol van a rét a kertek alól,
régen szántóföld lett abból.
Hol őrt állt a rezgő nyárfa,
szél fúvását folyton állta.
Hol vízről a deszkahíd,
mit idő súlya beszakít.
Hol a rétről a szénaboglya,
a végzet villája szétszórta.
Hol a virág, a mezei,
a vallomást félve remegi.
Hol a mezítlábas gyerek,
teheneket terelgetett.
Hol legel a tehéncsorda,
a téesz közösbe hordta.
Hol gágog a libasereg,
tollat hullat a víz mellett.
Hol a rőzsetűz, égbe nyúlt,
parazsa is rég' kihunyt.
Hol a falfehér Szkok-malom,
udvarán a zsákot rakom.
Hol van a poros postaút,
rajta szekér ritkábban fut.
Hol a szivárványos zápor,
megtisztít az út porától.
Hol van a futó villanydrót,
Fecskék raja indulót szólt.
Hol van nagy álmaim szárnya,
Sors vihara megtépázta.
Hol csillagos ég, nyári,
Nehéz kikeletre várni!

LIPÁRTI SIRATÓK

VERSES EMLÉK

Százéves tölgyön a Mária-kép,
egy szívgárdista a fa elé lép,

szívén a buzgó izgalom remeg,
kíváncsian nézik az emberek.

Itt mondja el a verset először,
bizalom sugárzik rá a szemekből,

a falu apraja nagyja itt van,
s az álló közönség soraiban

az anyja babos kendője lebben
a domb mögül előbújt szellőben,

s mozdul apja fekete kalapja,
elismerőn emeli magasba.

Szaval, ahogy a kis száján kifér,
a fűben ágaskodik a pipitér,

körben hallgatnak a tavaszi fák,
fényes rügyeiket egyre bontják.

Mintha ő volna költő, Petőfi,
bátor hangja a teret betölti,

a szép szavakat pátosz hatja át,
mintha mondana szentséges imát;

a levente-lőtér magas dombja
a tüzes rímeket visszhangozza:

"A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;"

A fiú esküre emeli ujját,
a refrént valamennyien fújják,

együtt, a falu népe: "esküszünk,
hogy, rabok tovább nem leszünk!"

Hallom a hírt, a tölgyet kivágták,
a fűrész kegyetlen dalt muzsikált,

templom padlásán a Mária-kép,
és porlad szívemben egy régi emlék!

Csak a domb áll rendíthetetlenül,
s várja a tölgyet, a képet örökül!

ESZEMBE JUT

Sárgán virít a gólyahír,
házról házra szalad a hír:
"Megjöttek a régi gólyák!"
- nagy örömmel kiabálják.
Tavasszal, ha visszajönnek,
a faluban szinte ünnep.
Az emberek úgy remélnek,
vége lesz a hosszú télnek.
Fenn Geresdék kéményén áll
egymagában, gólyamadár.
Szemem fölé tartom kezem,
hajtott nyakkal rám kelepel:
"Párom nincs, egyedül jöttem,
végleg elveszett mögöttem!"

Az emberszív el-elképed,
csodálja a gólya-népet.
Magyar ember nem űzi el,
gyakran nézi könnyes szemmel.
Csak száraz ág a szálloda,
nagy méltósággal száll oda,
nagy kört vág még fenn a légben:
- Itthon vagyok megérkeztem!
Helyre hozza - kárt tett a tél -
tesz-vesz a fészek peremén.
A közeli réten másnap
- életre szól - szerez társat.

Megfigyelem a családot.
A természet csodás, áldott!
Naponta jó példát láttam:
összefognak a munkában,
a három-négy fiókát
felnevelik egy nyáron át.
Ősszel aztán útra kelnek,
hihetetlen az embernek...

Eszembe jut ha meglátom
- azóta is szánom-bánom -
gyermekkorom hajdanán
egy hosszú nyári délután
kiabáltam én is neked:
- Gólya, hozzál kisgyereket!
Kis öcsikét hozzál nekem!
- Hatan vagyunk, már elegen! -
szörnyülködik a jó anyám
a gyermekszavak hallatán:
- Vigyen téged, van rá okom,
ide vissza sose hozzon!
S lett is öcsém, pici Jóska,
ha nem is a gólya hozta.
Azóta, ha gólyát látok,
eszembe jut a bősz átok...

AZ ŐRZŐ GYERMEK

Gyermekkorom tágas álom-mezején
egy parasztfiú jár a tehenek után.
Lila bojtorján lóg a klott gatyán,
s rázza kolompját egy nagyszarvú tehén.

Szegény anyám költögetett jókor,
tarisznyámba rakott kötelességgel
álmosan vitt, porozott a nyári reggel,
s friss tejet fejtem déli harangszókor...

Titokban szívtam kukoricahajat,
fanyar füstje pipált a bokor alatt,
- közben kárba szaladt az éhes jószág.

Szabad s boldog voltam a tehénlesen!
A csordakútnál a régi jó tanyát
gondolatban de sokszor felkeresem!

II.

Egyik kezemben ostor, másikban bot,
tarisznyámban lapult a zsíroskenyér,
előttem ballagott három-négy tehén,
s a legelőn már kis csordát alkotott.

A tűz szabad lángja felém csapkodott,
sült krumpli szagával szállt a szél,
pilincke repült a nyár derült egén,
s keserű füstöt köhögtek a bokrok.

A csordakútnál megmertem a vályút;
kis kölyök puli, szaladtam utánuk,
nehogy a bitang jószág kárba szökjön.

Hol jár a csorda, hol szakad az ostor?
Siratom szabadságod szép gyermekkor!
Ma már csak maradt álmaimat őrzöm!

A KIS TOLVAJ

Máskor meg táplál az ingyen-kert,
- lehettem volna tán jól nevelt -
az éhség de sokszor bűnbe vitt,
s jártam a szomszédok kertjeit.
Enged az ág-sövény, már odvas,
titokban kószál az éhes has.
Ismertem, milyen a gyümölcsös,
hol leshet valaki, éber csősz.

Sütőné nagy bottal fenyeget,
fa alatt meglátott engemet,
megraktam dugig az öblömet,
s elpotyog hazáig, s ő követ,
az úton, elárul buta nyom.
Ilyenen lebukni! - mondhatom!

Mint aki jó gyerek, otthon van,
meghúztam magam a szobában.
Botostul beállít az asszony,
s apámat keresi s panaszol.
Az apám csitítja csendesen:
"A gyümölcs nálunk is megterem,
pár szilva, vadkörte meg alma
kicsi kár, sohasem zavarna,
kíváncsi éhséget csillapít,
hát ezért üldözni valakit?!"

Mondhatott az apám akármit,
ő a negyvennyolcból nem tágít.
Feljelent - azt mondja - még aznap,
s nézhetem - kis tolvaj -- magamat!
Jönnek majd értem a csendőrök,
s jó útra tér majd a rossz kölyök.
Özvegyasszony kertjét dézsmálja,
gondja lesz, ne legyen több kára!

Mindenütt keres már az apám,
méregtől dühösen rám talál,
szó nélkül elcsattan pár pofon
s olvasásba fojtom bánatom.
Pár napig bújtam a pajtában,
ha utcán kakastollat láttam,
futottam, zárt az ajtó s legott
szívem a torkomban dobogott!

Lélek is fájhat a tört testben,
és tolvajként vissza nem estem!

CSÚZLI AZ ABLAKBAN

Rossz gyerek mindenkor könnyelmű!

Suttyomban készült a mestermű.
Fenyverén maga is elámul.
A főpróba sikerül szomorún.

Csúzlimban megbújt az utcakő,
messzire lőtte ki friss erő,
céloztam verébre, nagy fára,
cudar kő célt téveszt - hiába!
csattant a túloldal ablaka,
s lent hevert számtalan darabja.
Kiesik kezemből a csúzli,
mint akit puskából lőttek ki,
mögöttem kattan az utcaajtó
- föld alá süllyedni volna jó --
bezárok, s elönt a forróság,
szeppenve, srég lesek, lyukon át.

Nénike a házból kicsoszog,
nézi az eseményt, mi volt ott,
indul is mifelénk szomorún,
megáll és előttünk földre nyúl,
kajánul lefoglal bűnjelet,
s érzi, hogy hová tűnt a gyerek,
fenyeget a csúzlis öklével,
s viszi a vétkest a kötényben.

Tettes a helyszínre visszatér,
megadna mindent a csúzliért.
Az asszony őrzi a csúzlimat,
láthatom akárcsak mindennap,
két ablak között van, ott pihen
mellette ül a kő vétkesen.

Otthon a rossz lelkiismeret
gyötör meg kegyetlen engemet.
Fülem a kiskapun, zaj nincsen,
tág szemem mászkál a kilincsen.
Imára bűnbánó két kezet -
nem hallok csoszogó lépteket...
Este, mint ki lázas nagy beteg
kerestem az ágyban menhelyet...

Tanulság: ki fegyvert tart vakon,
bűnéért az szörnyen meglakol!

A SZEKÉR HÁTULJÁN

Mezőről indulok fáradtan,
gyalog, és kapa van vállamon,
délelőtt gazt, répát kapáltam.
A falut ködösen, de látom.

Üresen elkerül egy szekér,
s hátulján meghúzom magam én,
szó nélkül, a rúdján himbálok,
utolér különös sors, átok.
A gazda eleddig rám se ránt,
az utat figyeli, gyeplőt ránt.
Egy másik gyors kocsi szemközt jön,
a két ember egymásra köszön,
s kocsisa még visszakiabál:
"Gyerek a szekered hátulján!"
A gazda emleget "rossebet":
"Mit akarsz te mafla, rossz gyerek?
Megmondom apádnak - jóllehet -
elveri a lusta feneked!"
Veszélyt sejt, ostorral felém csap,
a szíja sérti az arcomat,
vér serken a vörös arcomon,
a szégyent már nagyon fájlalom.

Leszálltam mérgesen, morogtam,
utamat nehezen folytattam.

Sokáig nem tudtam, mért tette,
a két ló szekerét elvitte.
Jó apám okosít eképpen:
"Csintalan, rossz gyerek nem figyel,
a kerék alá is kerülhet,
felelős csak felnőtt, az lehet!"

RÉTEK RÉTJE

Nekem a Gyöngyös-rét volt az otthonom,
ismertem-bújtam minden zegét-zugát,
égboltján hű emlékek sora húz át,
szívem ágaira ülnek szabadon.

Ó, te virág- és szénaillatú rét!
Reményeimnek itt nőtt színes szárnya,
s röppent ki fészkéből a nagy világba;
szerelmes szívemnek ő volt menedék.

Tarka madárként repült el gyermekkorom!
Mert sürgönyt kapott a villanydrótokon,
ágyazni kezd lassú ködökkel a rét.

Ringat ölén egy ottfelejtett álom,
most szívem lapjairól lekottázom
egy fecskeraj utolsó üzenetét!

SZABAD RÉTEKEN

A Bika-réten a csúcsos petrencék
ránk árasztották a szénaillatot,
a vidám bukfenc boglyán karikázott,
s nyújtózott alattunk önfeledt árnyék...

Fölénk szomorúfűz sátra hajolt,
bugylibicskával ütöttük a gyepen
a fűzfa tejes héját, hogy síp legyen;
rajta az öröm és bánat egybefolyt...

Az első próbát hűséggel kiálltam,
hazataláltam a kihajtott libákkal -
a vágy szívemben dobogott a jóra.

Elfogy a dallam az elnyűtt sípomon,
a rét végtelen szabadságát siratom -
már fénnyel önti el az alkonyóra.

LILA LÁBBAL

Kolta felé a poros vicinálison
hívogatón álltak a szederfák.
Hamvas gyümölcsüket ingyen kínálták,
s messziről feketéllett az úti por.

Ágat húzva ettünk a cukros illatban,
akár a vadméhek, dongó darazsak;
szédülten röpködtünk a szent fák alatt,
és mentünk munkára lila lábakkal.

Ha jártunk tele vagy üres szekérrel,
két kezünk mesebeli asztalt ér el,
s az útravaló éhes ölünkbe hullt...

Szám most egyetlen édes szemet áhít,
s látni a régi nyarak szederfáit,
mert szívem útjain őrzi még a múlt!

HANYATT FEKVE

Gyermekkorom végtelen Csillag-rétjén
fekszem hanyatt a Gyöngyös partján - jó itt -
felettem futó felhők lobogóit
ringatja most a virágillatú szél

a hídon apám szekere döcög át
vonatot kísérnek villanyoszlopok
Horváthék kertjében mézes körte potyog
hűs vízben fürdenek gágogó libák

békésen legel és delel a csorda
fenn őrködik hűen a templom tornya
zúgó Szkokk-malom fehér fala vakít

éveim tele könnyel és mosollyal
mint ég a felhőt úgy hordom magamban
szabad életem néhai napjait.

SZESZÉLYES SZÉLLEL

...és újra itt megyek a Gyöngyös-parton
a gyermek-csengők nevetnek a réten
a futó felhőket szédülve nézem
s lilával itat át mindent az alkony

...és emlékeim templomába érek
mint hívő a szenteltvíz tartójába
mártom hűs vizébe az ujjam hátha
hozzá gyermek-hűséggel visszatérek

...és anyám fateknőjében visz a víz
- az elveszett édenbe most visszavisz -
a kanyarban kitartóan kiabál

azóta utánam szeszélyes szél fut
kergeti a Gyöngyös-parti kisfiút
kanyargós évek és idők folyamán...

JÁTSZOTTAM ÉN...

Várfalak álltak össze nyers homokból,
és tűztem rá apró papírzászlókat;
bokrok közt, udvaron harcoltam jókat,
s büszkén pattogott a sudaras ostor.

Társakkal vagy társak nélkül lehettem:
fut a fáradhatatlan vaskarika,
kis ravasz golyók gurultak a likba,
s magam csinálta rongylabdát kergettem.

Jó anyám fateknője volt a csónak,
padláson versenyt úsztam a búzában,
a jégen lyukas bakancsban csúszkáltam,
csigaszeget vertem delejes patkónak.

Mindenből derűs játékot csináltam!
Amíg szaladtam örök fogócskában,
felettem felhőtlen lett a drága ég.

Játszottam én, s játszott a sors velem!
Színes emlékeim úgy pattannak el,
mint szalmaszál végén szappanbuborék!

BÜNTETÉSEIM

- részlet -

S ha nem értem haza időre,
jó apám szemmel vont kérdőre.
Csínytevés esetén szó fakad,
majd hátra kötöm a sarkadat!
Látszik a karomon vörös csík,
valaki két ujjal belém csíp.
Nem múltak nyomtalan a telek,
néha kukoricán térdelek.
Ha vagyok csökönyös vadszamár,
viszketést okoz a fakanál.
Elcsattan egy pofon, tenyeres,
s az ember gyereke bambán les.
Később a dorgálást megszoktam,
s állottam fél lábon sarokban.
Vacsora vagy játék megvonás,
munkával büntetni - jó szokás.
A szoba fogsága bilincs, kín,
nehezen gyógyulnak sebeim...

Ezt is, azt is épségben túlélem,
de azóta éget a nagy szégyen!

IN MEMORIAN

ELFELEJTVE ÉS MEGTALÁLVA

- Vámos Antalnénak -

Sokáig úgy érzi, hiába tanult;
azt is mondják róla - osztályidegen!
Aztán végre felejtődik a rossz múlt,
s játszani kezd a kis gyermekszíveken.

Máris kiterjeszti óvó szárnyait:
hol megfér szeplős, félénk, bátor, szerény.
Vigasztal, dicsér, simogat, bátorít,
a lustának is az eszére beszél.

Új betűt ír elő vagy igét ragoz
alkotó tudást szilárdan alapoz;
s ajkáról szólnak a szeretet szavai.

Jutalma késik, de nem marad el,
beéri a végzett munka örömével:
vetni éppen olyan szép, mint aratni!

AZ ÉGI KATEDRÁN

- Bertók Lászlónak -

Apja örökét a tanító fia
viszi biztosan tovább, magasabb fokon,
a harcot magának kell megvívnia,
s a kitűzött célhoz módszert is sorol.

"A matematika a tudományok
kapuja és kulcsa" - híven tanítja,
s helyes kulccsal kínál minden diákot,
s velük fedezi fel, mi a titkok nyitja.

Fegyelempárti, tanári tekintély,
szíve szüntelen a tanításért él;
asztalán mennyi szép feladat marad,

mikor felelni szólítja a halál.
Krónikás volt; ma ide üzen, szabad
bemutatót tart az égi katedrán...

AZ ISKOLAÉPÍTŐ

- Káldy Lajosnak -

"Ha jövőt akarsz, úgy építs iskolát!"
- vallja, hivatalt és szülőt is megnyer,
az önös érdeknél tovább, messzebb lát,
jó ügyet szolgál, s nyomában a siker.

Nem ijed meg a nehéz feladattól;
s mert meghajol a józan ész szavára,
a köznek haszna van, sohasem kára.
Irányt szab, célt tűz ki, új dolgot fontol.

Aki fát, gyermeket és embert nevel,
természetet formál, személyiséget,
szerez magának néha ellenséget.

A régieket bátran tisztelni kell!
- Csillagát sem felejti a messze ég! -
hála nekik, útjaink egyengették!

A KULTÚRA LOVAGJA

- Lábody Zoltán emlékére -

Messziről indult, s messzire érkezett!
A kultúra hű szolgálatába áll,
kezdi a dobogón, majd a katedrán,
zenekarnak és kórusnak nyújt kezet.

Útja gyermekarcok között vezetett,
mesterien énekel a tanár úr,
a dalok világa szélesre tárul,
s egyre szaporodik a nemes tett.

Számára kedves a lovagi szolgálat!
Ha dalával a gyermek-lélek ráköszön,
arcán kigyúl a leplezetlen öröm,
mert zenekar alapítóvá válhat.

Évtizedeken át meghitt társaival
játszik szemlén, versenyen, fesztiválon,
hol beteljesül egy-egy újabb álom,
és méltó sikert ér el a zenekar.

Első díj, meghívás, arany fokozat;
méltat a zsűri: "kánon és kétszólam",
"elindul a tölgyfaerdő s megszólal",
rádió, s külföldön folytatják útjukat.

Egy lovagnak minden ügy becsületbeli:
a Pávakörnek dalos kezével int,
a híres kórus rá komolyan tekint,
s a szívében fogan a dal, mesteri!

Mennyi melódia, dús dallam, hangszín,
s egymásba csendül zene és ének,
az emlékek dalolva visszatérnek,
s tanítványai indulnak el nyomdokain.

Citera! Ma szólj örömteli zenét,
- bár hiányzik valaki közülünk -
a dicső lovagra dallal emlékezünk,
s egy húron pendül a három nemzedék...

...Fehér asztal mellett körbe jár a nóta,
ám csendre int és szól az "ESTI DAL",
s "Bátorítja szíve álmát egy angyal" -
most Ő kezdi el, száz a folytatója...

Egy nyári estén szemünk az égre réved,
hisz' örök szállást adott neki az Úr,
a földről az égre fényes csillag hull,
mely idelenn ragyogott hatvanhat évet!

A nagykönyvbe arany betűkkel írták
felejthetetlen, régi, drága nevét,
kard nélkül bátor lovaggá ütötték,
szívére tűzték a szép medáliát.

Most itt köröz szelleme a magasban,
csukott szárnyait kioldja a dal,
s fogadja odafönn tisztes főhajtásunk,
emléke előtt tisztelegve állunk!

VÉGLEG HAZATÉRT

- Prof Pogány László temetésére -

"A géniuszok fénye már csak
a föld alól ragyog elő."
Szécsi Margit

Van benne valami rendellenesség!
Belül láthatatlan hangszert rejteget,
ha megszólal, végtelen gyönyörűség;
s inti hozzá a karmesteri jelet.

Marad idegenben is László Pogány,
lázadó szívében menekül egy dallam,
szenvedélye fel-felcsap a zongorán:
"Csak tiszta forrásból, sokáig halljam!"

Oh, hányszor borult be ott tiszta ege,
mire begyógyult itthon kapott sebe,
mire a Harmónia földjére ért...

...Végtelen időben végleg hazaért,
kezéből kihullt a mesteri pálca,
s odafönn örök csillagfénybe mártja!

POST MORTEM

- Nagy Rudolf emlékére -

Hajnalok hajnalán kel minden reggel,
a kapuból jó fiúként visszaköszön.
A városba busszal s a rumi gőzössel
megy, hol várja a napi diák-öröm.

A Hegyhát küldi megkésett fiát
gimnáziumba az ötvenes években.
A messze álmok sokszor vigasztalják:
talántán tanári katedrát ér el.

Osztályunkban ő volt a legidősebb!
Kérdeztem egyszer: "Éveket késtél, társam?"
"Majd behozom az időt, s utolérlek,
máshol már erőmet kipróbáltam."

Tanulja a munkát, ismeri a mezőt:
kapál, egyel, masinál, szánt, vet, arat.
Apja elől dugja a futballcipőt,
a pályán számít rá a lelkes csapat.

Mert utánam állt az osztálynaplóban,
bújtunk a tanár árgus szeme elől;
volt drukk, szállt el sok-sok izgatott sóhaj,
s a tízpercben dugi cigire gyújt egyből.

Minden nap különös késztetést érez
a nehéz tanítási órák után;
beugrik férjhez ment kedves nővéréhez,
egy jó szót vált vele, s vonatra száll...

Kétszer kap halasztást a sorozáson.
Együtt szerzünk biztató érettségit,
s még nem foszlik szét benne az álom,
a folyosó zengi kemény lépteit...

II.

Bár zörget a főiskola kapuján,
de balsiker éri, álma megroppan.
Ősszel már egyenruhában szalutál.
- Katonadolog! - így biztatják sokan.

Négy nyári hónapja még szabad.
Erzsi nevét suttogja halkan,
nehezen búcsúznak a csehi ég alatt;
s bánatát fojtja egy katonadalba'.

A seregben vezényszó irányítja.
Tizedes, két csillag ragyog a vállán.
Tudja, a híradásnak mi a nyitja.
Naponta centit vág, napokat számlál,

és viszi magával a civil ruhát.
Új, friss hírek érkeznek az éteren,
érti a lelkiismeret parancsát,
s mire készül a magyar történelem.

III.

November négy, hűs vasárnapi hajnal,
a tölténygyár előtt kocsiparancsnok;
egyetért a végzetes vak paranccsal,
s tankkal érkeznek szovjet csapatok.

Gyorsan kiszáll, fegyvertelen, ott marad,
feltartott két keze az égig ér,
szinte keresztre feszíti egy sorozat,
s a kövön bíbor lobogót bont a vér.

A laktanya telefonja részvétlen,
szótalan egy hosszú keserves hétig;
a család imádkozik csendben, békésen,
s végül csak a szörnyű gyászhír érkezik.

Pecsét áll az elbocsátó levélen,
koporsóban, katonaruhában ér
haza, mellén véres folt volt az érem,
s nem tiszteleg lyukas zászlóval a haza.

Egy órán át zúg a harang, érte szól,
tisztán zeng a rekviem, állnak megtörten;
egy kis koszorú a messze laktanyából,
a sírnál egyetlen díszlövés sem dörren;

barátok, civilek mind díszőrségben,
s véget nem ér a bús, könnyes gyászmenet,
a sírig lázas gondolatokat érlel,
s tüntet a falu, hős katonát temet...

A szülők szótlanul hordozzák a terhet,
minden mozdulatukban jár a fájdalom,
embert jobban a sors keze nem verhet,
a gyász szívükön halálig áthatol.

Az osztály első halottja Te voltál!
Őszutón sóhajok szállnak az égig,
s gyertyát lobbant a fehérvári oltár,
nevedet idézik, szemtanúk féltik.

Többszörösen vesztes nemzedék fia!
Emléke lassan egy-egy sóhajtásban él,
hősi tettét újra kell igazolnia,
minden novemberben fakul már a fény.

Ötvenhatos hős, nem maradsz névtelen,
s teljesül a befejezetlen élet!
A felemás idő mondatja énvelem:
apáról fiúra száll az örökséged!

AZ ELMARADT BÚCSÚBESZÉD

- Dr. Gerbert Ottó sírjánál -

Akkor nekünk csak Toti volt
az ikervári orvos fia,
bejáró osztálytárs,
négy éven át nagylajosista,
ki hívás nélkül, mindenhol ott van,
a védelem oszlopa a csapatban.

Bőrtáskáját a hóna alatt
hozta reggelente hanyagul,
várta az utolsó előtti pad,
hiába leckézteti a tanári had,
már az iskolában saját leckét tanul.

Meghökkentek, akik látták,
hogy város szerte cipeli a hátán
színdarabunk A CSIKÓS plakátját,
mint szendvics-ember, élő reklám.
Este a múzeumban tele a nézőtér,
tolong a sok nép hozzá a jegyekért.

Az első nekifutás a felvételin.
Mintha lenne osztályidegen,
az elutasítás mekkora fájdalom,
merő kín,
fellebbezhetetlenül, hidegen!
De nem adja fel konok álmait,
a felemás kor és apja
kitartásra tanít!

Mégis doktor úr lett a körzetben,
s teszi a dolgát fáradhatatlanul,
számba veszi a baljós tüneteket,
pulzusra tapint, lázas homlokhoz nyúl.
A beteg nyugtalan ágyánál
töprengve, derűs szívvel áll.
s ha borongóssá teszi homlokát
a baj, mint felhő az eget,
mosolyra derül az arca,
kisüt a nap, s gyógyul a beteg,
gyógyírt keres és talál a bajra.

Receptje mindig praktikus,
segít betegén a mosolygós arc;
egy rész hit, két rész akarat,
naponta többször; biztos a harc
a betegség felett, s diadalt arat.

Kezdetek kezdetén,
amikor minden utat elzár a tél,
egy kétségbe esett hang beteghez hívja
egy Isten háta mögötti faluba,
a zord időtől nem riad vissza;
nem magára, a betegre gondol
szüntelenül, s ahogy a lovas
szaporázza nehéz lépteit
s a kis táskával a lóhátára ül,
örömében a ló is felnyerít.

Helytáll ünnepnap, hétköznap,
tréfás és okos szavai gyógyítanak.

És most a méltó Pro Sanitate-díj!
Előtte az egészségügy tiszteleg.
Köszöni a három évtizedet:
az érdemes, áldozatkész munkát,
az időt, amit életéből másokért áldoz;
hányszor nyújt támaszt a gyógyuláshoz,
a reménytelenségből kiutat
őszintén, önzetlenül hányszor mutat,
hányszor volt a test és lélek vigasza,
s helyesen érvel szókimondó igaza.

Egy hű testamentom, mit itt hagyott,
éltében maradandót alkotott!
Ezért a legszebb díj most az lehet,
ha imát mond érte a hálás beteg!

Minden élet egy nagy próbatétel!
Változó, ki mennyit, hogyan teljesít.
Ki kevesebbet, ki többet ér el,
vezeti jó szándék, emberi hit.
Nem roppan össze, mikor érzi a kórt,
átéli az önmagát emésztő perceket,
teste folyvást lázat, titkot rejteget.
Bár nincs rá gyógymód, írható recept,
a tehetetlen düh, a nehéz türelem
mindig újra kezd, és ismét újra kezd...

S végül égi rendelőbe hívja az Úr:
a fogason vár a fehér köpeny,
hallgat a sztetoszkóp mozdulatlanul,
tétlen a hű, a manométer levegőtlen,
lerázva pihen a lázmérő,
a pontos kronométer megáll,
s végleg lejár a rendelési idő.
Odafönn lesz örök ügyeletes,
naplójába mennyei jeleket tesz,
s a földöntúli orvosi kamara
címzetes tagjává fogadja.

Nem lesz velünk az ötvenediken,
azok közt ülsz az égi padban,
kik igazoltan vannak távol,
s mert hiányzik majd a "gerbertes" mosoly
az emléked fel-fellobban
a közös gyertyagyújtáskor,
s együtt leszünk megint egy meghitt
gondolatban.

Ezúttal könny szökik a szemünkbe,
állunk megrendülten a csendben,
hiányod fájdalmas őrt jelent,
most kezded a terápiát, a végtelent.
Koporsódat még átöleli a család,
a rokonok, barátaid, a körzet,
a négy falu apraja nagyja,
hogy legyen szívednek, lelkednek
örök nyugodalma!
OTTÓ! Sokáig őrzünk szívünkben,
reménnyel, szeretettel, hittel!

A SOKSZÍNŰ LÉLEK

- Pungor Zoltán emlékére -

Tanító mestere a történelem!
Megtanulta jól a saját leckéjét.
Egy világot láttat őszinte szemmel,
s nem adja fel egyszer sem szilárd elvét.

Mert tudott átlépni baljós árnyakon,
kerülik tévutak, és tartja a hit;
lelke egy apostoléval lesz rokon,
s becsülni tudja mások tetteit.

Órája nem nélkülözi a humort.
Élénk, gyakran szakmai vitára kész;
tudja ki a "székely" és hol van "Erdély".

Az "emberi példa" vezeti a rangsort
nála, és úgy is tesz, ahogyan beszél,
tanár marad és jeles helytörténész.

II.

Múltról mesélő tárgyakat tárol,
a játékszínben ráillik a szerep,
a nép dala csodásan zeng ajkáról,
a Héthatárban hozza új versemet.

Számtalan hagyományt teremt és ápol,
érvei a magyarságért ágálnak...
...és megvalósul a legfrissebb álom:

a híres csempeszkopácsi vásárnap!

A falu szülötte, első díszpolgár,
valódi értékek pártján kell állnia,
hívja a somlyói zarándok-oltár,
s hazává tágul a szűkebb pátria.

Miért fáj a szíve? Begyógyul - hittem -!
Benne a jó ügy szenvedéllyé válik,
indulat viszi s kitart mindhalálig!

Ma semmi ne maradjon említetlen!
Míg igaz művére pillantást vetünk,
- bár elment - a szíve itt maradt velünk!

A MESEBOLTOS

- Eszembe jut Gazdag Erzsi -

"Anyánk a szóban" - mondják róla,
meseforrás a völgy ölén;
ajtaján üvegcsengő szól ma,
s rád köszön ezernyi tündér.

Ha eladó a meseboltban,
megkapja, ki mire vágyik;
fabulás szíve aranyból van,
s ingyen adja furulyáit.

Jó szívvel hívnak játékai,
most válnak becses darabbá;
hű társat keres összerakni,
s az üveggolyót gurítaná.

Máskor virágok kertésze,
világszép szirmokat szór szét
a kisebbekre, vegyék észre
azok beszédes énekét.

Mesefa, a csodát meséli,
mindig hallgatják valahol;
semmilyen vihar nem tépi ki
a gyermek-szív tájaiból.

Csodálkozz vele a világra!
Nemcsak lelked lesz gazdagabb!
Elkerül az élet sok árnya,
s jókedvet, derűt, mosolyt ad!

TE VIGYÁZZ RÁ...

- Weöres Sándor temetésekor -

Útra kel a költő-király!

A temetési menetben
sok ismerős, ismeretlen:
Sándor, József és Benedek
vezetik a bús menetet.
Sóska Málkó, Szőke Angyal,
Fűz Borcsa lép kar a karban;
szól a harang könnyes szava,
földig hajlik galagonya,
gyászol rigó, cinke, sármány
elkíséri fuvoláján.

Éjszín frakkban fecske száll még,
nyomában a felhő-árnyék,
bő kabátban itt a szellő,
halkan ring a réz száncsengő,
fehér sávos kutya baktat,
tiszteli a nagy halottat,
Harap utca síppal-dobbal,
Jancsi bohóc gyűrt kalappal,
fűzfasíppal füstös rajkók,
imádkoznak a pletykázók.

Juliska, Orbán, Dömötör,
folyik a könny a szemükből;
páratlan pej paripája
csillaggal táncol utána.
Árva lett Bóbita tündér!
Királyom, jaj, hová tűntél?
Lábujjhegyen szótlanul jár,
s könnye közül szét néz Gáspár,
gyászmenetben megy Sárika,
két kezében faládika.

Leteszi a koporsóhoz,
csodákat rejt az a doboz:
- álom, gyöngy, golyó, árny, fény, rím,
tűz, víz, ég, föld, menny, pokol, kín,
pihe, csönd, ima, bú, mámor,
csillag, átok, zaj, láz, zápor -
mint a párnán a sok rendjel,
mind megkapta az életben!
Hull a hó, hull szomorúan,
gyöngye babérkoszorúban.

Nézi fentről Gazdag Örzse:
- Csak a teste rögbe törve!
Szedi szép szavait sorba,
szava hull a koporsóra:
- Szívem sajog enyészetén,
árva dalát vigye a szél!
Napsugárral hinti Sára,
s csillagot köt fejfájára.
Egy lélek lép a lajtorján,
még visszanéz és fölénk száll...

Te vigyázz rá, néném, bátyám!

SZÁMVETÉS

SZABÁLYTALAN ÖNÉLETRAJZ

Lipárt. Libák. Gyöngyös. Hetedik gyerek.
Poros út. Kilátástalan. Döcögő szekér.
Mezítláb. Kamaszkor. Filléres regény.
Harangszó. Szívem a fűben. Hempereg

Szerelem. Első. Versek. Litániák.
Üres padlás. Közös. Sírnak a szülők.
Gimnázium. Felvételi. Nehéz idők.
Öt év. Kényszerpályán. Megkésett diák.

Buta bűn. Kapott seb. Esküvő éjjel.
Katedra. Saját gyermek. Meleg otthon.
Szép munka. Igaz öröm. Elégtétel.

Elvesztett falu. Kötet. Józan dallam.
Ketten. Városkapu. Zörgetek. Folyton.
Az idő zsarol. Valamit akartam!

II.

Váltás. Kallódó idő. Csend-díjas lét.
Csak veszítek. Barátot. Hitet. Reményt.
Fogynak a célok. Még egy szép költeményt!
Szorít a szív. Padlón. Sikeres műtét.

Izgalom nélkül. Életben maradni!
Hetven. Az öregkor dajkameséi.
Fárad a test. Tanul emlékekből élni.
Számvetés. Mennyi emberi kincs! Talmi.

Öt unoka. Személyes híd. Átível.
Testamentum. Az élet mire tanít?!
Egymásra lelni. Ne érd be! Bármivel.

Emberül élni! Most szól hangja. Halkan.
Ma is keresni, szeretni valakit.
Nem vittem sokra. Csak ennyit akartam!

MONDD MEG NÉKEM...

Elkészült, s az Ember lássa,
a magam kis számadása:

sáfárkodtam talentommal,
minden kincsem elásatlan,

mi elveszett, tűvé tettem,
mondd meg nékem, hol vétettem?

A tisztelet hangján szóltam,
komoly okkal voltam szótlan,

mennyi ajtót nyitva hagytam,
biztonságban hittem magam,

hol tisztességem szép szándéka,
nem rejti a lyukas véka,

megtéveszt sok ócska frázis,
mondvacsinált már a láz is;

áldom, aki tett is értem,
mondd meg nékem, hol vétettem?

Áltatnak olcsó remények,
elragadnak, hogyha félek,

mert visz a hit, a győztes láz,
rókaképű mosoly aláz,

homlokomon a bélyeggel
magam ellensége lettem,

gúzsba kötötték kezemet,
vállaltam mindig tettemet,

számtalan bajt meg is értem,
mondd meg nékem, hol vétettem?

Hatalmi harc útvesztőit
szívérveim kikerülik,

a legbensőm rácsain át
gyakran áll fel okos korlát,

a példa csak jóra tanít,
homályt oszlat a vállalt hit;

régen igaz hitre tértem,
mondd meg nékem, hol vétettem?

Sírni mások könnyeivel,
futni tiszteletkörökkel

józan ész ellen való volt,
s érdemtelen nem hajbókolt...

Lassan angyal jön érettem,
mondd meg nékem, hol vétettem?

A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET...

- Egy német vers folytatása -

A legnagyobb művészet, tudod mi?
Igaz szívvel megbocsátani.
A mások által szított haragot,
amit csak félreértés adhatott.
Ne melengess vélt sérelmeket,
számon tartani súlyos vétek,
mesterségesen sebzi szívedet,
s azon már úgyis annyi a heg.
A megbocsátást kérd idejében,
mielőbb s könnyek nélkül érd el!

A legnagyobb művészet, tudod mi?
A nincsből is kérés nélkül adni,
s amit adtál nem várod vissza:
ez az önzetlenség legszebb titka.
Másoktól ne sajnáld a jó szót,
bontsd ki a megmaradt útravalót,
oszd szét a nálad éhesebbeknek,
lelki szegényeknek - gyógyír az a sebnek!
S tudj kérni alázattal, jó szívvel,
hogy szó nélkül adjanak, hidd el!

A legnagyobb művészet, tudod mi?
Ahogy a mondás tartja - hallgatni!
Ne légy mindig őszinte, bölcs öreg,
akit téphetetlen gyökerek
kötnek a múltba, régi rögbe,
ki megmond mindent jó előre.
Más volt, mikor te voltál fiatal,
ha nem kérnek, nem hívnak - mi zavar?
Bár jó az öreg a háznál, mért várod,
hogy köszönjék az ingyen tanácsot!

A legnagyobb művészet, tudod mi?
A szerepjátékot abbahagyni:
ne játszd mindig valaki szerepét,
a magatartás a legszebb példabeszéd!
Bár az élet emberi színjáték,
itt az ideje, hogy önmagad légy!
A sors, a végzet forgó színpadán
egyszer minden rossz s jó szerep lejár!
A sirámot, kesergést, a panaszt hagyd,
ne bántson, hogy az élet adós maradt!

A legnagyobb művészet, tudod mi?
Érdek nélkül, önzetlenül szeretni!
Ne mondd folyton, ami kimondhatatlan,
a szeretet tettben, akaratban van!
Szíved szerelemtől legyen könnyű,
kéz a kézben - az mindig gyönyörű.
Az embernek csak annyi kell végül,
hogy észrevegyék, - a magánytól szédül.
Végül semmit sem bán már az Ember,
csak valaki szeresse még egyszer!

A legnagyobb művészet, tudod mi?
Utolsó percig embernek maradni!
Amikor nem vesznek emberszámba,
s a gyeplődet a halál rántja;
s nem értik a kérő tekintetet,
amikor az Úr kezével intett,
amikor az utolsó fénysugár
szemedből az Isten elé száll,
még tudj annyit mondani, Uram,
tiszta szívemből ajánlom magam!

CSAK MÉG EGYSZER...

Még egyszer szeretnék játszani!
Lehet gyermeknek való, bármi!
Szertelen szívem nagy álmai:
egy új fogócskába állani,
megtalálni a régi hunyót;
szaladni könnyen végre egy jót.
Kergetni bolondos, új álmot,
és körbefutni a nagyvilágot!

Csak még egyszer a selymes füvön
szórakozni bogáron, tücskön ;
s hallgatni, mint dalol az áldott
egy titkos esti szerenádot.
Sorra vetném a sok bukfencet,
akkor a szívem újfent henceg;
állnék tótágast, mint intő jel,
nem látták tőlem még elégszer!

Dőlnék a legszebb fa törzsének,
s hallgatnám, trillázik az ének.
Vernék fűzfasípot faágból,
belőle a gyermek újra szól,
s hangzik rajta tiszta tavaszdal,
dallama szomorút vigasztal:
"Kele-kele fűzfa" - hegedű,
játék nélkül a sors keserű!

Kedvem kerekedik - úgy látszik -
fára mászni, fel a csúcsáig;
riadt madár a fa fészkében,
kis kezemmel tán el is érem.
Az anyja itt kering szabadon,
nem sejti, röptetni akarom,
ahogy a sors engem repített,
s a jó játék mellett tett hitet.

Házunk előtt esőben mezítláb
a víz útját állná erős gát;
fakarddal a homokvárban még
szép koronára ismét várnék;
mert pitypang-koszorú fejemen,
rövid dicsőségem temetem.
A társam vállán szoros gyeplő,
vágtat velem, mint sebes Szellő!

A Gyöngyös partja megint fogad,
s felidézi a játékokat:
csak kiáltanék: "messze...messze..." -
hangomat a domb visszaverje;
a víz tükrében látnám magam,
- törött képem a zavarosban -
kifognék apró aranyhalat,
s megtenné több kívánságomat.

Papírcsónak vinné szívemet,
tengerre ér, azzal hiteget;
még átúszni, de minél szebben
a túlsó partra, árral szemben;
víz alá bukni a malomnál,
s várni, hogy sodor el a gyors ár.
Anyám teknője lenne csónak,
s kalandja várna minden jónak...

A jégen feltétlen még egyszer
bakancsban csúszkálnék sértetlen.
Csak játékból huppannék hasra,
a többi társam jót kacagna.
Szép csíkot húzna a csigaszeg,
csak szakadt lábbelim bánja meg.
A suszternél, mert talpa tátogott,
míg varrta, mesztélláb álltam ott...

De az elfeledett kis gyermek
már újabb játékért kesereg:
az udvarunkon két talyiga
nekem fogat, római triga;
hajtani kis bottal karikát
a poros úton, mély árkon át,
versenyezni az út közepén,
porozva futni, mint a szél!

Megpattintani hegyes bigét,
elkapni a szálló pilickét;
két bot közt a kapuba állni,
a rongylabdát jól eltalálni;
sínekre rakni kis köveket,
figyelni mozdonyt, hogy közeleg,
s kergetni bamba tehenet,
hosszúra váltani szekeret!...

...A játék sokszor volt jó s annyi,
nem tudtam én azt abbahagyni.
Csak apám örökké tanított,
hogy mindig időben hagyjam ott.
Neki a sok dolog parancsolt,
ideje játszani sosem volt.
Én őszintén játszottam, szépen
gazdagodtam a nyereségben.

Tán szívem nem is sokat téved:
lehetne játékból az élet!

SZÁMVETÉS

Alkotott Teremtő s ember-kéz
magamban készül a számvetés,

tűnődő mosollyal a múltam
nézem, hetven is elmúltam,

a jó sors felemásra alakít,
veszítek és nyerek valamit,

szememből kihunynak a fények,
már csak a tegnapnak élek,

mély ráncokat szült a harcom,
lassan semmit sem mond az arcom,

sosem tudtam, a szél honnan fú,
csukódik előttem több kapu,

alázat hitében gőg nincsen,
egyenes maradt a gerincem,

babér, glória helyett örök
szivárvány a homlokom fölött,

álképmásokat nem faragtam,
maradtam közlegényi rangban,

járok napi békémmel, ami
segít hűség-jelet hordani,

mennyi vágy dobogott szívemben,
most hátsó fala tele heggel,

bár félnivalóm aligha van,
az aggodalom átjár rajtam,

út végén állok, fogy a dalom,
vár valaki a túloldalon?

Elvetett termésem beérett,
áldom az Urat, hogy öreggé tett!

NOSZTALGLA II.

Hol van a kétablakos ház,
zugában hat gyermek tanyáz.

Hol a friss muskátlis ablak,
rá telente jégvirág fagy.

Hol a rés a deszkakapun,
kukucskál ki gyatra gyanúm.

Hol a kis konyhánk, lámpátlan
fénylik az esti imában.

Hol a veranda, lépcsőjén
fogyott el a zsíros kenyér.

Hol az apám, a kenyérnek
magot vetett, enni kérnek.

Hol a sok ifjúi ábránd,
a valóságba visszaránt.

Hol az anyai dolgos kéz,
féltve enged, mindenre kész.

Hol a küzdelmes férfikor,
kijutott a jóból, rosszból...