Vissza a főoldalra

KÖNNYEK A LANT HÚRJAIN

VIRÁGGAL S GYÜMÖLCCSEL TERHES ÁG

KÖNNYEK A LANT HÚRJAIN

1999

DAL AZ APÁMRÓL

APASIRATÓ

Ma lenne százéves az apám
nem jelzi márvány a ház falán
házát a zord idő szétszedte
szép lassan elfogy az emléke
holtában elfogy az emléke -
éltében kevéssel beérte...

Élete mezején dolgozott;
jutalmul barázdált homlokot,
pár holdat, gyermeket csak hatot
jó asszonyt s agyvérzést kaphatott -
kapott még sebeket bőviben
az embert próbáló időkben,
nincs stáció annyi, mennyi jut,
hány útja keserves keresztút -
a téeszt kétszer is megjárta,
gyanakvás magvait gyomlálta...

Igazság gyeplőit úgy fogta,
a lovak közé azt nem dobta,
örömét bánatát szavakba
néhanap öntötte - faragta
szándékát nagy ritkán tehette,
szál szalmát még sem tett keresztbe;
szétválaszt - de sokszor volt bátor -
ocsút a szép tiszta búzától...

Csak tiszta búzáját hagyta itt;
hinti a megértés magvait
a konok kezével, csak szórta
mezőin, kisarjad azóta,
nyomokat hagyni volt a vágya,
maradjon valami utána -
azt akart ültetni diófát
unokák szedjék dióját...

Járok most nyomába szótlanul;
diófa levele elém hull...
..lebeg most felette glória,
szavakból szövi a rossz fia,
felbukkan felejtés porából
naponta szívemben téblábol,
emlékek ösvényén lábnyoma,
aranylik rajt idő fénypora...

Felhő-kép lebegi magasban
rejtőzik vetkőző bokorban;
a Gyöngyös tükrében arca ring,
a futó habokból rám tekint,
ölel fák karjával integet,
szeme fény sugárral hint eget -
a nyári füveken harmatoz,
a hajló kalászban harangoz...

Vele én sűrűen álmodom,
lépkedek utána friss nyomon,
ha rám néz a meleg szemével,
úgy biztat mindenkor, érjem el...
ölében bárányként engem hoz,
anyám félt, tegyen le, sóhajtoz
csingálok szekere hátulján -
döcög a kereke az útján...

A kidőlt megkorhadt keresztnek
alig, és nehezen köszönnek:
örömest köszönök én neki
csókolnám kezét nem engedi,
szinte fáj, szorítja a kezem,
mit rám testált, el nem veszíthetem -
azt véste sorsa a fejfára:
Légy büszke fiam az apádra!

TÉRDÉRE RITKÁN VETT

Nehezen mutatta, hogy szeret,
térdére ritkán vett engemet,
ringatott a szénás szekerén -
álmodtam Petőfi összesén,
ültem én vele nagy hallgatag:
szótlanságba bújt sok gondolat.

A szeme tavában emlékek,
hófehér hattyúi meséltek -
galambként szelíd a tekintet,
repülni tanított meg minket;
csak fontos dologra oktatott,
egyszerű tanítást rám hagyott:
jó munka, becsület, hű ima -
emléke most is ezt tanítja.

Engem ő nem azért büntetett,
mert leckém hiányzott, s nem volt meg -
marasztalt a Gyöngyös hűs vize
forgatlan maradt a zabkéve,
kötőfa csattant hátamon -
verése lelkemnek fájt nagyon,
mert bizony velem is megesett,
nehéz volt a kenyérkereset:
őriztem, kapáltam, vakartam,
szántottam, vetettem, arattam,
kepéltem, vermeltem s meglátszott,
ha egy nap a munkám hiányzott...

Emlékszem korai versemért,
szent igaz, őszintén nem dicsért;
az mondta, igazán majd örül,
ha fia kaszát is köszörül,
embernyi ember is megvoltam,
mikor szólt: "Jól van, fiam, jól van!"

A MUNKA MISÉJE

Ökrei ballagtak szavára,
két kezét az eke szarvára

úgy rakta, mint erős kormányos,
s kiköt a dűlővég fáihoz...

húz-lép az ökrök fogata,
homlokán a barázda, szapora...

az eke után jár a mezsgyén,
eltöpreng a balga szerencsén...

járt-kel a barázdán föl s alá,
a munka himnuszát mondaná...

hajtotta a nagy konok akarat,
tudta, hogy aki vet, az arat...

leszegett fejével ballagott,
barázda várta a friss magot...

kezéből sok drága élet nőtt,
s felejtik folyton a küszködőt,...

szórta a tisztesség magvait,
bajáért nem szidott valakit...

biztatta jószágát ostornyél,
bólintott útszéli keresztnél...

útközben kémlelte az eget,
hívatlan felhő, ha fenyeget,

fogta a gyeplőket marokkal,
nem beszélt ok nélkül, csak okkal...

s a föld volt nagy súlyos keresztje,
stációit el is szenvedte:

vállalta, munkálta, imádta -
megszólta, ki harcát úgy látta -

osztáskor ingyen azt nem kapta -
a család s hat gyerek sarkallta

erején felül is; tehette:
bérelte, izzadta, megvette,

dolgozta, szerette, bevitte,
siratta, s végleg eltemette -

sajnos, már úgy hagyta örökül,
egyetlen gyermeke sem örül;

éltében vissza már nem kapta,
kárpótlás nélkül is itt hagyta -

helyette kapott is háztájit;
a kemény munkából nem tágít,

neki csak egy dolog parancsolt:
élete végtelen munka volt,

gondolta, áldása csak kinő,
kezéből nem folyt ki az idő:

ültetett, kalapált, font, rakott
szekeret, keresztet, asztagot -

búzából gazt, ocsút válogat...
pilleként vitte a zsákokat,

amíg a morzsolót hajtotta,
morzsolta az élet kőmalma,

folyt arcán a nehéz veríték,
úgy mondta a munka miséjét -

nyaranta fakítja nap heve,
őszidőn dér fagya megcsípte...

hűs harmat tavasszal áztatja,
munkának alig van látszatja...

gyógyítja szerszámok bajait,
sebére alig kap valamit...

halálig így marad szegény
örökké az élet mezején...

A KISPARASZT

Nagyapám huszonhat éve már
magában, egyedül supin hál
(ágy alól kihúzott fekvőhely,
éjjel az ágy mellett nyúlik el,
egyébként a helyet foglalná) -

nem zavar, nehezen alszik el,
és reggel elsőként korán kel...
minálunk kelés volt, hajnali,
egyenes derékkal hajtani,
nap mint nap indult a nagy robot,
munkába mindenkit befogott -

az öreget láttam hófehér
bő parasztgatyában, úgy jár-kél,
átköti derekát köténnyel...
csizmásan ment mindig misére,
pantalló nem volt az ínyére -

nyolcvanon felül csak házőrző,
de sokszor gyermeket gyűlölő;
vigyázzon - szüleim így intik -
a ház körül dolga volt mindig;
rossz munkát nekünk is keresett,
nem ezért szerettük - gyerekek -

ő mondta először falunkban,
mivel átlagnál több földje van,
már-már egy igazi kisparaszt:
csúfnév lett belőle, s ránk ragadt,
de én ezt sokáig nem tudtam,
éltem ki életem gyanútlan -

a játék hevében titulál
így, gyerek: - kisparaszt, mit ugrál -,
szaladtam haza a játékból
zokogva: - mi a baj - anyám szól,
hüppögöm, mi velem megesett...
mintha nem hallaná, úgy tett-vett -

mint akit borzasztó szégyen ért,
az égre kiáltok bosszúért,
reméltem érettem bosszút áll:
a nyitja mindennek, gyerekszáj...
nem hatja meg síró kisfia,
a füle botját sem mozdítja -

- hozd haza a színes golyókat -
magában mosolyog oly jókat...
szaladok vissza a tetthelyre,
golyóim lapulnak egy helybe...
nehezen csitul a sérelem,
anyámat egyvégben nem értem -

falunkban volt néhány Nagy János,
boltos, gazda, sütő - na már most:
ha idegen Nagy Jánost keresett,
csak akkor használták a nevet,
hivatal anyánkról nevezte,
s így címzett: Nagy János (Fekete) -

mióta tudom az eszemet,
nagy ritkán hívtak így engemet;
akkor még bántott a ragadvány,
nem tagadom, ma ha rajtam áll,
csak most fog el némi büszkeség:
apáról fiúra szállt e név!

A KÖZÜGYEK KATONÁJA

Jó anyám szidta, mint a bokrot,
ahányszor a köznek dolgozott...
ilyenkor szemének két szege
apámat az égre szegezte,
ilyenkor szaladt a konyhája,
vacsora, imádság, mind bánta...
a munkát kénytelen vállalta,
várta egy istálló állata,
hatfelé futott a gyerekhad,
jutott is számunkra feladat!

Hasznosan szolgálta köz ügyét:
vállán volt az egyházközösség,
beveszi két-három bizottság,
iskolaszéki tag - ad munkát
tejcsarnok, cséplőgép-társulat,
ki tudja pontosan számukat...

Volt elnök, brigádnak vezére,
rászolgált anyánk csúfnevére:
"hazátlan, népfrontos, csavargó"
néhányszor kizárta az ajtó,
közügynek, ha igen válaszolt,
az anyám napokig néma volt:
voltak is perben és haragban
tányérral tancolt a kisasztal.

Esténként, leginkább vasárnap
szorgosan rótta a számokat,
számfejtett sok tejpénzt, s kért gépet,
kiírta a munkaegységet,
nem várta, mi lesz a köszönet,
örült, hogy valamit tehetett...
érezte hová kell állnia,
nem űzte hatalmi mánia.

Állott a gazdapárt élére,
s elvitt a Rákosi beszédére...
Egykönnyen nem állt zászló alá,
igazság szavait írta rá.
Körmenet: gyalogolt szent útra,
zászlaját vittük a Szentkútra:
a templom kövén is virrasztott,
és teljes búcsút nyert velem ott.

Hivatalt, hogyha járt, kalapot...
ilyentájt mindig rossz napja volt,
kísérte paraszti alázat,
nyűtt csizma törte fel a lábat.
Emberi gyarlóságon átlát,
előtte Lipárton a világ
sűrűn bedeszkázva már nem volt:
jellemén mégsem volt szégyenfolt.

Magához nem méltó érdemet
érdemek nélkül ő nem szerzett,
besúgás, harag nem lett veszte,
ahol járt, tisztelet övezte.
Fogasán egyfajta köpönyeg!
Állta az elveit az öreg
hiszékeny, s ha mégis becsapták,
földhöz vágta a kalapját,
s tudta, hogy nem adott rá okot,
ezért akkor sem káromkodott!

Volt lelke, büszke méltósága:
tanító, jegyző, méltósága,
pap, bíró földig nem alázta;
a rendszer, az, csak az gyalázta!
köztük - bár János volt az apám -
kisparaszt bélyeg a homlokán!

AZ APÁM SZEKERÉN

Most sajtó szívem felül végre
az emlékezet szekerére,

mendegél, forognak kereki,
mint a lomha idő percei...

húzhatták lovak vagy tehenek,
szerettem az üres szekeret.

Szénával, gabnával rakottan,
rajta más világot láthattam.

Döcögött a tele kis szekér,
pihentem, amíg az hazaér.

Petőfit olvastam szénáján,
hittem is, ami a versben áll.
A porban döcögő kereke,
versritmust dobolt és az verte:

amennyit kerék jár fölfele,
annyit megy biztosan lefele.

Ballagtam a szekér nyomában,
versem is született korábban.

Nyikorog kereke az útján,
csingálok szekere hátulján.

A ülés deszkáján apám ül,
mellette a szavam csendesül.

A kalap nyáron is rajta van,
szekerez napon vagy árnyékban,

nehezen ballag a két ökör,
ostora hátukon szöszmötöl,

finoman az ökrök közé csap,
biccen a fején a kis kalap.

Szemlesütve nézi a tájat...
s ki tudja belül meg mi fájhat?

A zsíros kalapja alól úgy
kémleli a mezőt - mint fiúk,

amint hallgatják a szép mesét,
s nehezen várják ki a végét -

s hitt benne, az meg nem csalja őt,
a földet feltétlen szeretőt...

Mendegélt döcögős szekere,
s gondban volt gyakran az ősz feje.

A szekér előtt meg-megállva,
bólintott rá saját gondolatára:

s fejéből kiugró gondolat,
mint óra a kakukk madarat,

mutatja meg magát igazán.
Kis mosoly derül fel arcán,

homloka szép barázdáiban,
gondolatok nehéz magja van.

Kémleli munkára az időt;
számba vesz: kel a mag, mennyit nőtt!

Mit ostorcsapással helyben hagy,
ha tovább motoszkál gondolat,

a barmok fölött még elsuhint,
s így kezdi elölről, mind, megint...

A SZEKÉR ELŐTT

Klottgatyás kisfiú nagyra van,
hadonász sugaras ostorral,
zsákkal telt a szekér, s elején
álldogál kifogott két tehén,
csapkod a farkával, nyár után,
lipárti Szkokk-malom udvarán.
A fiú fel-felnéz apjára,
zsákokat segít a vállára,
aztán kap egyszerű parancsot,
vigyázza a tehénfogatot.
A kölyök unja az egy helyet,
otthagyja a jámbor tehenet,
miközben gépek közt csavarog,
érdeklik a szíjak, csavarok,
hogyan lesz búzából finom liszt.
Az apja keresi - elveszik -
a lisztes gyerkőcre rátalál,
s mint zsákot hozza ki a molnár...

AZ UTAK VIRÁGA

Utunkra szerényen ráhajolt
vadrózsa, illata kóborolt,
szirommal teleszórt árokpart
üléstől untalan le-lecsalt,
hívott a mezőnek virága,
leszálltam, szaladtam utána,
szaladtam egy-egy szép virághoz.
Kiskönyvem növényt is határoz:
kökörcsin, kék katáng, szarkaláb,
előttem ismert volt legalább...
Előttem mezők szép virága,
bölcs titkát hasznosan kitárta,
tudtam mi mire jó, mit gyógyít,
mit mond babona, a néphit,
gyökerét használni hogyan kell,
levele valódi csodaszer...
Minálunk orvosság nagy ritka,
csak gyógyfű a házi patika;
az apám kipróbált, ismert sok,
számtalan olcsó, jó gyógymódot;
a hátát vereti csalánnal,
hamarost szűnik a gyötrő baj.
Lehorzsolt lólábat a jászol?
Vadalma levével orvosol.
Tudta azt, mire jó ezer fű,
a pipacs mitől oly gyönyörű...
Mellette sok szépre ráláttam:
mindennek helye a világban.
Tanított látni más világát,
csodálni az utak világát!

A MEGSZÖKTETETT KISCSIKÓ

Ketten vagyunk a szekéren,
elmondom mire is emlékszem,
s járunk a tűnt idő nyomában
hogyan volt a régi világban...
Lovaink voltak még akkortájt,
az ostor helyett a gyeplő ráng,
lovaknak mér nem kell az ostor,
viszik a szekeret, száll a por,
veszélyben megrándul a zabla,
az útra hajtunk fel baktatva,
mellettünk kiscsikó ficánkol,
szabadul kötéltől, korláttól,
szép hittel nézi a világot,
ilyet még éltében nem látott,
nyakában még félénk csengő szól,
visszatér s elrúg az anyjától,
nem tudja, nem fél az örömtől,
láncán majd egy német dörömböl
apám áll villával mögötte,
lelkével küszködik bősz keze -
elköti, engedi a jászol,
azt hittem, az apám csak rászól,
csak néztük, ameddig láthattuk,
s átkoztunk németet, háborút,
cibálta kötelét a német,
nehezen tartotta a féket,
ráülni nem tudott, fiatal,
hiába, az állat rúg-kapar,
elfárad, megadja önmagát,
s elfelejti, milyen a szabadság,
jó anyánk sokáig kísérte,
a szeme Koltáig kísérte...

HARANGSZÓBAN

Minálunk gyönyörű szokás volt,
reggel - délben - este harang szólt;
bármelyik harangszó idején,
útján is megállott a szekér,
útján a szekér is megállott,
levettünk sapkát és kalapot,
szavára megállott az élet,
szemünk a toronyra ráréved:
födetlen fővel - csak úgy láttak -
mondtuk el ájtatos imánkat...
Csendes harangszóval kel a nap,
égbe száll az első gondolat,
delente zúg az Úr angyala,
felettünk galambként suhanna,
zúg az Úr angyala delente,
asztala, ha üres, ha tele;
érzi a befogott barom is,
az útja éhesen hazavisz.
Jaj, hányszor megkésünk a mezőn,
az esti harang szól könyörgőn,
már huhog a bagoly, miközben
rövidke imánk is elröppen...
Néma csendben a nyelvével,
kis árva harangunk veszékel,
rohanunk a rövid szekérrel:
- tűz van a faluban, mi ég el?
Két gyerkőc játszott a gyufával,
a széna pernye lett a lángban,
szekerén tanácsa jobban hat:
kis szikra nagy tűzvészt lobbanthat!
Máskor meg sírt a kis harangunk,
kiért szól? - másokért haragszunk.
Hirtelen halottért esdekel,
s megállunk fátyolos szemekkel...
...A szokást néhanap feledem,
a sapkám ott maradt a fejemen,
apám mondja feddőn, hangosan:
vedd le a kalapod kisfiam!

AZ ELSŐ VÁSÁRON

Halványan emlékszem egy kicsit:
városba visznek kis falusit,
a szomszéd falunál még messzebb
nem voltam eladdig, merészebb...

éjszaka - reggelig azt várom,
szememre nem is jön az álom,
szekéren utazik a család,
ilyenkor együtt van legalább,

kutrica megtelik malaccal,
s elindít bennünket a hajnal,
felveti fejét a két pej ló,
homlokán a hóka csillogó.

A fejünk felett a pacsirta,
reggeli imáját elsírta,
felrepült előttünk egy fácán,
ujjongtam gólya, őz, nyúl láttán -

telehold ragyog még odafenn,
útszéli fák futnak ezüstben,
csendesen rázkódunk az úton,
homályban valaki rám hajol,

ölébe vonja a fejemet,
a pokróccal betakar engemet,
falvakon keresztül jobb az út,
a két ló nem siet, ritkán fut -

kímélte lovait apám is,
az út köves volt - vicinális;
nehezen hallom meg a nagy neszt,
többszöri unszolás felébreszt,

hallatszik hogy zsibong a vásár,
sok ember cél nélkül csak mászkál,
fogadja már hosszú szekérsor:
és beáll az állatpiacon -

az apám kínálja az árut,
ketrecben a malac el-elfut,
a vevő kedvére válogat,
érdekli, kérdi az árakat.

Legtöbbször úgy kel el egy-egy pár,
ha viszik, gazdára úgy talál,
malacnak étvágya párosban
- a gazda is számít - jobban van;

kérésre szaporán fület fog,
sírnak és fogynak a malacok,
nem fogja ki azt az árából
és aki ráígér, az jár jól...

eladó és vevő kezet ráz,
egyezség: jó szívvel paroláz,
a kapott pár pengő jól jönne,
ha apám semmit sem költene...

a kis pénz velünk nem tér haza,
kell a villa, vakaró és kapa,
kellett a pénz mindig a másra,
elvétve jutott csak ruhára...

drága volt akkor a megvett föld,
a család évekig csak gürcölt -
anyánknak igaza volt bizony,
ha szívét nyomta a föld-iszony...

kályháért pörölt a szobába,
fűtetlen meg is fagy a lába,
gyermektől és saját szájától
azt a jobb falatot de sokszor

megvonta - ő inkább nem evett -
megette azt a föld, amit vett,
jó öreg Nagy János - kisparaszt -
nem hallgat asszonyi kis panaszt!

anyám hát vigasztal semmivel,
beérem frissen sült kiflivel,
s előveszi női fegyverét,
sír egyet - nagyobb a nyomaték!

INGYEN SZEKÉRKENŐCS

Ment, ment, mendegélt a kis szekér,
nyikorgott a kocsi kenőcsért
az úton nekünk is mondhatták,
elitták a kenőcs jó árát,
az apám unta, hogy sokat sírt,
bödönből szerzett is szekérzsírt...
Háború valamit ránk is hagy,
félrelök nagy tartálykocsikat,
vasúti síneken szerelvény,
elakadt útközben a szegény,
lövések a kocsi oldalán,
abból folyt sűrűen a kátrány,
pár nap, és kemény lett a szurok,
- ötlettől előre ragyogok -
összegyűlt a töltés árkában,
s hordtuk mi széltében-jártában,
mentünk mi a kocsikenőcsért,
ingyen volt, semminél többet ért,
cipeltük, amíg volt, vödörszám,
maszatos a gatyám, kezem, szám,
került még pár kanna tartalék,
tetszett, a leleményt dicsérték,
a boltban pénzért sincs, nem mérnek,
fekete kencét a szekérnek,
orvosság volt, neki jól esett,
kenni a nyikorgó kereket,
ketten a bátyámmal megkennénk
a világ valahány kerekét,
hadd fusson simán a négy kerék,
gazdája eleget mehet még,
hisz sokára fogy az útja,
a földet is körbe futhatja...

ÁZOTT KÉVÉK

A rövid szekérből nyújtóval
mi hosszút csináltunk egyhamar.

Siettünk, nyugatról felhő jön,
hordáskor nem kell az esőből.

Szekeret raktunk meg gabnából,
utolér bennünket a zápor,

nincs ember ki haza hajtaná,
elszántan járunk a fa alá.

Mint kotlós csibéje, az árva,
szorosan bújtunk el alája.

A nyári záporban alatta
nem maradt gatyánknak száraza.

Alóla lestük, hogy kitisztul,
cikázik a villám, aláhull.

Villámos, mennydörgős, rossz nyárban,
mezítláb, bőrig is eláztam...

Vihart űz, harangszó üti meg
hirtelen a süket fülünket.

Szél szárnya viszi a felhőket,
gondjához két ember felnőhet:

- az asztag félben van, ha ázik,
az árpa nyakunkra csírázik.

Kölcsönkért ponyvával takarunk -
alázott a szekér, van bajunk:

csuromvíz két tehén, s a szekér
gabona csöpög, míg hazaér.

Kiderül otthon, az udvaron,
sár sincs, száraz a föld, csupa por.

Kévénként szedünk szét szekeret,
a család gabonát tereget...

Mi gyarlók beértük ennyivel,
gondoltuk, minket az Isten ver!

AZ OSTOROS FIÚ

Kezdetben vezetni én szoktam,
ha kezdő tinó volt a fogatban,
indulás nem ültet bakjára,
a fiú lent vezet - úgy járja,
az apám fenn ül a szekéren,
méltányos, szó nélkül megértem,
csak később ülhettem szekérre,
ha tinó szavaim értette;
később már olyan jól vigyáztam,
egyedül biztosan csináltam.

Elbólint szekéren az apám,
fogatát először hagyta rám,
én érzem magamat nyeregben,
hatalom, az ostor kezemben,
elfog a harctéri izgalom,
mennek a tehenek, én hagyom,
már behunyt szemmel is úgy tudják,
jobb, ha a szekeret elhúzzák,
az utat töviről-hegyire
ismerik, s nem viszik messzire.

Nekik már ismerős minden út,
és ostor nélkül is hazajut
ballagva a szelíd két barom,
tán én is nyugodtan alhatom,
azt hittem - könyv nélkül - betéve,
két tehén hazáig elérne,
bizony ám, velem is megesett,
árokba vitték a szekeret
a félénk, megijedt állatok,
tudtam és, ha simán fölhajtok

a vicinálisra, nem lesz baj,
a postaút hazáig, nincs kanyar,
ha akkor motor jön elibük,
leszállok, úgy bírok csak velük,
igen ám, lustaság tart vissza,
lábamat semmibe lógatja,
vészesen közeleg a kanyar,
fogadni szót egyik se akar,
mennének csak tovább, egyenest,
mostan már nem vagyok én sem rest,

mérgemben az ostor mégis csak
meggörnyedt hátukon végigcsap,
ugranék eléjük, de késő,
az egyik patája - nehéz kő -
mázsával rálép a lábamra,
ugrálok, jajgatok sántítva,
verem a két mafla tehenet,
árokba döntik a szekeret,
az apám álmából fölriad,
ostort a kezemből, jaj kikap,

rám kiált, üljek a szekérre,
nem kerül sor kenyértörésre,
nem tudom a mai napig sem,
kit sajnált, tehenet vagy engem,
vagy csak a szekérért aggódott,
kishitűn fejthetem a kódot,
felejtem, amire szegődtem,
rajtam is végighúz, azt hittem,
nehéz volt előtte megállni:
úgy tudott engemet sajnálni.

Marta a szívemet a szégyen,
ilyenkor bújtam a szekéren,
reszkettem én minden ízemben...
Az idő szépíti szívemben,
mint könnyű szellő jár az emlék,
ma akár hazug is lehetnék,
nem teszem, hogy jobbnak lássanak,
néhányszor bot kell a nadrágnak,
gyermeknek viszket a feneke,
ha okos veretést kerülne...

Sejtette, én vagyok a ludas,
mért ugrott árokba a rudas,
arra kért, mondjam az igazat
ki, igaz verésből az nem kap!
Szerette, ha fia őszinte,
hazugot kiváltképp gyűlölte,
büntetést megúsztam, de sokszor
nyomkodta, puha-e az orrom,
hazugság-jelzőnek használták,
persze, hogy volt benne puhaság.

Persze hogy puha volt - nem tudom,
mikor is kemény az ember-orr?
Ártatlan tréfa ez, gyermeki,
a gyermek tudatlan, s hitt neki,
de arany-tanácsot, azt adott:
lelkemre kötötte akkor ott,
a jó szó többet ér mint ostor,
szabaduljak meg a gonosztól,
soha ne bántsak jámbor állatot,
a parancs életre áthatott.

Nem kellett hozzá nagy logika,
munkában ars pedagogica:
"a jó szó" használ a gyereknek,
erre már előttem rájöttek...
úgy látszik csak igaz a szólás,
tudta a bojtár, a kiskondás:
az ökröt szarvával, az embert
szavával fékezni lehet, mert
embernek mégis csak van esze,
ökörnek tudatlan ösztöne -
tanulj tinó, ökör lesz belőled
úgy lesz, ha használod eszedet!

A KÖZÖS MUNKA

Közösen raktunk meg szekeret
- könnyedén - tanított engemet,
dobáltam a kévét s a végén
törte a tenyerem villanyél,
ilyenkor jólesőn vigasztalt,
s a tarlón terített kisasztalt.

Szalonna s a házi kenyere
bendőmet telire megtömte,
szolgáltam betevő falatot,
bólintott, örült, hogy adhatott,
korsóból húztam rá egy kortyot,
- az Isten nevében - sóhajtott.

Esett is közöttünk néhány szó,
volt abban sok mondanivaló,
de akkor már égett a tenyér
s a kar, fáradság, nem beszél...
mezőn a szekeret megrakta,
s egyedül engedett utamra.

Föld végén kerékpár várta ott,
egy másik dűlőbe vágtatott,
s ellátott három-négy fogatot,
nyugodtan haza is hajthatott,
az úton elkerült s rám nézett,
minden a helyén van - avégett

jó nagyot bólintott a fejével,
megbízott fiában - megértem!
Helyettem a kapun is bejárt,
ne tegyek én abban nagyobb kért,
otthon meg asztagot épített,
magáért nap mint nap így kitett...

Igazi paraszt művészet!
Honnan is érti az egészet?
Szekeret megrakni kévével
az eszem ahhoz már nem ér fel,
honnan van mindehhez tudása,
ereje: a csodák csodája!

AZ UTOLSÓ...

Befogni, kifogni tehenet,
igába dugni a vasszeget,

rúd mellé vezetni a lovat,
kantárral ellátni s indulhat...

Még most is szívemből szeretem,
igazi szertartás volt nekem:

utolsó kévét a keresztből
feladni, még maradt erőmből...

Meghúzni rudaló kötelet,
készen van a szekér - most mehet.

Árnyékban ökrökkel pihentem,
fújtattunk a nyári melegben,

kilógó nyelvükről elém száll,
porba hull a meleg ökörnyál.

Hátra van egyetlen utolsó
vasekés barázdás forduló!

Utolsó villával ledobtam,
a széna ott állt a kazalban.

Őszönként szórtam le tengerit,
pajtában sarkokat beterít.

Az utolsó zsák a vállamon,
kiöntést boldogan vállalom.

Krumplinak ekével készül lyuk,
utolsó szem is földbe jut.

Répasor végére kihajt a
célba ért elfáradt kiskapa.

Nem jár a fejemben semmi más,
az utolsó kaszasuhintás,

utolsó kéve is kötötten:
tikkadt nap nyugszik le mögöttem,

még egyet loccsan a korsó víz,
utolsó forduló hazavisz...

Az utolsó darab - mit jelent,
sejteti nálunk, mi volt a rend:

kezem az utolsót kereste
friss reggel, délben, öreg este:

akkor én szekérre mászhattam,
s felültem boldogan, fáradtan,

akkor én munkától fáradtan,
keveset, valamit játszhattam!

SZEKÉRBÚCSÚZTATÓ

Hová lett az apám szekere?
Sok kedves emlékkel van tele,
az emlék viszi már, nem fogat,
viszi a lenyugvó alkonyat...
Istenem, bármikor, ha élne,
szívesen felülnék melléje,
álmomban de sokszor őt láttam,
volt utak régi kanyarában
jött felém az üres szekere,
hiányzott előle tehene;
ültem rajta magam is, jó gyerek,
elvesztek a poros kerekek,
elhullott az úton sok darab
igaszeg, nyújtó, lőcs, kerékagy,
kidőlt a sorból az ó fogat,
az idő vissza már nem hozhat,
az idő rakott rá bő ködöt,
elmúlás partjára döcögött...
...Olyan az élet, mint szekér s út,
elindul s egyszer csak hazajut,
születés ültet fel bakjára,
rögös út várhat a gazdára
a bakról - történhet akármi -
nem szabad futtában leszállni,
a cél iránt megy és jön a szekér,
szaladunk jó zsíros kenőcsért,
tehetünk kitérőt néhányat,
nem csak ló, lovas is megfárad,
terhével szívesen hazahajt,
az útján kerüli a nagy bajt,
s egyszer csak minden út véget ér,
szekér is, gazda is hazatér...
Leszállok róla most magam is,
tovább már az emlék el nem visz...

VIRÁGGAL S GYÜMÖLCCSEL TERHES ÁG

ELŐSZÓ

Az anyám árván nőtt leányka,
tizenöt évesen férj várta,

kirepült fészkéből, nem bánta,
nem kellett járnia napszámba.

Azt hitte, a jó sors megszánta,
frigyükön lesz Isten áldása,

korlátok közül is kilátott,
elhozta hazulról, mit látott,

gondolta magának s gyereknek,
emberibb világot teremthet.

Huszonegy éves volt az apám
s a házban érdekes hozomány,

hol egymást kerülget férfinép,
oda kell takaros feleség:

az apám, nagyapám, nagybátyám
egyedül biztosan unta már;

nagyapám feleség nélkül élt,
nagybátyám süket volt, nem beszélt.

Kellett hát a házba valaki
megfőzni kimosni vasalni...

Jól választ - maradjunk annyiban -
ott voltam az arany lagziban:

férjhez ment tizenöt évesen,
s nem járt el ez ügyben tévesen -

megnősült huszonegy évesen,
s nem járt el ez ügyben tévesen -

a jó frigy közérdek, több haszon:
házasság erre is alkalom!

A TISZTA LEÁNY

A hosszú mezei utakon
apámat sorsáról faggatom,
hihetőn, kedvesen mesélte,
anyámat asszonyul mért kérte:
akkor időkben csapatban
ízlett a munka legjobban,
dolgoztak gyermekek s legények
az uraság földjén - szegények,
de jártak lányok is napszámba,
apám az anyámat ott látta,
keze alatt égett a munka,
a dolgát megteszi, nem unja.
Szelíd szív s dolgos két keze,
tetszését őszintén megnyerte,
mint meleg málé olyan jó,
asszonynak, anyának is való;
a szavát s a munkát jól állja,
összejött a kedves találka,
jól tudta ő bízvást bízhatott,
nem vertek le róla harmatot,
előtte nem hálta el senki,
magát hűn őrizte s megmenti,
nem volt ő senkinek szalmazsák,
illően hordta a szoknyáját,
megfelel az ágyban, munkában,
s lesz nő a konyhában családban...
A csikót is kicsi korában
nevelik jó lóvá kordában,
szoktatják finoman a zabra,
bónáit lassacskán elhagyja,
a zabla nem bántja a száját,
munkába szekérbe foghatják...
S megtoldta érveit mondással,
jobb az ismerős száz hibával,
mint eggyel a szép ismeretlen,
s megmaradt ebben a szent hitben...

KORAI NÁSZ

Azt tartják - a méhe nagy gondja,
hogy bújik bele a kaptárba,
a méh is virágból gyűjt mézet,
s enged a hiszékeny természet,
a méhnek csak a méz jár eszébe,
a virág fizet meg cserébe.
Sejti, hogy nem ingyen porozzák
s tűri, hogy untalan meglopják,
s hullanak gyönyörű szirmai,
termést hoz, minek azt firtatni...

Az ember csak olyan, amilyen
szerelme, ott sem más, azt hiszem,
az első szempontja nem az volt
a frigyben - a földje mennyi volt,
mert kizárt dolog ez esetben,
nem házasodott föld a földdel,
megosztva könnyebb a szegénység,
viseljék együtt el a felét,
a szegény - úgy mondják - idővel
megszokja, hogy mindig nincstelen...

Apám a napokat számlálta,
ostromát állta a leányka,
mentek is háztűznézőbe,
siettek a leánykérőbe -
adjuk a lányt - mondták -, vigyétek,
hozományt nem sokat ígértek,
bátyjai is nagyon örültek,
meghagyták köteles részüket,
szerintem nem tudta mire mond
ő igent, s mennyi lesz majd a gond.

Magára kötényt úgy akasszon,
hogy három férfinek parancsol,
szinte még éretlen lányasszony,
sarat és kenyeret dagasszon...
kit apám kiszemelt, eljegyzi,
hivatal a frigyet ellenzi,
mikor ad engedélyt a gyámügy,
bélyegzőt kérvényre, ha ráüt,
tartanak egyszerű esküvőt,
lányos ház dicséri az új vőt.

Pár hetes vőlegény, menyasszony,
egybekel húszban, a tavaszon,
szívükben úgy forrtak ők össze,
mint ojtott ág és törzse,
nehezen, mint krumpli a zsákban,
rázódtak össze a munkában,
a munka s hat gyerek egymásnak
őrizte meg őket, félszázad
hűséget esküdtek egymásnak,
asztaltól soha el nem váltak.

Hűségben tartotta sors őket,
az egymást igaz szeretőket,
ágytól is a hűtlen természet
fordított hátat a szegénynek,
a hűség gyűrűjét viselték,
mit ásó meg kapa választ szét,
szánalmas században alig volt,
amikor szép idő ráhajolt,
az anyám kitartott mellette:
szent asszony, szerette, szenvedte...

A VŐLEGÉNY

Bajusszal, fekete-csizmásan,
tetszett is ő, kérem-alásan,
csizmáját vőlegény korában
szerezte, s temették is abban.
(Lehajolt háttal, ha megálltam,
csizmát fog közre a két lában,
ahányszor lehúztam, elnyomott
fejemen jóízű barackot.)

Nem volt szép szálfa-termete,
anyámat biztosan szerette,
nem színlel szánalmas szerelmet,
mit nem szív, csak a pénz terelget.
Józan volt, paraszti az esze,
anyámnak miért ne tetszene...
Nagy vagyont egyik sem örökölt,
hat gyerekhez kellett a több föld.

Földéhség, de sok bajt okoz,
"a kevés sietett a sokhoz",
spóroltunk hasunkon, a szánkon,
sóskán és lekváros buktákon.
Az anyám apámat okolta,
ritkán kap új edényt a polcra,
hiányzott valami - nem volt más
a vége, gyakori szóváltás.

Pöröltek valamin, egy rossz szón,
órákig tíz vagy húsz forinton.
Csak estig dúlt örök nagy harag,
reggelre az ágyban ottmaradt -
nincs az a szép edény a sorban,
szekrényben, mi össze nem koccan!
Gyökeret vertek ők, korai,
akár a vadrózsa bokrai,
szívósak, mint fán a kéreg,
tudták, hogy a bajtól mi véd meg...

A GYERMEKASSZONY

Mesélte bátyám - kezdetben,
nem simult, nem stimmelt semmi sem;
ő is az apámtól hallotta,
hányszor ríkatta meg a nagyapja
a házhoz ninccsel jött új asszonyt,
köréje haragból hálót font -
mert az új seprű jól seper,
végezzen munkával, ebéddel,
hiszen az új szita szegen lóg,
diktálni akarta a tempót!
Nagyapám, szekálós, vén öreg,
játszotta a sértődöttet;
szerencse, hogy apám mellé állt,
s nem szakít ketté egy házaspárt...
Gyermek még, annyira fiatal,
utcára csalja a gyermekdal,
annyira éretlen kislány még,
velük még babázna, játszhatnék,
az utcaajtóban meg-megáll,
nem régen férjezett gyermeklány,
őszintén közéjük szaladna,
a vágytól kipirul az arca...
Lesi, hogy játszanak bakfisok,
a férje rákiált - ami sok
az sok, és csukd be a tárt ajtót,
szaladj már, hozd a szakajtót!
Eleddig nem játszott eleget,
arról a mostoha sors tehet,
később sincs ideje játszani,
mindenütt helyt kell majd állani!
Tizenöt s annyira nagy gyerek,
leánykák közt, mezőre menet,
homokba írt ugróiskolán,
fél lábon végig fut, sántikál,
köténye zsebében rejteget
játékhoz egy törött cserepet...
S boldogan szalad a férj után,
viszi a kiskapát a vállán,
apám a bajuszán pödörít,
megáll és mosolyog valamit,
rosszalló pillantást megenged,
nem szól a játékos gyereknek,
megfordul vállán a kapával,
pár szót vált leendő anyámmal,
s átveszi tőle a kiskapát -
a szíve alatt hord kisbabát!

MUNKA ÉS GYERMEK

Hatunkat nagy gonddal felnevel,
rengeteg dolga volt mindennel,
honnan volt mindehhez ereje,
mintha csak lett volna száz keze.

Libát töm, sárt tapaszt, kimeszel,
istálló tehenet végig fej,
kert alatt várja a mező, föld,
mákot fejt, babot vet, krumplit tölt.

Sokat főz, sokat mos, kivasal,
bölcsőben gyermeket vigasztal,
csuhéból lábtörlőt, táskát fon,
csapkod kezében az ostor.

Kévét hord, répát és markot szed,
föld végén ott sír egy rossz gyerek,
libát tép, eteti disznait,
rosszul írt leckét is kijavít.

Hajnali három és négy között
kemence kenyere gőzölög,
hét végén végzi mi elmarad,
konyhában szobában rendet rak.

Míg esik, odabenn foltozgat,
ilyenkor másokra gondol csak,
pletykára időt nem fecsérel,
kapuban órákig nem trécsel,

sajnálja az időt pletykákra,
ha maradt, az apám kizárta,
sokáig még halkan szipákol,
s töröl a szeme sarkából

sűrűen könnyeket vagy nyeli,
de nem bánt vissza, s nem szól neki.
Szomszéd kért vagy cigány asszony,
nem fordult elő, hogy ne adjon,

mert tudták róla, hogy jó lélek,
akkor is kaptak, ha nem kértek,
adott, ha neki volt falatnyi,
a nincsből is tudott od'adni!

Nyolcszor szült bábával, Istenem,
először tizenhat évesen,
halott lett két pici gyermekük,
és Ferenc lett volna a nevük.

(Az anyám apjának volt neve,
szerencse kétszer sem járt vele.)
Született, alig sírt és meghalt,
zokogva takarta a friss hant.

És őket követte hat gyerek,
bámulták a férfi emberek...
Csak föld várta úgy az esőt,
ahogy ő várta a legelsőt,

Vince fia kezdte el hosszú sort,
a neve kedvére való volt,
szó szerint az Isten áldása
kíséri őt, majd a két lánya.

Gyönyörű nevet kap Mária,
olyan, mint templomi hű ima,
s a szerelem ismét fellobban,
Irén a harmadik a sorban.

A mag a jó föld szélén is kikel,
gyorsan kettő fekszik s három kel:
hamarost új fiú kopogtat,
csendesen veri az ajtókat.

Jéghideg keresztvíz csurog rá,
Ernő lesz s nem mondja oá...
Már harminc éves a jó anyám,
akart-e, hiába faggatnám!

Született a század elején,
pontosan harminccal később én,
karácsonyfa alatt fogantam?
és sírva jöttem vagy boldogan?

Miért ősszel, ki annak tudója?
Szeptemberben hozott a gólya.
Jól tette, itt maradt egy télre,
vigaszul hozzon el csőrébe.'

Megkaptam az apám nyűtt nevét,
viselte három-négy nemzedék,
vannak és lesznek még Jánosok,
gazdagok, szegények, vámosok.

Van köztük énekes, birkózó,
kinek a kenyere a jó szó,
Jánossal a világ tele van:
John, James, Iván meg Johann...

Akkor már szégyellte két lánya,
hisz' harminchét éves korába'
megint fut mihozzánk a bába:
az öcsém József jött a világra.

Lányával együtt vár kisbabát,
megszüli nővérem is fiát...
Nem süt nap fényesen hét ágra,
amikor mi jövünk a világra.

Közülünk szinte már mindegyik
szép ősszel vagy télen születik,
nem lehet ennyire véletlen,
besegít lelkével az Isten...

Szorgalmas, dolgozik a család,
a kis föld mindünknek munkát ád,
nem fáj a nagy hajsza mindennap,
a birtok nő, s együtt maradhat.

Sokáig nem tart a kis öröm,
a véres háború csak kitör,
szétfoszlik az anyám szép álma,
egyszer csak közénk csap villáma,

nem kímél az senkit, engem sem,
ismerem tizenegy évesen,
fivérem a fronton tűnik el,
keresik a vöröskereszttel.

Halálba küldő szó, hatalmi,
katonadolog volt meghalni,
hol porladnak haló csontjai?
nem lehet rá könnyet ontani!

Árnyékot vet talán rá egy fa,
hátha sír a föld, mi takarja,
testvér-szív szüntelen szánja őt,
ima sem vigasztal jó szülőt:

magukat mondják ki vétkesnek,
Istenben sohasem kétkednek,
vesztettek éltükben két fiút,
Istenre soha sincs panaszuk!

HÁBORÚS DAL

KÉT KATONA

Micsoda nyara volt anyámnak,
azt hittem, megöli a bánat,
negyvenegy nyarán a kaszárnya
elvitte a férjét s bezárta,
nélküle gürcöltünk, gyerekek,
kínlódást leírni nem lehet,
házunkból egyszerre katona
az apám s a tanult nagy fia,
fegyverben az egyik tartalék,
fiát a frontra vitték,
vonata nem állt meg a Donig,
csak vártuk tábori lapjait,
sírástól nem tudtunk szólani,
ha lilatintás hű sorai,
úgy meneteltek a papíron,
mint a kis katonák a havason,
s minduntalan így fejezte be:
"a viszontlátás reményébe'!"
utána végtelen mezőkön
szállt az esti ima s remény-könny...
Jajgatott az anyám, mi lesz most,
jó pénzért fogadott napszámost,
egész nap szidtuk a kaszárnyát,
szomszédok hordták be gabnáját,
laktanya csak ősszel engedett,
mert vitte felmentő levelet...

HADI KÉSZÜLŐDÉS

Hazajött katona tétlen ül,
- minket a háború elkerül,
hogy miből merészen gondolta,
elmaradt munkára volt gondja,
nem hitt háborús meséknek,
bunkerét parancsra ásta meg,
kisbíró vezényel munkára,
ástuk az árkokat hiába,
ástunk mély cikk-cakkos árkokat,
majd a front itt megáll, megakad,
jó mélyen futottak cikk-cakkok,
nem törik át majd az oroszok,
nem törik át a nagy vonalat,
pontosan a mi kertünk alatt,
adták be nekünk a nagy dumát -
később ott játszottunk katonást,
abból lett valódi búvóhely,
embernyi mélysége jól föd el,
háború után is komoly vész,
kihajtott állatunk belevész!
Közelgett időtlen csúf idő,
mentettük, amit még menthető,
sonkát, zsírt, ünnepi ruhákat
a kamra gödrébe elástak,
szénába rejtette szekerét,
a legszebb csikaját elvitték,
csapásra készen állt villája,
háború próbáját kiállta,
nem szerzett idegen érdemet,
átvészelt széljárta éveket...

ÉGETT A SZÉGYEN

Zizeg a szívemre, de állja,
emlékek kicsépelt szalmája...

Akkor már nem voltam - hiheted -
anyja szoknyáját bújó kisgyerek,
és kitört a világháború,
gyermekkor vidám és szomorú -
lehettem tíz vagy tán tizenegy,
bizonyos szempontból egyre megy...
Németek lakták a nagyszobát,
főtisztek, két snájdig kamerád,
hallok más idegen szavakat,
s mint bogáncs, néhány szó rám ragad:
Ich bitte ein bischen Marmalad!
- s tartottam tenyeremet hamarább,
kísértük addig a tiszteket,
valaki valamit odavet,
és kaptam utána én szegény,
szegényebb a templom egérnél.
De amit gyermekként megtettem,
szégyelltem már felnőtt fejemmel!
Kerékpárgumiból adventi
koszorút kötöttek, az menti
lelküket, s fordítunk szótárból,
- aranyak hullnak ki az ágyból,
kisebbik nővérem ágyazott,
és lopott kincseket talál ott,
beszél a szülőkkel, mit tegyen,
tanácsuk - nem látta - úgy tegyen!
Falunkban ugatnak vad kutyák,
még éjjel barakkjuk felgyújtják,
veremben virrasztunk reggelig,
elért a rémület mindenkit,
s nagypéntek hajnalán elhangzott:
- Bújjatok! Jönnek az oroszok!
Csak hulltak - nem is fájt már semmi -
a félelem s remény könnyei!
Magamtól rájöttem, éreztem,
belső hang megszólal érettem:
- Gyermekkorodnak most vége van,
sajnállak téged is kisfiam!

MENTEK A NÉMETEK

Bunkerban háltunk meg éjszaka,
németek vonultak már vissza,
szalmával szobában ágyaztak,
s a lopott csikóval távoztak,
ittlétük utolsó napjára,
ez volt a köszönet, a hála...
Az első szobából a tisztek
előző este már elmentek,
felgyújtva hagytak itt barakkot,
kongatták a templom harangot...
Parancsát kiadta a bíró,
irgalom nélkül ránk fuvart ró,
fogja be apám a két lovát,
vigye a németek cókmókját,
drága lett az ingyen fuvara,
három nap kutyagolt csak haza...
Készültek nyugatra leventék,
málenkij robotra ne vigyék
a lelkes gyerkőcök kis hadát,
holnap majd vonatra felrakják
s valahol találnak szebb jövőt,
magukkal vinnék el Nagy Ernőt!
Azt hittem drága jó anyánkat
másodszor öli meg a bánat!

JÖNNEK AZ OROSZOK

Faluvégen puska ropogott,
jöttek új katonák, oroszok,
megjöttek nagypéntek hajnalán,
azt hittük húsvét sem lesz talán,
üresen, nem hoztak ők semmit,
valamit mindenki tőlünk vitt.

Hol van bárisnya jeszty dokument?
a sereg hál' Isten tovább ment...
Puskával kisebbik bátyámat
befogták jó tehénhajcsárnak,
velem nem törődött már senki,
nem tudtam mikor kell rettegni...

Akkor még nem tudtuk meddig tart,
kibírtunk számtalan zivatart,
új lakó jött parancsnok gyanánt,
tatárképű sztársi-lityiánt,
reméltük véget ér az ostrom,
s harmadnap örülünk, húsvéton.

Apámat nyugodtnak nem láttam,
jól benne voltunk a csávában,
padláson bújtatta lányait,
élelmet éjszaka maga vitt,
ideges, alvatlan éj után,
izgalmas mesét mond a bátyám:

hogyan is hajtotta el saját
marhánkat, gyalog, hét falun át,
lesántult, megfontolt szándékkal
cserélték egy másik fiúval,
s menekült egyből hanyatt-homlok,
így csak az ostora maradt ott...

ANYÁNKAT ÖLI A BÁNAT

A postás többet már nem hozott
a frontról tábori levlapot,

helyette nagy vörös kereszttel
hozott hírt fájdalmas szöveggel:

a fiúk a frontról haza nem ért,
elesett kis magyar hazánkért,

nem bírták üszkös lábai
megfagytak Nagy Vince álmai,

gyalogol az égi mezőkön
esténként érte sírt minden könny.

Azt hittem, drága jó anyánkat
harmadszor öli meg a bánat!

A forrás vize elapadhat,
de anya szótlan nem maradhat,

templomban fönnhangon könyörög,
adj Uram valami örömöt,

mennyei hazában fiamnak
adj Uram örök nyugodalmat!

A nevét mindennap imába
foglalta s nem tette hiába

márványba írták a hős nevét,
utódok holnap se feledjék!

Agyonsírt tábori lapjait,
őrizte évekig, haláláig,

halálos ágyán rám testálta,
könny nélkül a szívem nem állta.

Számomra mementó, ereklye;
bűnös, ki háborút feledne!...

Ha a fiát veszti el egy anya,
mintha ő is kicsit meghalna!...

A SEBHELYES ASZTALNÁL

Megszólalt az esti harangszó,
hazaküld minket mint parancsszó,
a templom esteli harangja
kezünket imára kulcsolta,
imára kulcsolta kezünket,
anélkül senki sem feküdhet,
imához nem kell fény, sötétben
szól az Úr hozzánk a legszebben;
jó anyám vezette az imát,
a lelkét áhítat járta át,
sokáig nehezen értettem,
mi zajlik anyai lelkében,
a fronton eltűnt a nagy fia
nevét is imába foglalta...
Esténként később gyúlt csak lámpa,
a petról büdös volt és drága,
az volt ám igazi szertartás,
amikor kigyulladt a lámpás,
pislogott a csillag szemével,
eladdig ültünk a sötétben,
egyszer csak felvillant a kis láng,
meglátta a köves tág konyhánk,
szomorú arcunkat is látta,
s lett mindjárt fényesebb világa...
Esténként együtt volt a család,
ette a szegényes vacsorát,
ültünk a sebhelyes asztalnál,
szótlanul járt éhes hat kanál,
túró volt, tejfölös sült krumpli,
nem maradt, nem tudtuk megunni,
anyánknak mindünkhöz volt szava,
ízlett a fenséges vacsora,
volt idő, nem fért az asztalhoz,
térdére kis csorba tányért hoz,
s evett, ha jól lakott a család,
s jól lakott azzal, hogy enni ád,
mosogat, nem végez dolgával,
kimosott ruhánkra foltot varr...
Foltozták ők a bajt a bajjal
ügyes tű volt a foltozásban;
a szükség - de sokszor törvényt bont -
apám nyírt, ha hajam nagy bozont'
csak használt holmihoz volt még juss,
ritkán hoz újat a Kisjézus,
egymásról lemaradt holmi volt,
tarkállott rajta folt hátán folt...
A szükség - sok apró lelemény,
amin élt a család s nőttem én -
törvényt bont kevés pénz s az idő,
ha hosszú a nadrág, belenő
a gyerek, mihaszna rossz kölyke
vigyázott egyetlen cipőre...
Az apám is tesz-vesz, sosem ül
esténként közöttünk tétlenül,
csuhából aranyos babákat
kötöz a nevetős két lánynak,
fúr farag, kefét köt, seprűket,
falóval kis szekér is üget,
konyhában a hideg, friss kövön
próbára teszi az örömöm...
Ha olvas az esti asztalnál,
jóízűt szenderül két karján,
mint fáradt kis madár fészkére,
úgy száll az álom a szemére,
lámpáról a nagy fényt lehúzza,
igazak álmát úgy alussza,
hajtotta fejét az asztalra,
az álom boldogan ringatta,
ilyenkor álmodott valamit?
szerelmet, szenvedést ágyba vitt,
s magával félhangon meghányja,
mi lesz a másnapi munkája...

A SZOBÁNK MELEGE

Ma tudom, mitől volt telente
fűtetlen szobánknak melege:

összefűz családi szeretet,
az adja azt a jó meleget -

mindenki rakja a tűzhelyet,
mindenkit belülről fűtenek,

melegen dobogott benne szív,
nem fázik az, akit lélek hív!

A remény tartotta melegen,
nekünk is mindenünk meglegyen -

közös harc tartotta melegen,
felnövünk és életünk más legyen,

bánatra-borúra volt vigasz,
egyszer csak változik, nem igaz!

Mint mesében, vágytam a sarokban,
egyszer csak kályhánkban tűz lobban,

a nedves fa furcsákat hegedül,
a család a tűzzel szemben ül,

félkörben nagyokat hallgatunk,
gyönyörűt álmodik a szavunk,

nézzük, hogy feszül a mérges láng,
rejtelmes fényeket szó le ránk,

tűz-fényből madarat falra rak,
választ szét hamut és parazsat...

szívemben emlékek bújnak el,
lant játszik, magasba felemel,

már érzem: majdani dalaim,
mint könnyek peregnek húrjain!

FÉNYES SZELLŐK

KESERŰ ÉNEK

Végtére elült a szörnyű nesz,
mindenki azt várta könnyebb lesz!

A bátyám a fronton elesett,
gyógyítunk háborús sebeket,
az apám készíti a magot,
szívének gond határt nem szabott,
földeken elindul az élet,
s azt hiszi szabadon is élhet,
háború után földet is vett,
cipőre ruhára nem tellett,
nem vette a saját nevére,
hallott már valamit elvégre,

s megkapták a nagyobb testvérek,
csak anyám szíve fájt, de vérzett,
hatalom döntését kivárta,
nem került a kuláklistára,
jegyzett is kölcsönt a békére,
nem hagyták sohasem békébe',
hivatal nézte meg, ki vetett,
földekre beadást kivetett:

uborka, kömény, len, cikóri
a kender nyűvésztől kezünk rí,
szóját is termelt zsír helyett,
erőszakkal nem ellenkezett,
zsigerelt a napraforgója,
felborul a vetésforgója,
elúszott gabona, sok mázsa,
nem került dicsőségtáblára,
megrakott szekere tetején,
nem bontott zászlót a fényes szél,

megrótta a tanács elnöke,
bújtunk mint krumpli a verembe,
kocsmában, templomban, gyűlésen,
félreállt, meditált, ült szépen,
nevelte Rákosi rendszere,
a nyakát bármikor törhette,
egy cukorrépáért - mi haszna,
cserébe hamar járt Kistarcsa,
naponta bűnbakot kerestek,
s nem örült a rántott levesnek,

a férges idő csak alázta,
kegyéért nem jött tűzbe-lázba,
a rendszer kis fejős tehene,
- régóta viszket a tenyere -
lassanként elveszik mindene,
hogyan lesz holnapra kenyere,
az üres kemence tátogott,
a lisztet leadta - hát lopott:
feketén csépeltünk a saját
termésből, kenyérre gabonát...

A bátyám ruháját hordtam el,
abban várt iskola, Szombathely,
cipeltem tejet is magammal,
a pénzen kenyeret akartam,
álltam a sorban fél délután,
közölték falura az nem jár,
akkor a jó rend P betűje
mellemen piroslott kitűzve,
s tanult a parasztok gyereke,
menekült, más legyen élete!

AZ AGITÁLÓK

Őszidőn a meleg tűzhelyen,
ott volt csak igazán jó helyem,
meleg platnija falba rakott,
az ember éjfélig tanulhatott...
Esténként a bezárt ajtónkon
valakik kopognak nagy hangon,
esténként négy ember agitál,
s figyelik, kert alatt ki bujkál.

Hatalom értünk szövetkezett,
s az apám nem adott rá kezet,
szép szóval, szidással, veréssel,
a brigád eredményt nem ér el,
a negyvennyolcból ő nem tágít,
vihetnek akármit, akárkit,
vittek is tanulmány útjára
s nem jöttek rá olcsó nyitjára.

Párttitkár érte a fortélyát,
kiemelt három-négy kisgazdát,
állami gazdaság várt rájuk,
nem esett akkor bántódásuk,
őket is elvitték - hír végett,
a falu egyszerre belépett,
hazaért, nem tudom az honnan,
mit művelt három nap tanfolyam.

Hidasban tölt még egy éjszakát,
s feladta, megadta önmagát,
diktálta a józan paraszti:
nem lehet itt állva maradni;
belépett tizennyolc jó holddal,
a szíve örökre kívül van,
belépőn reszketve aláír,
fekete tintában neve sír.

Rajta sír jó anyám görcsösen,
átkozott a papír ezerszer,
másnap már nem jöttek elvtársak,
a közös útjaik elváltak!
Maradtak úgy, mint a szedett fa:
nedvesen, összeszórt halomba.

A HARCOS ELNÖK

Az már a sors furcsa fintora,
apámat jelölték főposztra,
a választják a téesz tagjai,
nevét jó és rossz volt hallani,
rászakadt a közös nagy gondja,
döntését elnökként meghozta,
kihúzta a levert cöveket,
közösbe vitte a földeket.

Az utcán bőgtek a tehenek,
míg közös istállót kerestek.
Felkötik a közös kolompját,
járatják vele a bolondját,
feltűntek osztályharc jelei,
minden a parasztot terheli,
s nem lett a fejbólintók fia
kétségben kellett kínlódnia.

Nem táncol, ahogyan fütyülnek,
szabotál - nyakára így ülnek,
seb nélkül sohasem úszta meg
az embert próbáló időket,
sebeit akkor sem nyaldosta,
fejében szitált egy jó rosta,
széthúzás kötelét vágta át,
gyomlálta gyanakvás giz-gazát.

A munkát a téesz kimérte,
mesés volt a munkaegysége,
de sokszor osztottak-szoroztak,
jóformán semmijük nem maradt.
(Cséplőgépellenőr lehettem,
elkérték, amit én kerestem,
a számat össze is szorítom,
mozira nem volt két forintom.)

Oly napja nem volt az Istennek,
mikor nem munkára ébrednek,
mentek ők hétközben-vasárnap,
hiába prédikált nekik a pap...
Egyszer csak összefog a jó nép,
misével töltik a hét végét,
nem mentek dolgozni vasárnap(!) :
szemet szúr ez a párttitkárnak.

Szól apám - nem elég, még mit nem,
megveri magát a jó Isten -,
Visszaszól - ahogy én ismerem,
az Isten sok embert meg nem ver,
ott lesz a fél falu a mezőn,
maguk is menjenek, de rögtön -
volt cseléd, párttitkár fenyeget:
- bátyámat elküldi a sereg,
hazajön s meglátjuk - nem enged
majd továbbtanulni engemet!

Nem volt rest, jelentett, bevádolt,
elázott szénáért apám volt
a bűnös - szólt is a telefon,
elvtársak várják a járáson,
akkor majd szomorú békét köt,
kirúgják, mint téeszelnököt,
szüleim úgy végzik a munkát,
lassan a lelküket is kiadják.

Nap mint nap fogyott a reményből,
az apám kezdheti elölről,
tudta jól mindennek van ára,
a föld vár igazi gazdára,
bízott, de nem merte vallani,
éltében változik valami,
szép napon azt is csak megélte,
nem ura, a téesz cselédje.

Amit nagy nehezen összerak,
"szétszórta" kilencszázötvenhat,
otthonról mindenki menekült,
családi fészkünk is jól kihűlt,
engem egy október-éjjelen
laktanya Budára vezényel,
s maradok tényleges katona,
november enged majd csak haza,
vasfüggönyt szakít szét az öcsém,
megtévedt november vak ködén,
a maradtak úgy, mint a kisujjam
ketten, a sírt szemű anyámmal:
az Isten markában vergődnek,
van-e még értelme életnek?!

AZ ÁRULKODÓ LIBÁK

Kisebbik nővérem jegyben járt,
gondolta, hozomány csak nem árt,
használ az készülő új frigynek,
amúgy is jól összeillenek.

Befogott négy sovány gúnarat,
alájuk ropogós szalmát rak,
ihatnak friss vizet vödörből,
naponta kétszer is libát töm.

A nyers kukorica, ha megfőtt,
csurig önt vele kis tekenőt,
s földön ül a nyugtalan libán,
töm reggel-este, későn korán.

Szemlátomást hízik a pipe,
és hízik rajtuk a lány szeme,
s már látja magát a piacon,
üti a markát a bő haszon...

Cekkerben lapulnak a ludak,
úton van, közeleg a vonat,
köténye zsebében menetjegy,
nővérem nem sejti, törvényt szeg.

Nehéz a vonatot kivárni,
kinéz és gágog a kíváncsi,
a tanács elnöke meglátja,
kinek mond gágát a libája!

A kevély hatalom hozzálép:
- beadás! - mennyi a hátralék?
- ha száz százalékos, rögtön, most,
arról is mutasson papírost!

Mert paraszt csak akkor adhat el
libát, ha rendben van mindennel,
s kiagyal becstelen parancsot,
adja le fölösbe a hasznot!

Kizárt most vonatra szállani,
elszállnak megszeppent álmai,
szivárog kezébe a mérge,
jókorát csap a lúd fejére...

A gazda hallja az esetet,
szél ellen egyebet nem tehet,
öklével közelről fenyeget,
s rogyasztja rájuk a kék eget.

Másnap már - ilyen a szerencse -
egy zsidó asszonyság megvette;
vitte a jó kövér négy libát,
a vele a galád, gaz galibát!

EGY ÁGYBAN

Bátyámmal feküdtem egy ágyban,
hidegben kis zsindelyt használtam,
az fűti mindkettőnk lábait
legényes dumája lázba vitt,
időnként a fülledt toll alatt
hánytuk meg gyermeki sorsunkat:

Csak a gond marad meg őneki,
bajunkat vállára veheti,
behozza, mit a sors meg nem ád,
kijárja az esti iskolát,
éjszaka bújja a könyveim,
érdekli a négyzet s mi a rím.

Nappal is elrejti hidas, ól,
merít a tudomány kútjából,
paraszti sors elöl menekül,
volt szíve itt hagyni egyedül
két kisebb öccsére szüleit,
szívében önérzet feszít.

Ha marad, neki lesz csak kára,
elég a saját gond a vállra,
munkára nógatni nem kell őt,
józanul méri fel az időt,
hajlik is új idők szavára,
s beteszik az ajtót utána...

Katona s tiszt lett a seregnél,
paraszti munkánál többet ér,
hiába dolgozik keményen,
szálka lett az apám szemében,
minő dac a férfi lélekben,
csak felnőtt fejemmel értettem.

Tiszti rang a földdel nem ér fel,
hogy lehet beérni ennyivel -
háborgott - gazdátlan lesz a föld,
amiért éltében úgy gürcölt,
földjétől csalják el a gazdát,
fiukat Sztálinnak nem adják,

egykönnyen nem adja derekát,
nélküle is tisztté avatják,
közben ő lépeget a ranglétrán,
őrnagyi fokozat, de jól áll,
gondolta a bátyám, majd rá hat:
vigaszul küldött szép csizmákat.

Jó meleg pufajkát is ráhagy,
a téli utcákon strázsálhat,
s csak felejt az öreg valami,
az útja csak elér odáig,
Pécsre a jó Trabant elvitte,
aligha enyhült meg a szíve.

Mindig is nehezen olvadott,
egészre bólintott egy nagyot,
s kimondta: áldásom veletek,
most haza nyugodtan mehetek,
fiai sorsában tévedett,
közülük kisparaszt egy sem lett.

Őszintén, igazán most értem,
mi zajlik apai lelkében,
magára, ha marad, milyen az (!)
ajkán a nehéz szó, s nincs panasz,
arcának vonása összetört,
azt hiszi, sír majd az árva föld.

Egy hitét elvesztett nemzedék
számára nincsen több menedék!
Békülj meg mivelünk talán most
Nagy János, jó öreg Nagy János!
Volt egyszer, hol nem volt az apánk,
örökül reményét hagyta ránk!

MENNYI NEM ÉS NINCS

Sorsomra mai napig kihat -
eldobni valamit nem divat!
Kárba nem veszhet akármi,
a módját meg kellett találni,
hogy használhatatlan, olyan nincs,
oltalmat kap minden, bár nem kincs!

Nem fogyott, nem ízlett az ebéd,
a kamra hűvösén eltart még,
maradék - nem volt más gyakorta,
abból volt ízletes vacsora.
S nem ízlett az étel igazán?
Szokta volt mondani az apám:

Inkább a tele has szakadjon,
mint egy csöpp tányéron maradjon!
Anyám is menti a menthetőt,
örökli új gyerek, mit kinőtt,
- ha tetszik, ha nem, gönc - a másik,
hordja, míg szakadttá nem vásik.

Kifakult, csupa folt - így szólnak:
tedd a sarokba kőmosónak!
Szigorú törvényt bont a szükség,
"valamire jó lesz", "kellhet még" -
pénzébe nem kerül, nincs ára,
folt bújik a ruháskosárba.

Leesett kis kenyérdarabot
felvettünk s egy csókot is kapott,
kőkemény áztatott kenyeret
csipkedte a csibe, tyúksereg,
moslékot megették a disznók,
krumpli héj, vágott tök, mind-mind jók.

Ha éghető volt, tűzre ment,
keveset, valamit csak jelent.

Erdőben gyűjtünk sok száraz fát,
kemencét kenyérnek begyújtják,
lemorzsolt mag nélküli torzsa
kihűlő melegét fokozza.

Maradék tésztából lángos sül,
fokhagyma illata vesz körül,
még meleg kemencében hamar
almát, vadkörtét, szilvát aszal;
sok munkával telt téli esték:
a pödrést méterben átvették.

Csuhéból készült el a cekker,
rámára kötöttünk szegekkel,
mákgubó - járt érte valami,
talicskán toltuk el leadni,
kapott pénz nem tartott sokáig,
nyalóka elfogyott hazáig.

Apám is menti a menthetőt,
megfoltoz beázott zsúptetőt,
kíméli az újat, ha vett jót,
tartalék eszköze szegen lóg,
javításra vár sok tört darab,
mit faház sarkában összerak.

Útporban, ha fénylett valami,
nem lehet, nem szabad otthagyni,
legtöbbször én ugrok le érte,
az apám - szakértő - elkérte,
léc, tört küllő nem veszik,
fából van, az nekünk melegít.

Keréknyom húzott el a sárban,
valami elveszett, leszálltam,
csapásban feküdt a kerékszeg,
kiesett, kereket menti meg...
Sok kóró, kukorica szára
kerítés mellett várt a sorsára.

Addig is fogta a zord szelet,
télen át kert alól süvített,
üres, vert napraforgó-tányér
elállott, tavaszig is ráér,
nyulaktól védi meg a gyümölcsfát,
körbe veszik tüskés ágnyaláb.

Zsebében több jó is akadhat,
jól jöhet egy darab kis madzag,
illik majd máshova egy csavar,
szükséges vékony drót nem zavar,
látszatra se nem oszt, nem szoroz,
hányféle dolog kell ostorhoz?

Kéznél van élezett bicskája,
hirtelen munkákat is állja,
útközben készül az ostornyél
csomót bont, töröttet kicserél,
intése most is cseng fülembe:
legyen az embernek türelme!

Soha ne vágd szét azt, kisfiam,
mi látszólag bogozhatatlan,
mit ki tudsz, ki lehet bogozni,
egyszerre nem kell kárt okozni,
ha kapsz sok gordiuszi csomót,
ésszel és kézzel megoldhatót!

LIPÁRTI SIRATÓ

FALUSORS

Lipártnak hívták a falumat,
bízom, hogy a sorsa nem untat...
Abban az időben a nevét
valakik eladták s elvették,
de nevét sohasem feledték,
egy utca hűséggel őrzi még
nevét, egy utca jelzi csak,
s emberek szívében ott maradt,
kölni nem tudta zord idő,
a neve untalan előjő,
olyan, mint szívós gyom, ártatlan,
irthatják, gyökere mélyen van...
mondhat akármit anyakönyv,
az ember végtére maga dönt,
mit vall a szívével, hogyha kell?
honnan jött s hová tart az ember!
kényszerben, amit csak tiltanak,
még nagyobb keletje van annak!
Manapság mondják is egy s másra,
elmegyek Szécsenyből Lipártra...
Régen csak Szécseny volt a társa,
Vas nevét vehette magára.

Lipártról száz éve írta a
megjelent hihető krónika:
egy csinos színmagyar falucska,
dolgozik napestig, nem lusta,
kis község hatvanegy jó házban,
ellaknak ötszáztizenhárman;
lélekszám ötszáztizenhárom,
jól elfér római valláson.

Száz éve hallgat a krónika,
mennyi itt a tehén, a liba,
a Gyöngyös partjára kijártak
li - li - li - hívták a libákat,
fürdenek a tiszta patakban...
- Birtokos a székeskáptalan! -

Nem akadt egy grófja, bárója
e helynek, híres párt-fogója;
éltek itt Horváthok meg Sütők,
Takácsok, Kovácsok, Gombkötők,
laktak itt Feketék és Nagyok,
ezekről nevet nem kaphatott,
aki ezt állítja, az kikap!
Széthúzás nem volt itt párt miatt,
jól pártját fogták a libáknak,
nevezték a falut Lipártnak. -
Feltevés ez is csak, s ki cáfol,
mondja el igazát Lipártról!
Lehet, hogy mást mond a levéltár,
egyszer majd egy okos után'jár...

Volt falum sok embert felnevelt,
kiket a sors áldott vagy vert,
voltak, kik szívesen elhagyták,
falusi voltukat tagadták,
volt, ki pénzért hűen szolgált ott,
s akadt pár büszke és megszállott!
Nem egyszer adódik alkalom,
a nevét én mindig megvallom!
Kérdezték - te hová való vagy,
nevezd meg szülőfaludat. -
Azt hitték, festem az ördögöt,
nyelvemre mindig csak Lipárt jött!

Olyan nincs, törölték a sorból,
milyen párt - valaki hajbókol,
szekáltak sokan a párt miatt,
kérdezték - te milyen párti vagy?
Haspárti - ily módon feleltem,
s összegyűlt nyálamat lenyeltem!
A hű szív nem felejt, ó, nevet,
mely dajkál s felnevel bennünket,
életút adott más parancsot,
szívemben lipárti maradok,
csak használt, emléke nem ártott,
sohasem felejtem Lipártot!

HÁROM LEGENDA

Arról még száz éve nem ír a
szemtanú, s hallgat a krónika,
káptalan útján állt a kolostor,
az idők súlyától régen rom,
csak hírlik, nem tudják, hol állott,
idővel teljesen szétmállott...
Beszélik, falumnak más neve
is volt, rég nyoma sincs, eleve
kitalált történet lehet csak,
nyomára sehol sem bukkannak...
Pataknak régen is volt malma,
a vize lapátját meghajtja;
sok molnár lakta a kis falut,
lisztesen zárta a kiskaput,
kapuban várt lisztes molnára,
őrlésnek jó vám volt az ára,
így kapott régebbi titulát,
a neve MÜLEK volt - így hívták?
a MÜLEK - biztosan német név,
a fülek nehezen értették...
Ez is csak amolyan feltevés,
talánynak nem sok, nem is kevés!

Kis kertek alatt, a zöld réten,
a gőzös tempósan pöfékel,
múlt század végén már avatták,
aligha szokták meg a libát,
mióta az útját csak rója,
ugyanaz a mozdony tempója?
a vonat másfél fertály alatt
Rumból a városba beszalad,
nem gyorsul az idő, úgy rémlik,
szép napon felszedik síneit,
volt idő, olyan hír keringett,
majd a Balatonig visz minket;
évekig utaztam én vele,
megcsapott a füstje, a szele,
hajnalok hajnalán elértem,
nem késett, néhányszor lekéstem,
elmaradt leckémet tanultam,
még egyszer felmondtam magamban,
s egy kislányt figyeltem zavartan,
szép szobor állt a fény-ablakban,
hol a lány, hol a kis vonat,
mellőlem mindkettő elmarad,
ma már csak emléke zakatol
itt benn, a szívemben valahol...

A tizenhetedik századtól
hirdeti az Istent a templom,
hallottam, legenda szól róla,
- nincs, aki hibául felrója,
akarták távol a falutól,
a dombon álljon a kis templom,
káptalan dombján, ha felépül,
a lélek odajár s megszépül,
hiába gyűjtik az anyagot,
éjszaka hordják el angyalok,
éjszaka angyalok elhordják,
homokját, a kövét, tégláját,
s a falu végére lerakják,
hogy ottan ássák meg alapját,
háromszor ismétlik angyalok,
az anyag mind megvan, el nem fogy,
azt mondják az Úr sem akarja,
hogy messze álljon a hajléka
a néptől, az Isten háta mögött,
s a káptalan is beletörődött...
Mostani helyén áll örömmel
a Gyöngyös partján, a Völgykertben.

AZ ELDORÁDÓ

...Itt gyúlt ki életem gyertyája,
a sorsát hűséggel kiállta,

itt röppent fel a nagy világba
reményimnek színes szárnya,

magasztal, amit itt tanultam,
attól oly gyönyörű a múltam,

szaladtam mezítláb, s utánam
por úszott aranyos sugárban,

kis szívem hempergett a fűben,
s hallgattam, amit a föld üzen

titokként, kicsit sem felejtem,
véka alá soha nem rejtem:

a tücsök dala szól gyönyörűn,
katica szárnya kél a friss fűn;

a Gyöngyös hídjáról a lábam
lógattam lefelé az árban,

vitt a vágy, vizébe hadd dugjam
remegő lélekkel az ujjam:

megfogni szivárványt akartam,
a Napot felhővel takartan,

nyargaltam; nyugtalan fénysugár -
a tavasz követi, ahol jár,

almafa virágzott a kertben,
körötte pillangót kergettem,

aludtam jót a széna között,
egy szép álom gúzsba kötözött,

a csűr fölött szállt el galambom,
nem vitt el, kellett még maradnom,

mert varázsigém mondott csődöt;
kert végén diófa őrködött...

...nyújtózott a kert az útra ki,
úgy vágytam, vigyen el valaki,

a szavam cudarul fenyeget,
engedjen világgá engemet (!),

biztatott jó anyám, menjek csak,
ha unom gyermeki sorsomat,

odaad, akárki elvihet,
rossz gyerek, az nem kell senkinek (!).

S tartott a szabadság mindétig,
utca kaputól a kertvégig,

tudtam, csúnya baj nem érne,
engemet világgá kísérne

anyai szívének melege,
hatna, mint mágnes ereje!

A MELEG JÁSZOLBAN

Volt idő, munkára nem fogtak,
akkor még gyereknek tartottak,
vigyáztak rám a nagy munkában,
játszottam istálló-villával,
álmosan helyet ad fejőszék,
emlékszem, nyafogva sírtam még,
frissen fejt tejből a vacsorám
csészémbe önti ki jó anyám,
nem is kell ahhoz a kenyér sem,
megiszom anélkül frissiben,
a szabad jászolban elültem,
máskor meg figyeltem feszülten,
beszédjük hallgattam szájtátva,
merültek az esti munkába'.
éberen tartottak jó szóval,
az álom elringat szép lassan
a párás, jó meleg jászolban...

JÁTSZIK A FIÚ

Szerettem ülni a szekéren,
izgultam hüvelyknyi meséken,
a pici Matyival bújtam el
a tehén nagy szőrös fülében,
hiszékeny meséken kisfiú
álmában gyakorta szomorú...

Elrakott almánk a padláson
elhordtam, a fogam hadd vásson,
elfogyott, mire a tél megjött,
korai fagy abba nem költözött,
a meleg kemencét megmásztam,
szedtem ki vadkörtét, aszaltan.

Lecsúszkált nagy szalmakazlakat
nincs már, ki utánam összerak.
Ismertem fáidat, Kis-erdő -
hol fészkelt a fecske, csicsergő.
Üresen bánkódik a fészek,
fiókák kezemben, de félek,

valaki fészekhez hozzányúl!
Bünteti nagyon az égi Úr!
- Véres tej - tartja babona -
tehenek tőgyéből fakadna!
Büntetést reám is kiszabnak,
nem kapom a tejet három nap.

Nem voltam rontója a jónak,
az anyám teknője a csónak,
csingáltam sok szekér hátulján,
idegen ostora csapott rám,
Bika-rét savanyú sóskája,
az íze kesereg a számba'.

Rossz gyerek, hevertem a parton,
nincs, aki tehenet kihajtson,
padláson a búzát átúsztam,
kerítés kis lyukán átcsúsztam,
csöngetett nyáron a fagylaltos:
csak hozzányúltam a tojáshoz!

Veri az út porát a zápor,
búcsúzik a levél az ágtól,
állok az esőben, mint ludak,
ég felé tartom a nyakamat,
állok én esőben mezítláb,
a lábam sárosabb, nem tisztább.

Árokban csináltam gátakat,
lestem az esőben, átszakad,
viszi a víz, sebesen sodorja,
elsüllyed játékom hajója,
a sorsom hajója - példa ott -
végzetes lékeket kaphatott!

Forgott a körhinta búcsúkor,
- tíz hajtás egy ülés - járt a sor,
hajtottuk a szálkás deszkákon
a hintát, egész nap forogjon,
még pénzünk nem volt, hát szolgáltunk,
nem egyszer becsaptak, s ráfáztunk.

Máskor meg álltam a fújtatón,
mesterünk orgonált szép buzgón,
hogy miként, nem tudom, új sapkám
eltűnt az orgona nagy lyukán,
egyszer volt igazán fejemen,
s nem kaptam másikat, azért sem!

Jártam a világot födetlen
fejjel, és magamhoz öleltem...
Naphosszat fújtam a sípomat,
hiába kesereg-sírogat;
Csak a por őrzi lábam nyomát,
rét füvében rám út menti fák

önfeledt árnyéka vetődött;
velem a kutya sem törődött!
Széna petrencék illatában
tetején, ha szobornak álltam,
Petőfit idéztem, szavaltam,
s elnyúltam lustán, gondtalan!

AZ ÜRES HOMBÁRBAN

Nálunk a mindenes kamrában,
éppen a padlás magasában
kenyértartó ringott, magasan;
kenyerünkből csenni akartam,
a szegett kenyeret megóvta
az asztal kulcsra zárt fiókja,
szokta volt mondani jó anyám,
ha hordtuk feszt, egész délután,
álmát ne zavarjuk mi addig,
amíg ott édesen aluszik...
Piroslott tizenkét kenyér is,
jóízű, az utolsó is friss,
mint mágnes, vonzott a kenyérszag
tudatlan, a lábam felszalad,
s álltam a nagy létrán ujjhegyen,
örültem, hogy mindjárt elérem,
erők közt a testi egyensúly
meginog-megbillen, felborul,
alattam tátogott a hombár,
estélig fogva tart, vigyáz rám...
Tíz vekni vigyorgott odafenn,
kettővel lapultam odalenn,
hirtelen elment az étvágyam,
a kemény deszka lett az ágyam..
A hangos keresés felébreszt,
kamrából hallják a síró neszt,
mint, aki folyóba fuldokol,
húznak kis az üres hombárból,
mutatom a lábam, hogy kékül,
két szülőm egykönnyen nem békül...

DERES KILINCSEN

Szigorú tél járt akkor is ránk!
Udvarra nyílott a kis konyhánk,
deres volt a konyha kilincse,
s nem volt ki a fiút leintse,

s nyelvét rárakta a mihaszna,
azt hitte, a cukrot lenyalja,
kis torkos, álltam az ajtóban,
a deret cukornak gondoltam.

Nedves nyelvem máris ráfagyott,
kilincsen tartott mint a foglyot,
ott nyomban kivel a verejték,
nem enged a fagyos kötelék.

Engem a rézkilincs foglyul ejt,
megijed a szívem, nagy bajt sejt,
a dolgot furcsának találom,
csöppnyi hang sem jött ki a számon.

Sokára anyám jön, s ajtóstól
jajgatva, nehezen odább tól,
gondolja, mit tehet érettem,
valamit forgat a fejében.

Leönti vízzel a kilincset,
s nyelvemet feloldja a meleg,
szégyenfolt piroslik nyelvemen,
a szidást kis vérrel lenyelem.

Vigaszul cukorral megkínál,
mosolyog előttem teli tál.
Ahányszor rézkilincs kezemben,
emléke nyelvemen megrezzen.

Azóta vigyázok nyelvemre,
nem teszem a deres kilincsre.
Megmentőm - hála szól a számon -
a haló porában is áldom...

APRÓ DISZNÓSÁG

Füstölt kolbász, sonka, disznósajt,
de sokszor hozott ránk perpatvart!
Nem ízlett az ebéd, vacsora,
kenyérhez jutott egy darabka;
rájártunk, míg tartott s lógott a
padláson, mentünk ott légyottra,
s még télen megettük előre,
nem maradt hírmondó belőle,
kellett von' a nehéz munkára,
rákapjunk kapára, kaszára!
Csak mácsik, s főzelék, nem volt más,
de nehéz volt így az aratás!

Az anyám tanult az esetből,
- nem is lett belőle házi pör -
szomszédba vitte a fél disznót,
s magában mosolygott néha jót,
szükségként hordta azt haza csak,
a jól füstölt ennivalókat.
Gyászosan jöttünk le padlásról,
többet nem is kelt ki magából...

A FÉLREVERT HARANG

Kis harang hívott misére,
kézen fog jó anyám kísérve,
örül, hogy jó fia ministrál,
ragyogott feléje az oltár,
anyai szívének melege,
mintha még most is úgy kísérne...

Istenem, egyszer volt, hol nem volt,
lelkemen akad még szeplős folt,
misére húztam a harangot,
elüti azt a szép bimm-bammot...
Máskor is meghúztam harangot,
kötelén - mint ördög - rajt lógok,
megmérem - az volt az élvezet -,
hogy milyen magas a mennyezet,
lógtam fenn, a harang kötelén,
jajgatott jó szívem, a szegény,
jajgat a harang is, úgy kongat,
baj van nyelvével a bolondnak,
felejti azt a szép bimm-bammot,
elvéti a ritmust, a hangot,
s hallják a félrevert harangot:
nem a tűz jelenti a gondot?
szalad a sok hívő, pap, kántor,
megvagy, te félbolond imposztor,
a harang kötele fel-felhúz,
látják, hogy himbál a gézengúz,
jaj, még egy utolsót veszékel,
s nem tart már semmi a kötélen:
ott ülök a kövön, leestem,
vérzik a fejem, sajog a testem...
Kötélhez nem nyúltam én többet,
húztam megint a rövidebbet!

Harangszó engem úgy megfogott,
ha hallom, a szívem megdobog,
ahányszor hallom a harangot,
lelkem kap imára parancsot,
ahogy a szelekkel szárnyra kél,
messziről mindenkor utolér,
a szava gyönyörű kondulás,
lüktető, mint a szívdobbanás...

Hajnalban kedvesen gingallóz,
azt üti, azt veri reggelt hoz,
sok fénnyel kondul meg a déli,
névtelen hősöket idézi,
nyugtával a napot az esti,
altató dalával dicséri,
elhaló távoli harangszó,
jó útban bízik az utazó,
életre-halálra haragszol,
utolsó utadon harang szól...

Kongjatok szívemben harangot,
emlékek, ti meg ne haljatok!

DŐL A BÁBU

Istenem, egyszer volt, hol nem volt,
lelkemen akad még sötét folt...
Tavasszal a Stőger-kocsmában,
bábukat raktam szép sorjában,
kugliztak lipárti legények,
pár garast dobtak is zsebpénznek,
a golyók futnak az agyagon,
ütközet dúl-fúl az agyamon,
dőlnek a bábuk, hej részegen,
üzennek hazulról - nem értem...
telt az idő a kuglizóban,
ütközetnél félre húzódtam...
Megártott a könnyű kereset,
jó anyám egész nap keresett,
a fülem szinte ég, úgy korhol,
istálló marhája maradt 'hon,
istálló fogva tart tehenet,
engem a sok bábu nem enged,
legyeznek farkukkal éhesen,
guruló golyókat csak lesem,
fillérért tartom a két markom,
nincs, aki tehenet kihajtson!
Ezt már meg nem úszom szárazon,
nadrágszíj csattan a hátamon!

A GYÁVA VEREKEDŐ

Istenem, egyszer volt, hol nem volt,
lelkemen akad még furcsa folt...
Nem tudom, nem voltam hatéves,
hogy lettem iskola-köteles,
tanultam - azóta sem értem,
azt mondták: az írást nem ért benn,
s év végén papírost nem kaptam,
az elsőt még egyszer járhattam!

A sarki suliban nem egyszer,
kiporolt tanító mesterem!
Egyszer is leckémet felejtem,
kérdezi, melyik a jobb nekem -
marasztal, benn fog, de meg nem ver,
s nem megyek haza a többivel,
maradok ebédre - ne nevess! -
lesz papírmácsik s tintaleves!
vagy azt a kis verést választom,
fölhúzva a padra, úgy hason!
Mondhatom, nem ízlett egyik sem,
s kiporolt tanító mesterem...

A sarki suliban még egyszer,
kiporolt tanító mesterem...
Fájt, mégis jól tette, ha megvert,
az okos szív ilyet elfelejt,
mert cserben hagyott a józan ész,
pálcája szólt: fiam merre mész?
Ismétlők harsányan biztatnak:
- nem mered megverni, gyáva vagy!
erre fel, minden csütörtökön
suszterék Tóniját széttöröm.
Megtudta a jó Bíró mesterem,
jogcím volt arra, hogy elverjen,
szavai azonmód elértek,
gyógyírt ken viszkető fenéknek,
rajtam is sajog-fáj minden tag,
rajtam tör mogyoró pálcákat...

NEVEL AZ ISKOLA

A könyvünk vastagon szamárfül,
úgy kaptuk fél áron örökül,
palából volt vessző, a tábla,
mártottuk tollunkat tintába,
vállunkon a vászontarisznya,
délután úgy mentünk még vissza,
melegnek akkor is volt ára,
hasábfát vittünk a kályhára...

De sokszor meguntuk az ülést!
Nem kaptunk rossz gerincferdülést!
Disznóknak megvágtuk a tököt,
az ólban kettő is röfögött,
gazdagszik a mester, gépesít,
morzsoltuk a csöves tengerit,
felül ment be a cső, s legott
alul a tar torzsa potyogott.

Leszedtük kézzel a pár szemet,
mi még rajta éktelenkedett,
egy hordta, egy rakta s hajtotta,
más szedte, kézzel még morzsolta,
s a tiszta torzsákat dobálta
a vesszőből fonott kosárba,
ismerte, tudta jól a mester,
milyen a madáchi falanszter!

Én addig csak kézi morzsolót
használtam, mert nálunk csak az volt,
kisszéken éles késpilinga,
oldalán beverve fordítva,
a szemet a tőről lezúzza,
ügyesen egy-két jó húzásra,
épp ezért neveztük zúzónak,
nyergeltük ülését, mint lónak.

A háznál sok munkát ellátott,
egy falubeli lány szolgált ott,
a háznál az asszony parancsolt,
a mester hangosan gyakran szólt,
vidd be a nagyságos asszonynak,
kopogj, köszönj s várj, mit mondanak!
Földjénél, súlyánál fogva latba -
esett a kimondott rossz szava!

Tettünkért jót semmit nem adott,
sajnálta a hullott barackot;
nem volt gyerek nem volt családjuk,
magtalan - hallottuk, sajnáltuk -
ezért is bánt velünk cudarul,
éreztük makacsul, ő az úr...
Itt láttam először cselédet,
s tudtam meg, van könnyebb, más élet!

PIHETOLL PILINKÉL

Telente zajlott a tollfosztás,
zárta azt a vidám áldomás,

imbolygott a tízes lámpafény,
útra kél pihetoll, pilinkél,

lepkeként eljátszik, felröppen,
lefosztott csutka ül az ölben,

tollpihe bűvtánca, varázsa,
közben a nóta, mese járja,
elfogy a halom toll, szíveken
tollászkodik a szép szerelem,

búcsúszóra este, pont tízkor,
megbomlik a vidám asztalsor,

a kötényükről le-lerázzák,
a sok-sok toll finom foszlányát,

a konyhánk függönyös ablaka,
legények szándékát takarja,

várják a tollfosztó lányokat,
légyottra a legény válogat...

A KÉREGETŐ KISLÁNY

Egyszer volt, hol nem volt, Istenem
akad még csúnya folt lelkemen...

Cigányok járták a házakat,
koldultak, valamit csak kapnak,
házunkra hamarost rákapnak,
jöttek, ha nem látták apámat,

zörgették az utca ajtókat,
előttük ügyesen megnyílnak;
kapura szereltem léceket,
maradjon kívül, ki kéreget.

Csak megjött Vépről a Borinka,
a lábát verte a tarisznya,
előtte nyitva anyám háza,
a szóért: - az Isten megáldja -

a nincsből is kapott, valamit
a koszos zsákjában tőlünk vitt;
alig volt betevő falatunk,
néhanap már mis is koldulunk!

Egyszer is meglestem, szívtelen,
kolduló cigánylányt kergettem,
az utca göcsörtös, kőkemény,
megbotlott elesett, a szegény,

kifolyt az aludttej, élelem,
azt hittem, ott mindjárt megverem,
arcán a sűrű könny görög le,
a képe belém mar örökre.

Most győzött bennem a józan ész,
futottam haza, mint a szélvész,
tettem a kisleányt gyalázta,
s lelkemet ez porig alázta,

napokig égtem a szégyenben,
előle - idegen - bújtam el,
fejemben munkált a buta dac,
nem az vagy, akit te felmutatsz!

Pár nap, és anyám vont kérdőre,
hogyan is lehettem oly dőre:
nem bántott, de szívem az nincsen,
majd megver tettemért az Isten!

- Mit vétett teneked a kislány?
Lelketlen lehet csak ily hitvány!
Nem lopta, amit vitt, kereste,
próbáld meg ugyanígy: keress te!

Mily tőről fakad a gyűlölet,
talán még embert is megölhet?
Cigány is az Isten embere,
ahogy madara a fecske!

Az Isten bármely teremtményét,
ki bántja, ellene nagyot vét. -
Nehezen érem be ennyivel,
megértem, nekik is enni kell.

Azt viszont én föl nem foghatom,
tárt ajtón át, nyitott ablakon,
naphosszat lesik a szerencsét,
s él munka nélkül a cigány-nép!

AZ ELSŐ SZÍNDARAB

...Öreg tölgyről Jézus-szíve látja,
árnyékban ott ül a Szívgárda,
Kiss József esperes vezeti,
szavalok, tetszik a vers neki...
Színdarab-szerepre kipróbál,
a szerep mesteri és jól áll!
Abból áll a próba, köszönjek
a küszöbön dicsértesséket!
...Könyv szerint háborús színdarab,
ami az ifjúság előad,
a vész - a darabban - már kitört,
de sokat szenved a magyar föld!

Nagy tél van...közeleg karácsony,
hazajön az apám, hogy lásson,
mert itthon várja a feleség,
s nem látta újszülött gyermekét,
az apám a frontról hazatér,
könnyezik és sír a nézőtér,
először ölébe csalogat,
hoz nekem guruló falovat...
...szíve vérzik, mint meglőtt vad,
a sűrű erdőben elbújhat,
elfogják, viszik a csendőrök,
a sorsa megpecsételődött...

A jutalomra is emlékszem,
egy kirándulásban volt részem,
vonaton ott ültem először,
s ittam a Hétforrás vizéből.

HOZZÁM SZEGŐDIK A VERS

De sokszor mentem az apámmal,
előtte szívesen szavaltam,
az öreg iskolaterembe',
az este velünk szivárgott be,
a Szabad Föld téli esteken
nőttem fel Petőfi-verseken.

Szerettem a verset mondani,
mintha én találtam volna ki,
költővel együtt is éreztem,
mi szép a lírában s énekben,
ma is csak azt tudom idézni,
mi fogja lelkemet s igézi!

Március idusán színpadon,
illet is Petőfit mondanom,
jutott is bőven a pátoszból,
szavaltam évnyitón, záráskor,
ha engem rangos taps megdicsért,
nyúltam új, hatásos versekért!

Versemmel sem féltem kiállni,
a szívet, a lelket kitárni,
hogy elmondjam azt mindenkinek,
mit szül a saját sors, az ihlet!
Ki szeret idegen előtt, jaj,
pőrére vetkőzni a dalban,

s kiadja legbensőbb titkait,
más embert úgy szeret s így tanít!

A LUCÁZÓ

Mint kósza felhők az ég peremen,
emlékek boronganak szívemen,
hirtelen szél hajtja azokat,
a régmúlt-kaptárból rajzanak,
hajdani fagyokban, sarakban,
gyermekként lucázni is voltam...

Előtte este a konyhában
próbaként minálunk lucáztam,
a szöveg hibátlan sikerült,
a család azonnal törvényt ült:
- Ügyes vagy, elmehetsz - szólt anyám,
jól hangzott számból a kis danám:
Luca, Luca, kitty-kotty, kitty-kotty!
apám is nagyokat bólintott.

A régi idők hajnalán,
mentünk mi csapatban szaporán,
folyattuk az utcán a szalmát,
zörgettük a házak kapuját,
szegény emberek gyermekei:
Sütő Gosti, Fekete Feri,
csakis mi tudtunk úgy ugrani,
Pungor Pista, kis Tóth, Nagy Jani.

A szívem nehezen kilincsel,
kéz hűlt sok deres kilincsen,
ha jó volt hozzám a gazdáné,
a szalma ropogott térdemnél,
küszöbön meg kellett állani,
úgy hulltak a csutak szálai,
s kívántam, a tyúkok tojjanak
annyit, mint égen a sok csillag,
a szalmát zizegve szórtam szét,
gazd'asszony megtölti kötényét,
viszi a friss szalmát hamarost,
előtte áldott kéz díjat oszt...

Lucázó kisfiúk jutalma,
kezdetben szilva volt, meg alma,
s rakja a fészekre tyúkólban,
tojjanak a tyúkok még jobban,
friss még a termékeny varázslat,
szapora tojásra csak így hat..

Vállamon tarisznya, szoros pánt,
emléke visszahúz, de nem bánt,
emléke szép terhét cipelem,
lucázók rigmusát üzenem:
szalmánkat szórjuk szét iziben,
ház népe bővelkedjen hitében!

Később a szolgálat pénzt is hoz,
bejutunk több kedves rokonhoz,
ismerős házakat lejártuk,
hívtak is, ha volt még elég tyúk,
hogy el ne kerüljük a házuk,
mert nem lesz fias a tojásuk.

Az utca végén a kis csapat:
szalma hűl a feneke alatt;
számoltuk, mennyi a kereset,
Istenem, pár garas lehetett,
őriztük sokáig nagy büszkén,
nem fialt, nem lett több a fillér!
Elvitte, elkérte egy álom,
hólábon közeleg karácsony...

A TÜZES EKEVAS

Én voltam járatos a kovácshoz,
a Pungor mester is elátkoz,
az eke már későn ért haza,
sötétben rajt maradt a vasa.

Egész nap elvásott, életlen,
nincs eső, kemény föld, kegyetlen,
tartalék vasakra nem tellett,
szántáskor futnak a reggelek.

Fogva tart szépséges szép álom,
két kézzel ásnak ki az ágyból.
Szereljem a vasat! - végszóra
utolsót üti már az óra!

Szememből kidörzsölt álommal,
a mester éppen csak fel nem fal,
utolsó percekben lap vasat,
majd a vas égeti markomat!

Utolsó eset, hogy nekilát,
vigyem ki korábban legalább,
többet ő gyors munkát nem vállal,
dűlőre sosem jut apámmal.

Szapora ütések súlyától,
lehiggad a majszter magától,
veri a vasat, meg az üllőt,
- csillagban szikrázik - nézem őt.

A hordó vizében hirtelen,
az éles, forró vas felszisszen,
sebzetten szaladtam kert alatt,
kezemben vittem a kész vasat.

Az eke vasa még meleg volt,
tenyérbe rajzolt kis piros folt,
sokáig égetett kis jelet,
futtában értem el szekeret.

Szerencse: - futtában elkészít
az anyám valami reggelit,
de másnap megint a hideg lel,
most meg a csoroszlyát vigyem el!

A CSÍNYTEVŐ(K)

Istenem, egyszer volt, hol nem volt,
lelkemen akad ám csúnya folt...
Tudtam én, hogy sokra nem telik,
voltak üres kenyér-reggelik,
és főtt-sült-krumpli-tej vacsorák,
bendőmet lakottan tartották.
Örökké éhező kisember,
jóllaktam hamvas szederrel,
kínálták az utak jó fái,
jól esett alattuk megállni,
az édes szederrel jóllaktam,
a lábam lila lett a porban...
Gyermeki éhségem rá-rávitt,
dézsmáltam a szomszédok kisfáit.
Sütőék almáját megloptam,
három nap bújtam a kazalban,
vén Naca néni meg rendőrrel
fenyeget, s börtönbe vitet el!
Máskor meg ődöngtünk tétlenül,
csapatban a szív is lelkesül,
gyomrunkban kegyetlen éhség mar,
nyugtatni illik azt finoman!
Kis csapat csatangol éhesen,
ott szedtünk jó vámot kedvesen,
csak azét loptuk meg rendszerint,
ki minket kioktat s rendre int,
sajnálta tőlünk a portékát,
bennünk csak gonoszt és tolvajt lát...
Jelünket fa alatt otthagytuk,
csúfnevét csutkából kiraktuk.

ÁLDOZÓ ÉS ÁLDOZAT

Istenem, egyszer volt, hol nem volt,
lelkemen akad még ronda folt...

Első áldozás lesz májusban,
éktelen sírásra ráhúztam,
kinőttem már minden ruhámat,
gondoltam az ember hátha kap.

Jó anyám cserélt is sonkáért,
a ruha szűzi volt, hófehér.
Be szép volt hófehér ruhában,
az oltár elébe, úgy álltam
a gyertya égett a kezemben,
angyalok kis szárnya megrebben,
szívemben - akkor én azt hittem -,
örökké ottmarad az Isten!
Mint akkor, lehetnék most boldog,
lelkemen feketék a foltok!

A réten játszottak társaim,
az ilyet kívülről nézni kín,
sorsoltunk, vettek és beálltam,
villogtam fekete gatyában,
új ruhám kabátja - kapufa,
kerültem miatta satuba,
künn maradt a réten, az árva,
szaladtam vissza, de hiába!

Kértek, hogy vegyem fel vasárnap
örülnek, ha abban meglátnak.
Kerestem szekrényben, mint aki
nem tudja, hová lett valami.
Minden vasárnap és ünnepnap
cicázik velem a bűntudat,
játszott, mint macska az egérrel
most mindjárt utolér, s nem ér el...

Végül is vallott a jó lelkem,
elmondtam anyámnak mit tettem,
csak egyszer volt rajtam ünnepen,
sokáig sajgott az ülepem,
s dolog ette, kérges keze,
- éreztem - nem fájt úgy, mint szíve!

PAP LESZEK...

Játszottam a papot karingben,
biztosan pap leszek, azt hittem,
az apám nagy inge földig ért,
szándékom ismerte, nem dicsért,
később már őszintén nem bánta
bolondos ötlet szállt fiára.

Nyakamban sál simul - a stóla,
latinul zeng a lépcsőima,
a Confiteorban Istenem,
verem a mellemet hirtelen,
s megtisztít a teljes bűnbánat,
jókor jött önfeledt alázat.

Hangos volt vagy csendes a mise,
nem jöhet be hozzám senki se,
a házi oltárnál kifordul
két karom: Dominius vobiscum!
Imára kulcsolom két kezem,
halandó bűnösként vezeklem.

Leszállok a pici sámliról,
az okos szentbeszéd halkan szól,
hívőknek hirdetem az igét,
egymást az emberek szeressék,
tiszta víz volt a szent misebor,
öntöttem kehelybe kancsóból.

Valódi közmondás rám nem áll,
bort iszik és vizet prédikál,
magasba emelem kezemet,
felmutatom a tört kenyeret,
magamhoz veszem áhítattal:
így az Úr létével vigasztal.
Az élethez az oltár előtt
gyűjtöm a reményt, az új erőt,
eleven hitem ma is áldom,
vezetett sok nehéz csapáson,
mit elvár az Isten, azt hitem:
szolgálj a szeretet tetteiben!

FUT AZ IDŐ

Bérmálás éppen jött kapóra,
kezemen ketyeg a karóra,
az kaptam a bérma-apámtól,
a szülőm naponta kér számon,
hű műszer, vigyázzak én arra,
mint a jó szemem világára!

Így harminc éven át működött,
mérte a jó vagy a rossz időt,
ha pontos idő kell, én voltam,
aki azt kéretlen megmondtam.
Mária-szobortól hazáig
futottam, ahogy lábam vitt.

A kilométerkő ott állott,
rajta az egyes már nem látszott,
Istenem, de sokszor lemérem,
mit futok egy kilométeren;
bántott, hogy előttem Gerezsd Pista
az elsőséget is kivívta...

Istenem, de sokszor lemérem,
hány perc nekem a száz méter!
Ilyenkor ki-kitér a szekér,
nyújtotta nyakát a pipitér,
bólongnak útszéli poros fák,
futásom szájtátva bámulják.

Rámnyílik orgona, bokor, fa,
napraforgó sárga mosolya,
a felhő is megáll felettem,
árnyéka végigfut énvelem,
a lábam nyomán a finom por
fel-felszáll, elkísér utamon...

Vele én, ó mennyit szaladtam,
a napi versenyt fel nem adtam,
néztem, a pillanat el-elfut,
elértem a misét, randevút,
sínek közt hangos vonatot,
játékot - az cserben nem hagyott.

Biztatott a nehéz padokban,
tudatlan, ahányszor lapultam,
gazdája izgult az órákon,
pedellus most ballag, gombot nyom,
az óra végén, ha csengettek:
felenged a fojtott lélegzet...

Hol vagytok, hajdani szép órák!
Az időt időtlen mutatják,
az örök körben, ha megálltok,
szűnnek a remények, az álmok!
Hol vagytok, régi jó futások?
Elvesznek erőtlen lábnyomok!

Nézem azt az órát álmomban,
a régit karomon, csak az van,
s fut a lábam a falu felé,
az utat el nem tévesztené.
Mióta tudom az eszemet:
életem órája elketyeg,

s egyszer majd állnak a mutatók,
elütik azt a legutolsót,
véget érnek a nagy futások,
megállnak súlytalan lábnyomok,
karomon csenget rám az idő,
s beszámol a régi felelő!

AZ ÖRDÖG BIBLIÁJA

Akkortájt igazi nagy telek
jártak még, s fáztak az emberek,
telente istálló zugában
társakkal nagyokat zsugáztam.

Ültünk a fordított zsomboron,
a lapot ügyesen szétosztom,
a parti huszonegy, s jár a lap,
nem nagy tét, filléres az alap.

Nem voltam jó kártyás kezdetben
a bankot mindig csak vesztettem,
s ha a bank kiürült, fedezet
kis rózsás pohárból csepeget.

Az anyám rájött a görbére,
nem tett pénzt a csorba bögrébe...
Megtudta - banknak nem kölcsönöz,
nyereséget, ha más lefölöz.

Kártyára pénzt majd én keressek,
kredencben többet ne keressek!
Így aztán veszteni nem hagyott,
bedobtam a bankot, a lapot!

Máskor is hívtak a haverok,
valahol, haverok a blattot,
a vesztést - hiába tagadnám,
írva van az ember homlokán.

Először csak anyám pirongat,
könnyebb a lelkének, kioktat -
a szólás szerint is a kártya
az ördög fényes bibliája.

A kártyás ma még nyer, holnap veszt,
fogva tart az ördög, nem ereszt,
kártyával az ital cimborál:
a vásár mindenkor kettőn áll!

Később még az apám is megtoldja:
aztán a pénz mélybe sodorja,
ostoba játék, az visz a mély
szakadék szélére, szenvedély!

Alkalom szüli a kis tolvajt,
azt hiszi, bűnével el is hajt,
kikezdi lelkét a bűntudat,
előle messzire nem futhat.

Szót vesz, a magáét csak mondja,
ő nem volt soha a bolondja,
de hallott már olyan esetet,
hogy kártyán mi minden elveszett:

pénz, vagyon, ház és föld, feleség,
barátság - semmi sem volt elég!
A kártya, akár a szerelem -
veszítek, s nekem kell fizetnem!

...Kártyában tudatlan maradtam,
így ritkán kellettem partiban,
pedig ha négy férfi összejön,
zsugázni ülne le először.

Néhány úr oly nagyon akarta,
járatos legyek a tarokkba':
pap, orvos, gyógyszerész, tanár, pék
magyarázta lelkesen, milyen szép!

Hallottam, volt olyan okos pap,
olyant kért magához káplánnak,
aki a tarokknak nagy híve,
nem kellett neki más senki se,

a megvoltak jól a bölcs tarokkon,
káplán úr vesztett, csak maradjon!

KUKORICAFOSZTÁS

Abban az időben - íratlan
törvény jár - parancsra szaladtam,
futtában fél falut lejártam:
fosztás lesz nálunk a pajtában.
Munkában segít a kaláka,
fel falu összejár munkára,
amit kap, vissz'adja s elvárja,
munkásból ne legyen hiánya:
egy este, ha sok a dolgos kéz,
munkája úgy fogy el, hamar kész...

Jöttek is szívesen mihozzánk,
tele volt fosztóval a pajtánk,
ilyenkor dicsérték a hívót,
hogy milyen kitartó s ügyes volt.
Ha minket hívtak, ment a család:
törlesztve pontosan az adósság.
A kölcsön kenyér, az visszajárt,
számon tartotta ki s hol járt...

Hallgattam igazi meséket,
még este tízkor sem ért véget!
Flóri bá' volt a nagy mesefa,
szavára füleltem szájtátva,
úgy mesélt, lelkesen oktatott,
hallgattam akkor ott, mint papot,
később feleségem nagyapja,
bor nélkül fakadt a népdalra:

"Igyál betyár, múlik a nyár
úgy sem soká betyárkodsz már.
Lehullik a fa levele,
elmúlik a betyár neve."

Mesélte, hogyan is dobálták
kézről kézre azt a csutorát,
látta a kész rumi vonatot,
sínein először vágtatott,
füstfelhőt ontott a vaskémény,
sínek közt bámulta egy tehén,
levegőt hasított a sípja,
a rétek lúdjait elhajtja,
kergette haza a libákat,
jó pásztort otthagyva, elszállnak.
Készült a fűzfa síp tavasszal,
ajkukról így szólt a varázsdal:

"Kele, kele fűzfa
bozorádi labda
meggyüttek a törökök
síppal, dobbal,
nádi verebekkel"

Két huncut mosolygás közepett,
kerekded háborús történet
hagyja el száját, a szívét,
sebesült, átúszta Piavét,
bajuszán pödört még egy-egy jót,
s megríkat kíváncsi hallgatót.

Szekérre dobáltuk tengerit,
néztük a fogsora hogy' virít,
szüntelen keresünk pirosat,
ki talál, egyszerre csókot kap.
A pajta sarkában mátkapár,
összejön valami, arra vár,
a fiú szerzett is jó jogot,
cső nélkül szaporán csókot lop,
a leány-szemérem ellenzi,
s hagyja, hogy jól essen ez neki...
Fogy a kukorica nagy halma,
tíz körül csendes lesz a pajta...
Marad még bőviben fosztatlan,
holnap a hívást folytassam!

Másnap még nem virrad, kora reggel,
szekérről rakta le két ember,
legtöbbször a süket bátyámmal,
a létrán megrakott kosárral
hordtuk fel a hosszú padlásra -
a gazda jó szeme hadd lássa.
Nagyjából végeztünk fél hétre,
s tehettem dolgomat már végre:
futás a vonatra, indulás,
a leckén utolsó simítás.
Őszönként számtalan esetben
suliba fáradtan így mentem...

LEGÉNYKEDŐ

Adódik ingyenes szolgálat:
ilyen az éjjeli őrjárat,
falunkban bár tolvaj nem akadt,
a másét idegen lopta csak,
apámnak kellett is strázsálnia.
Kérdezte, nincs kedvem kiállni?
A falu éjjeli őreként
sötétben, mint aki sosem félt,
jártam az utcát a szomszéddal,
bátorság szállt az én inamban:
egy életem és egy halálom,
a nagy hőst lelkesen eljátszom...
Adódik ingyenes szolgálat:
ahová mindenki eljárhat.
Már kora reggel a kis dob szól,
kivonul a falu s havat szór,
fáradtam ingyen munkában,
nagyok közt is derekast helytálltam,
méteres hó sánc húz már délig,
egészen Koltai erdőig...

GÉP ÉS BOR MELLETT

Masina mellé is kiálltam,
dolgoztam a cséplőbrigádban,
a cséplést végzi két társaság,
a munkát részesként vállalták.

Gyönyörű két nyaram odalett,
elzúgott a cséplőgép mellett,
vállaltam a munkát, szerződtem,
hittem, a gyermekkort kinőttem.

Igazi munka volt, mondhatom,
mit nyeltem, csípett az árpapor,
egész nap zúgott a gép s motor -
a kévét vágtam el dobon.

Cipeltem a polyvát, töreket,
a munka kipróbált gyereket:
becsvágy is dolgozott énbennem,
végre már felnőtt is lehettem.

Nyárs alá vezettem a szalmát,
nyársalók kazalra felhordták,
szórtam az asztagok kévéit,
a súlyuk villástól felrepít,

s ment a gép, ember nem várt sokat,
feladtam félmázsás zsákokat.

Ébresztett hajnali harangszó,
- ilyenkor mindenre haragszol -

nem kellett vacsora, az ima,
agyamban éjjel járt masina...
A háromnegyed rész, kereset
engemet biztosan megillet.

Feledtem a munkát, s jól esett
dicséret, a kenyér-kereset,
kerestem egy szekér gabonát,
s este az áldomást tartották.

Vihettem poharat magamnak,
egyet meg, borosat ott adtak,
nem tudtam, mi fán terem a bor,
- kaptam egy kis kortyot búcsúkor -

s kínálta bár magát - úgy bizony -
a szekrény mögött a demizson,
úgy várt ott az aratásra,
mint a hívek a Messiásra.

Hozzányúlni mégsem volt merszem,
a rossz alkalmat eleresztem...
Hiába ettem sok rántottát,
gyomromat lelkesen járta át;

itattak a dupla pohárból,
zárásra megártott a jó bor,
járattam sűrűn a két pohárt,
s nem mondta senki sem, majd megárt.

Spiccesen éreztem magamat;
záróra, mindenki indulhat.
Indulok holdfényben, éjféltájt,
kavargó indulat el-elránt;

s útszéli keresztnek - te szent ég -
kajánul köszöntök: Dicsértessék!
Otthon még világ van, úgy várnak,
- aljára nézett a pohárnak!

Segítve vetkőztet két szülém,
berúgva az ágyra fektetvén,
másnap - mi történt - feledtem,
én!? - ilyet soha nem tehettem!

Másnap a gyomrom is háborog,
mit tesznek ártatlan, rossz borok!
Azóta részvétem részegnek,
a borban ismerem mércémet!

AZ ELSŐ SZERELEM

Hallatlan, égő veszedelem
szívemben az első szerelem!
Ámor sok kis nyilát kilőtte,
szívemnek is jutott belőle:
fogékony, érzékeny céltábla;
egy kis nyíl középen találta.
Vakon vitt, s egyszerre boldogít,
földre dob és boldogtalanít:
eszemet elvette, hétszámra
nem gondolt leckére, csak lányra...

Tejet hord mitőlünk naponta,
boldogan kísérem őt haza,
az esti harangszó zsolozsmál,
minket a kapuban ott talál,
nehezen válunk el egymástól,
mint levél himbáló ágától.
Ha szóltak, se láttam-hallottam,
egész nap azt lestem, ő hol van,
jól esik a közös tanulás,
kettesben az összesimulás.

Szerelem, micsoda doppingszer,
tanultunk s nem buktunk egyszer sem,
esténként játszik a zongorán,
futok a ház felé szaporán,
s hallgatom a bájos dalait,
csak nekem játszik most valamit,
kezembe foghatom két kezét,
kinyílik felettem a kék ég,
felettünk szivárvány hídjai,
szívünkben virág kezd ringani.

Kis virág kelyhében méhecske,
édesen keringtem körötte,
sokáig nem bírtam, ne lássam,
őszintén erős volt a vágyam,
sokszor csak ürügy volt a templom,
e szesszel sikerül meglógnom,
jogcím volt az esti áhítat,
szerelme teljesen átitat,
májusban, esti litánián,
szívéért könyörög hő imám.

Meg nem unt estéli sétákon
ő volt az őrző angyalom,
sürögtem-forogtam lány körül,
szédültem, mint aki hintán ül,
s ült a lány kerti kis hintán
ügyesen szédített, kis híján
elvesztem, s elvesztem a fejem;
s odavész a diákszerelem
lelkemben valami már kihűl,
váláskor búcsúzunk csók nélkül...

Behívó levelet őriztem
zsebemben, megkaptam az ősszel,
- kibírom, szólt szíve, meg sem lejt,
sejtettem, hogy hamar elfelejt,
megírták levélben, névtelen,
kivel jár táncolni kettesben;
hamis a játék és kiderül:
rossz húr szakad, nem pendül,
megírtam a búcsúlevelet,
sirattam benne a szerelmet...

Mint harmat a vékony fűszálon,
a könnyek csüngtek a pillámon,
bús felhő vonta be a napot,
fénysugár messzire bújhatott,
egemről eltűnt a szivárvány,
sokáig maradt a szív árván,
élni a sebbel is lehetett,
az idő gyógyított sebeket,
idővel beheged sérelem,
a sebhely sem látszik szívemen!

HOL VAN?

Hol van a gyönyörű gyermekkor,
ösvényén az emlék kóborol,

fák között bújócskál a patak,
felette kék fecskék rajzanak,

a Gyöngyös lágy hulláma kering,
egy régi tükörkép feltekint,

víz viszi a hátán az időt,
nem hordja a csónak-tekenőt,

hol van a végtelen, szabad rét,
még egyet, utolsót játszanék;

a szögön rozsdáll a karika,
nem vágyik utánam annyira,

a vásott klottgatyát kinőtte,
nem poroz a szekér előtte,

de régen elszálltak libái,
nehéz volt gágogást kiállni,

hol van a petrencék illata,
bukfencét tetején itt hagyta,

szélednek az őrzött tehenek,
nyáj nélkül maradt a jó gyerek...

Makkos-út oldalát benőtte
a moha, s csupa lyuk a vödre,

hátáról leszakadt tarisznya,
ronggyá lett, nem teszi azt vissza,

hamuban megsütött pogácsa -
a három próbát kiállta,

kis harang hívott a misére,
kézen fog jó anyám kísérve,

örül, hogy rossz fia ministrál,
ragyogott feléje az oltár -

hol van a fatábla, fekete,
bámult rám elven gyerekre,

elfogytak sorra a nagy leckék,
a megoldást meg sem dicsérték,

az apám szekerén gondtalan
Petőfit idéztem, szavaltam,

velem a világot bejárta,
az idő vasfogát nem állja;

hol van már az első szerelem,
begyógyult sebe a szívemen,

egemen egyre több a felhő,
időnként megmosdat bő eső;

elállt már a zápor, a nyári,
jó lenne még egyszer elázni,

útjára engedni csónakot,
szivárvány ölelné a napot,

hol vannak a játszótársaim,
többen is nyugszanak odakinn,

szép lassan elfogynak az évek,
pihenni hozzájuk megtérek;

kondulnak estéli harangok,
utamról haza is ballagok;

hol vagy szép gyermekkor, hol vagy már...
elmúltál - ősz van csak - nincs több nyár!

EPILÓGUS

Tudom, hogy örökké nem élek,
utamról pihenni megtérek,
szeretnék, mint a nyár, oly szépen
elmúlni, a halált nem félem,
itt hagyni mindent - az semmi,
egyedül nehéz lesz elmenni!
Megfáradt a szívem s megálltam -
szabad rab a nyitott kapuban:
éltemben, amit én csináltam,
vissza nem vonom, meg nem bántam...

Istenhez élőként, nem holtan
közelebb-távolabb, hű voltam,
ki cserben sohasem hagy talán,
lelkem hozzá majd hazatalál,
úgy hiszem, Istenem, valahol
szomorú fűzfaág rám hajol,
őszidőn felettem sírogat,
levele befedi síromat,
fölé száll a madár tavaszkor,
nekem szól majd teli torokból,
ága közt szép szellő muzsikál,
virággal köszönt a színes nyár;
zúzmara takarja s téli csend,
azt tartja babona - valaki,
ha meghal, egy csillag nem gyúl ki,
egy csillag az égről leszalad,
életem fonala megszakad...

Szívemnek egyetlen vágya;
írják fel egyszerű fejfámra:
benne vágy dobogott a jóra,
nem kapott léket a hajója,
mindig csak tanított, tanított,
és furcsa rímeket faragott,
amikor nem figyelt rá senki,
mint tücsök, éjszaka cirpeli
dalai, a kis éji zenét,
örömét, bánatát, életét...

Sok szeplős emlékem meghívom:
legyen a tanúm a fahídon,
viszi a csendes víz arcomat,
néhány rím őrzi a múltamat,
maradt még maroknyi emlékem,
jó szívvel szórom szét a réten,
virágként nyílnak ki tavasszal,
s emlékem meséli csokorban...

HÁZRÓL HÁZRA

A HÁZALÓK

Házalók járták a falunkat,
messziről híreket is hoztak,
felverték a falu nagy csöndjét,
gyerekek messziről követték,
hangzott is, zárd be az ucc'ajtót,
csak felnőtt fogadott házalót.

Először figyeltük, csak lestük,
később a munkát már mi vittük,
jöttek mind, a vándor mesterek,
csak megélni munkát kerestek,
ott helyben csinálták, végezték,
az úton szállt rájuk sötét ég.

Legtöbbször nem kértek ők szállást,
nem várták meg ott a jótállást,
az ilyen mindenhez, sokhoz ért,
dolgoztak ételért, kis pénzért,
munkahely, pihenő az árok,
nehezen gyűltek a krajcárok.

Néztük, mint sült hal a tányéron,
s bazsalyog sok buta bámészon
a mester, s egy pohár vizet kér,
heten is szaladtunk friss vízért,
majd minket előnyben részesít,
a munkára dörzsöli kezeit!

...Érkezett a tikász társával,
szekérnyi friss tojást felvállal,
gyermekhad kísérte végig az
utcánkon, s csúfolta, szent igaz;
az ember fia csak tátogat,
szagáról ismert meg zápokat,
színéről ismert meg zápokat,
az ember fia csak tátogat;
előttünk ejtette a földre:
- s járt a szag - úgy tette tönkre!

Drótos tót járta a házakat,
hát likas edényünk csak akad,
rázta a kapunak kilincsét,
foltozott sok lyukas edénykét,
az edény gyakorta ellenállt,
rá szeggel új lemezt kalapált,
a mester homlokán sűrű ránc,
szerteszét pattogott a zománc,
igaz hogy otromba volt a folt,
állatot etetni még jó volt...
Mint csiga - este már hűlt helye -
hátán volt az egész műhelye!

Jött késes, hozta a műhelyét,
hozta azt könnyű két kis kerék,
forgó kő a vizes vályúban,
s hajtottuk gyerekek sorjában,
a vándorköszörűs élesít
rossz ollót, vásott kést, ki mit vitt,
amíg az életlent élezi,
fél falu gyermeke azt nézi,
szikrát hányt, ahogyan az forgott,
nappal is szórta a csillagot,
ügyesen tartotta rajt a kést
ki is bírta a disznóölést.

...Meszeet, meszeet vegyenek
itt a meszes, a meszes, emberek!
Kepesztet két gebe, jó nehéz
a szekér oltanivaló mész.
Nem is áll meg minden ház előtt,
azzal is spórolja az erőt,
fehérben porzik a zekéje,
vödrökben kilószám kimérte
a jeles ünnepre; akkor még
a falat fehérre meszelték,
mennyezet és fal csak úgy szépül,
takaros, aki tud, csík nélkül.
Asszonynép számára, de szép tett,
tiszta volt és fertőtlenített.
Meszelőt meg szokták tréfálni,
így szólott, aki volt kíváncsi:
Mire ken, Nagy néni, búcsúra,
húsvétra? - Nem kérem, a falra!...

Láttam egy ilyen társzekeret,
felhő jön, s az eső megered,
a meszes takarja, hiába,
elkésett a lyukas ponyvája,
ég és föld sistereg, forr, gőzöl,
s nem marad semmi a sok kőből,
folyik az úttesten a fehér
oltott mész, árokig is elér,
s amikor eláll a nagy eső,
kicsinek-nagynak a legelső:
akad-e vihető veszett mész,
fut-szalad a bátor, a merész,
hogy vödrét megmerje jól mésszel,
többet ér erővel, mint ésszel...

SZÉLHÁMOS FÉNYKÉPÉSZ

Járt nálunk családi fényképész,
- csőbe is húzott a vén csibész -
kilenc fő, összeállt a család,
legyen rajt mindenki legalább;
vezessünk udvarra tehenet,
minket úgy szívesen levetet,
üljünk fel kocsira-szekérre,
mert ennyi ember csak úgy fér el.
Megadtuk a módját illően,
az anyám ellenállt, hogy ő nem,
sírt szegény, kell a pénz másra is,
nincs ruhánk üres a kamra is,
hétköznap-vasárnap ránk mit ad,
számunkra venne szép holmikat,
nincs liszt - az árat is drágállja -,
maholnap üres a ládája...
Most sem csalt az előérzete,
elúszott a család fényképe!

A csaló fekete kendővel
takarta magát s a gépet el,
ujjával csettintett, kattint már:
figyelj, ha repül a kismadár!
Arcunkon virul a mosoly, ott
magában rajtunk már mosolygott,
arcunkra hogyan fagy a mosoly,
igazság; pénzünkért fut-lohol.

Vártuk mi vártuk a faluba',
szélhámos, sem híre, sem hamva,
a markát ütötte előleg,
s nem láttuk soha a képeket,
s nem tudok mutatni fényképet,
mi régi gyermekkort idézhet,
s töprengek Juhász-i verssoron,
milyen volt az anyám akkoron,
milyen asszony volt ő, a drága,
ki vállalt s hozott a világra,
s tőle én milyen messze álltam
gyermekei koszorújában...

CSENDŐRSZURONY

Játszottunk az utcán gyanútlan,
- nem tudtam, hogy bűnöm annyi van -
kanyarban feltűntek csendőrök,
mintha belénk bújt vón' az ördög,
félelem, rettegés átjárt ott,
hagytuk a kedves jó játékot.

Feltűntek messziről, villogott
a szurony, eszembe az jutott,
jó szülőm csendőrnek odaád,
ha jut a fülébe rosszaság,
azt mondja, rám kezet nem emel,
inkább majd elvitet csendőrrel.

Elvisznek - szívemet átjárta
félelem, s örökké táplálta.
Előbb ért a hírük, mint maguk,
volt néhány váratlan kalandjuk:
múltkor egy gyerkőcöt elkaptak,
gyufával gyújtott fel nagy kazlat.

Koldusnak kalapját átbökték,
szétszórtak összegyűlt pár fillért,
tyúktolvajt Gyöngyösbe kergették,
a partján félholtra megverték...
Iszkoltunk, minket ne lássanak,
okot se adjunk rá, megálljanak.

Nem álltunk meg a kis kapuban,
mint, aki ártatlan, gyanútlan,
uccu be a kapun, zár zörög,
csaj jöttek tovább a csendőrök,
deszkakapu apró résein,
a csukott ajtó mögül sunyin

megvártuk, dermesztő nagy lassan,
szuronnyal, szép kakastollasan
halkultak jókora lépteik,
szuronyuk napfényben égetik.
Osontunk vissza az utcára
felmásztunk közeli nagy fára.

Figyeltük, két csendőr merre tart,
- s darabig kerültük még a bajt! -
szokásos útjáról letér-e!
Ám törvénytisztelő létére
az apám későbben mesélte,
a csendőrt a falu, hogy félte.

Rányitnak boltosra, kovácsra,
az ördög nem alszik ott, hátha
katonaszökevény bujkálna,
kiverik a puskatusával,
ajtót nyit plébános, kisbíró,
nem tudják, hol jár a lázító,

hol mérnek titokban házi bort,
falunak ennyi is elég volt,
fejükben létezett a lista,
ki lehet itt szocialista,
találnak egy bűnöst, gyanúsat
holtbiztos, világgá is futhat!

Ha jöttek s mentek a csendőrök,
máskor is, máshol is mennydörög,
aznap tudja az egész falu,
kire terelődik a gyanú,
felhőtlen villámlik a szurony,
valaki nem marad szárazon!

A TEKNŐVÁJÓ

Falunkban ismertem jó dolgos
családot, úgy hívták Kalányos,
kis házuk a falu végén áll,
végére tekenő, fakanál,
a füstös putriban sok rajkó,
munkára dologra nem való,
a küszöböt üli, nyergeli,
van ebéd vacsora reggeli...

Hetente megjött a vén öreg,
hóna alatt kanál, jó köteg,
a hátán himbált a szekerce
nagy lyukas gatyáját verdeste,
füst fogta a haját, az arcát,
szájából vette ki a pipát...
Megbízást apánktól is kapott,
nyárfából teknőket faragott,
faragott három kért nagyságban,
napestig dolgozni ott láttam.

Sokféle munkához kelendő,
volt nálunk s kellett a fateknő,
rendszerint hét végén volt szokás,
még abban zajlott a nagymosás,
teknőben száradt a mosott mák,
kúti víz melegszik - fürdőkád.
Télen meg a disznóöléskor,
zsíros és véres a kolbásztól,
érett a sózott hús, a sonkák
hetekig a hússzagot ontják.
Benne már hajnalban tészta kelt,
zsomborért futtatták az embert,
mellesztik a tyúkot, a jércét,
ősszel a gazda almát mért szét,
ott tartják a búcsúi süteményt
ágy alá betolva - tünemény!

Őszönként pihent a kék szilva,
s hordtuk el aszaltan, nincs tiltva,
belehullt színültig - állotta -
jól érett, szeletelt káposzta...
Játék volt padláson, koporsó,
próbáltuk, aludni olyan jó,
csónak volt nyárom a Gyöngyösön,
vizesen fröcskölt szét az öröm...
...kis teknőt sokáig őriztem,
azt mondják abban én feküdtem
csecsszopó kis pólyás koromban,
abban én nagyokat alhattam,
hajtották lassan a fogatot,
engem a szekér meg ringatott.

A teknő kiment a divatból,
volt hasznát lássa az utókor!

AZ EZERMESTER

A GÉPÉSZ

Alig szól, bármihez hozzányúl,
jól tanít a példa szótlanul,
munkáról nagy ritkán prédikál,
dologra bárkivel ki is áll,
volt az új dolgokhoz érzéke,
maga volt gépei gépésze,
vetőgép, lókapa, szélrosta:
a házhoz jó pénzért behozta,
működött a szecskavágója,
de sokszor voltam motorja!

Hajtani nem akart senki sem,
végtére szédült már a feje,
szerinte, amíg van gyereke,
fut annak nehéz vaskereke;
járta is a szólás minálunk,
míg pihenünk, szecskát csinálunk,
a színben, ameddig pihenünk:
az erő dolgozik mibennünk;
a szecskát megvágni gyereknek,
szerinte edzés az - élvezet!

A gépet szerette, kímélte,
a hasznát előre kimérte,
szívesen kölcsön nem adta,
ha gépe hibásan jött haza,
minálunk a szükség törvényt szab,
tenne meg persze csak azt szabad,
aminek valami haszna van,
ami bölcs, ami nem hasztalan!
Az Idő s önmaga hajtotta,
nap mint nap nőjjön a birtoka,
gondolta éltében-holtában
áldja majd gyermek, ahány van!
Nem így lett, igazat megvallva,
ott maradt magára maradva!...

A FÖLD DOKTORA

Kamrában állt az új morzsoló,
legtöbbször én voltam a hajtó,
pajtában a rosta szelet kap,
kihullik alóla a vetőmag.

Vegyszerrel okosan csávázza,
nincs is gyom a búzatáblába',
ló húzta a nehéz vaskapát,
töltötte burgonya szép sorát.

Ügyesen a répa sorában,
úgy járt el az eke-kapával,
ép maradt, kapkodtam a lábam,
rá nem lép ló nehéz patával,

nem buta paraszt volt, egyszerű,
a földhöz, állathoz mindig hű,
mint orvos beteghez, úgy hajolt
a földhöz - tudta, ha baja volt,

érezte mit kíván mit érez,
közel volt paraszti szívéhez:
okosan hallgatta panaszát,
receptet keresett éven át.

Élete olyan, mint búzamag,
elhal és életet úgy adhat,
csak magnyi életet örökölt,
takarja tenyérnyi anyaföld!

A MAGVETŐ

Láttam, mint magvetőt, úgy szórta
kötényből a szemet a sorba,
lépésről lépésre úgy haladt,
vetetlen terület nem maradt,
keléskor végig ment a táblán,
még egyszer javított hiányán.

Földjein működött vetőgép,
mellette irányít, jól kilép,
vetőgép után járt egy gyerek:
minden cső szórja-e a szemet,
a földet, de sokszor megjárta,
csizmásan nem fáradt a lába.

Vetésből irtotta a gyomot,
búzában szép konkolyt nem hagyott,
föld végén hallik kis könyörgés,
bőséges áldást kér a vetés,
élt benne az Isten-félelem,
mivel az ember, csak kis porszem!

Jó magot hagyott a vetésnek,
áldástól-terméstől nem félnek,
gabona kalászát morzsolja,
fenheti a kaszát holnapra,
ideje - hordani kell hamar,
friss keze alatt nő a kazal.

Udvarom megkezdett új asztag,
esőtől az félbe nem ázhat,
gondol rá, mindenben tapasztalt,
szekéren szénából "fejet hajt",
s amerre szekere elhalad, nem hinti a széna szálakat.

Ha potyog utána néhány szál,
fölszedi, ha szekér után jár,
szekere egy szagos dobozka,
friss gyógyír a nehéz robotra...
Hitt benne gyanútlanul, konokul,
munkában Istennel boldogul.

Lám ebből sohasem lett kára,
keresztet vetett a munkára,
az Isten nevében elkezdte,
s áldását kérve befejezte...

MEZEI TUDOMÁNY

Úgy szervez embert és fogatot,
nem ismer ő üres járatot,
házunkhoz közel vet takarmányt,
takar majd útközben - az nem árt,
haza már üresen nem hajtat,
vetéskor szekérre répát rak.

Ma még jó, holnap már rossz lehet,
töpreng is rajta hát eleget -
repcemag a földre mért pörög,
lepik az ökröket bögölyök,
mikor kell azt vetni, aratni,
a mezőn későig maradni!

Füvet csak harmattal kaszálni,
- dörgéskor fa alá nem állni -
az árpát kötözni délután,
ha harmat belőle messze száll,
kivárni a dolgok idejét,
előtte megtartja a szemlét.

Megfigyel lucernaszálakat,
boglyában meddig is száradhat,
kihasznál talpalatnyi helyet,
gödörben nő a fűzfatelep,
kosárnak fonta meg a vesszőt,
ami az árokban ingyen nőtt.

Mikor mit - időre kiméri,
s behajtják az élet "igéi"!
Olyan, mint szikesen szikár fa,
esőtlen időket kivárja.

Szerette az öreg körtefát,
azt hiszem úgy látta önmagát:

Földjébe ágazó gyökeret,
egébe dús lombot ereszthet,
mint érett gyümölcsöt hozó fa,
mindig van tavaszi hajtása,
illatos virága - gyümölcse,
aki fát bántott, azt gyűlölte.

Tartotta azt a bölcs hitet:
embert bánt, aki fát bánt, ront meg!
Megtartja a föld tíz parancsát,
azokat sohasem hágja át.
Kezdődhet trágyázás, behordás,
tiszta már a hombár, a padlás.

Őrzi is titkait - szép híven -
azoktól nem tér el semmiben,
engem is úgy oktat, úgy tanít,
tartsam bölcs és jó tanácsait,
nem szóval, tettben is tudom ám,
milyen a paraszti tudomány!

AZ IDŐJÓS

Ismeri jól az időjárást:
hajnali eső nem kér szállást,
ha az éj nagy ködöt itt hagyott,
eső lesz, pislognak csillagok,
pirosan ragyog a láthatár,
meleget hoz a szél, szelet vár,
alkonyi rózsaszín a felhő,
holnapra megjön a várt eső;
az eső megverte Medárdot,
negyven nap esőre számított,
a hangyák járnak a konyhában
harmadnap az esőt megláttam,
szántáskor gilisztát nem lelünk,
biztosan hideg lesz a telünk,
új hold udvara, nagyra nőtt,
szomjas föld, lesheti az esőt,
számlálta újfent a napokat,
mint szabadulás előtt a rab;
megjön-e az eső időben,
ha messze hegy látszik, kéklőben,
s föld felett repülnek a fecskék,
napsugár nem látja az estét...

AZ ÁLLATIMÁDAT

Második helyen az állat állt,
tőle csak nehézség árán vált,
volt sírás, ha egy-egy elhullott,
ő rajta s doktoron nem múlott,
falunkban állatok bábája,
kicsiket segít a világra,
megellet, fialtat - hozzájut -,
kisnyulat, kiscsikót, kisborjút;
helyenként az orvos sem bánta,
maradt még máshol is munkája.

Naponta etetés-itatás,
de nehéz az esti szertartás,
az egész családnak dolga van,
onnan csak nagy ritkán lóghattam,
gyakorta hiányzott munkáskéz,
befogtak minket is - könyörgés,
szánalom, irgalom - hiába,
ha sürgős a munka, nem bánta,
ha marad másnapra a lecke,
munkáját mindenki megtette.

Jó pénzért lovakat Koltán vesz,
s büszke rá; az operaénekes,
volt Németh Mária birtokán.

Két angol telivér, alig állt
munkába, csak hintókhoz szokott,
szekeret árokba borított.
A bátyám szőr mentén megüli
egyiket, az ősszel szüreti
játékon, - siralmas galopp -
hazafut, - lovasa csak gyalog!
Másiknak lett szilaj csikója,
a család cukorral dajkálja...

Kezdetben ökrei jól húznak,
idővel hízottak, lassúak,
áttér a tehénre, hasznosabb,
jár-kel a főkapun két fogat...
Csarnokba hordtuk a friss tejet,
évekig kannákkal küldenek,
szükség volt a kevés tejpénzre,
apám azt soha el nem kérte,
ha a boltból kellett valami,
kosztpénzre abból tud od'adni...

...Várja a kapuban öt tehén,
csordáról éhesen hazatér,
kanász jön, beszalad a koca,
visít már kilenc kis malaca,
az udvar végén a fa ólak,
lármával jól tele is voltak,
vittem a vödörben moslékot,
kezemben ügyesen járt a bot,
felettük zárható a tyúkól,
hajnalban kakas kukorékol...

Büszke volt, tenyésztett több bikát,
dicséri átvevő bizottság,
megsárgult jó néhány oklevél,
jó gazda voltáról is beszél!

A PÉLDA

Már tanult emberként tudom csak,
eszében nem volt földhöz ragadt,

a munka kútjából valami,
mindennap okosan kimerít,

jó szóval irányít - nagy ritkán
behemót keze, hogyha eljár

bántotta néha az önérzet,
sejthető, ilyenkor mit érzett,

csak soká, csak később értettem,
"uraknál" kalapolt érettem,

praktikus számtalan esetben:
mit csinál, mit gondol - ellestem,

tanult fő, tőle én tanultam,
attól lett őszinte a múltam;

mint tanult nagy fia - éltemben,
felnőttként soha nem szégyelltem;

büszke is voltam rá nem egyszer,
az apám nemcsak, hogy jó ember,

számon is tartja több szervezet,
hogy mit tett, az külön fejezet;

a dolgot, az ügyet ráhagytam,
jött velem csizmásan, kalapban,

amikor diákként ballagtam,
a bátyám ruhája volt rajtam,

szavaltam a saját versemet,
hátba vert, úgy dicsért engemet...

A BÖLLÉR

Jó böllér volt - éle a késnek -,
mestere a disznóölésnek,
abban az időben feketén
vágtunk csak, ha nem volt engedély,
kellett is ahhoz nagy bátorság,
mert akit elkapnak poklot lát...
...egy engedéllyel két disznót vág,
úgy talán nem lóg ki a disznóláb!

Nem tudom azt hogyan csinálta,
két hízónak egy volt a sírása,
egyiket szabadon perzseli,
az egész család segít neki,
biztos, hogy senki sem figyeli,
másiknak a színben áll neki...
Fojtó füst kiszökik zsindelyen,
s egyszer csak Szekérné megjelen,
a szomszéd kétségbe esetten
kiabál: "Istenem, Istenem,
János bá', hogy ég a padlása,
jöjjön csak, szemével is lássa!"
Nyugtattuk, most már nemsokára
magának nem lesz ebből kára,
eloltjuk s ne mondja senkinek
minekünk sok mindent elhihet!

Családi ünnep volt, gyönyörű,
dolgozott mindenki, mint güzü,
mibennünk a tüzet nagyobbra
az erős pálinka gyújtotta,
nagy trágon vittük ki hajnalba',
az égő csóva csak csapkodja,
hátára feküdt a holt állat,
körötte kormosan mászkálnak,
kert végén ropog a szalma rajt,
nem csinál majd a szél nagyobb bajt?

A tüzet őrzi is valaki...
a lábát zsúpkötél húzta ki,
forró füst szemembe belecsap,
friss körmök lepik el ujjamat,
egy kefe s két fazék forró víz,
bőréről minden koszt le is visz,
ajtóhoz állítnak bontófát,
az erős inakkal felrakják,
kicsurog belőle maradt vér,
az apám baltája hozzáfér,
majd hasra fekszik a bontóra,
fehérlik négy ujjnyi szalonna.

A lányok mosták a beleket,
valóban rossz szagú lehetett.
Apám a munkától alig lát,
a bátyám aprított szalonnát,
rám bízták, süssem a töpörtyűt,
kotlában a meleg jól befűt,
a tüzet fával jól megraktam,
mert gyorsan végezni akartam,
sült a zsír, melléje kavartam,
egyszer csak kigyulladt a katlan,
lett is nagy családi haddelhad,
jó néhány ütést a fejem kap...

Töltelék állt ott nagy halomban,
a töltőt színültig megraktam,
eszembe jutott a lucázás,
tekereg faluhossz' rúd kolbász.
Volt miből főzni az ebédet,
az anyám köténye megégett,
könyékig véresek kezei,
ahogy a húsokat rendezi,
vasbödön, fateknő tele van
a sózott, kisütött húsokkal,
aggódó szívében panasz van,
ebédre kevés az egy asztal
ilyen nagy családi ünnepen
vendégnek legalább hely legyen.

Egész nap tort ültünk felette,
az ember éhségét feledte,
egyszer volt alkalma s jól lakott,
másnap már raktak rá lakatot,
zárlatot rendelt el jó anyám,
sokáig legyen hús asztalán.

PRAKTIKUS NÁSZAJÁNDÉK

Régen volt, még kezdő koromban,
malacot neveltünk rossz ólban,
hazulról kaptunk egy állatot,
és beállt a szükségállapot.
Élveztük fiatal házasok,
hízónk van, bár gondja néha sok,
meghízik szépen, s ha jön a tél,
családi hagyomány újra él.

Először ketten is szaladunk
az ólhoz jó hízót akarunk,
később már, ahogy nőtt a röfi,
napközben éhségét röfögi,
almával, mindennel etettük,
néhanap meg el is feledtük,
kevés volt a moslék, takarmány,
egyedül nem hízott, s jóformán
a gazda jó szeme hizlalta,
csak hús volt, kevés a zsír rajta,
érezte nem lesz jó a vége,
odajut a böllér kezére,
a karácsony táján, a tél előtt
a saját lábán még megszökött,
s megváltunk ösztövér disznótól,
újévig tartott a disznótor.

A REMÉNYKEDŐ

Elmúltak a próbatéttelek,
forró nyarak és hideg telek,
jártak itt daltalan tavaszok,
deres őszök, hoztak zamatot.
Nyugdíjas korában sem ért rá,
kertjében a fáit számlálá,
csűr, pajta ugarát feltörte,
termett ott kék szilva, meggy, körte,
emlékét őrzi szép diófa,
s vár füttyös fekete rigóra.

Pár évre, sokra nem számított,
emléke kertünkben áll itt-ott,
ásott fel gondosan kiskertet,
mentünk mi, mikor mi megtermett,
az utolsó percig így segített,
öntötte belénk a nagy hitet,
jó szóra, sokra nem számított,
emléke szívünkben járhatott,
változik legalább valami,
de nehéz gyakran színt vallani!

Időtlen időkig reméli,
visszajön a rendszer, a régi,
még egyszer úr lesz a földjein,
osztozni nem kell a nagy semmin,
éltében, ha ő azt megéri,
egy misét mondat el - megéri!
Jelezte élete nem volt más,
keresztút, tizennégy állomás,
s az ódon lipárti templomra
stációs képeit ráhagyta...

A MUNKÁRA TERMETT

Apámmal egymásra találtak,
munkában mindketten kiváltak,
abból neki kétszer annyi jut,
álló nap csak tesz-vesz és lót-fut,

a konyha, udvar és istálló,
mind megannyi embert próbáló,
mosoda, kamara, sütöde,
munkának alig volt ötöde,

a szoba, a mező, konyhakert,
pihenni, leülni alig mert,
húsz évig mindig volt kisgyerek,
a bölcsőt kidobni nem lehet,

fabölcső ringatta fiait,
beszélni és járni ő tanít,
a kertem a dróton, ebadta
száradott mindig a pelenka,

úgy növünk, orgona sípjai,
máshol, fa nem termett annyi!
a földdel, állattal, gyerekkel
nem értem, hogy bírta erővel;

akadt hát százféle munkahely,
nem értem, hogy bírta erővel,
gyermekként már korán sajnáltam,
mint felnőtt, pártjára is álltam...

ARANYSZÍN KERESZTEK

Emlékszem, úgy örül, - hármasban:
elöl az apám húz kaszával,
csináltam jó erős kötelet,
s ő rakta a markot, két felet.

Tarlón a búzaföld sarkánál
törli le az arcát, ha megáll;
s míg apám a kaszát megfeni,
van idő keveset pihenni.

Jó anyám biztogat, dicsérget,
ő tartja bennem is a lelket.
S véget ér egy hosszú nyári nap,
a dűlőn keresztek állanak.

Indul a föld három gyermeke,
csillaggal néz rájuk az este.
Fáradtan vezet a dűlőút,
amíg harmatban hazajut...

A TYÚKOK KÖZÖTT

Ól visít, várják a moslékkal,
a vödrét kidöntik, mind úgy fal,
szaladnak az üres vályúhoz,
közöttük parancsot szétbotoz...

Kotlóst maga ültet, nem tágít,
huszonegy tojást átvilágít,
megnézi a lámpafénynél,
fias-e, s élet benne, ha él,

kezét a tojásra emeli,
a foltját sötétben kémleli,
jó szemű, csak ritkán téved,
eldönti melyikben van élet...

Kotlóst a konyhából kikerget,
kazalhoz vigye a csibéket,
gyakran a konyhára bejárnak
szüntelen éhes a sok állat.

Udvaron baromfi kíséri,
a tyúkok kárognak, ő érti,
pi-pi-pi, beszél is hozzájuk,
tojik is naponta a sok tyúk;

udvaron - jó gazda - akárhol,
dob nekik szemet a zsomborból,
- tettéért csak apám dorgálja,
pazarol - szó nélkül nem állja,

s kedvesen dicséri azokat,
ha szedik a szétszórt magokat,
vagy szidja hangosan, kárálja,
ő nem a tyúkanyók szolgája;

gyakorta nem értem, mit mível,
beszélget arany csibéivel:
nőjjetek, hízzatok csak nagyra,
tojás és hús kell az asztalra!

A TOJÁSFELELŐS

Amikor még nem bíztak rám sok mást,
esténként én szedtem a tojást,
jutott is főtt tojás, rántotta,
gyomromat, ha éhség bántotta -
bejártam a rejtett helyeket,
ritkán járt dicséret - jól esett,
nem hagytam a munkát annyiba':
kis létrán másztam fel a híba...
Egy-egy tyúk titkolta ügyesen,
hová jár eltojni - meglestem,
könnyű rajtakapni a tyúkeszűt,
a pajta őneki mindig szűk,
előbb még ült a meleg tojásán,
s útközben mindent kikaricsál,
leghátul a szalmakazalban,
tizenöt tojásra akadtam.
Megesett, botlott a kereső,
tizenegy csibével jött elő
egy eltűnt kendermagos tyúk,
s vadon kel csibéit szoktatjuk:
szép napon fölfedi kilétét,
s bemutat tizenegy kiscsibét...

Máskor meg nem leltem hamarább
fészekalj tojásra, mind volt záp,
kerítés falához vagdaltam,
akkor nap nem voltam szagtalan.
Egyszer meg oda a szerencsém!
Fészekben csak üres tojáshéj,
egy vén tyúk dugta el tojását,
valami kivette a vámját,
az jelzi a gonosz garázdát,
éj leple takarta s rátalált,
ott várta friss tojás mindennap,
időn át ízletes jó falat...
Másnap már kárálta a fészkét,
nem csalta a tojástörmelék,
szétrúgtam, mint tyúk a töreket,
keresett magának más helyet.

A KÉT BABSZEDŐ

Régen volt, izgultam előre,
először vitt el a mezőre,

dolgozni segítsek már neki,
sok a bab, megérett, leszedi,

tengeri között a futóbab,
futkosott a keze egész nap,

meztélláb rótta a sorokat,
egy bokrot, egy szemet el nem hagy,

sorok közt meghajtott háttal ment,
a földről egy szemet is megment,

ha a sor végében felállna,
egyenes dereka már fájna,

énekel, úgy fordul s nem áll fel,
kosarát üresre cserélem,

a munka hevében, így akadt,
váltottunk szelíd szép szavakat,

dicsért, hogy milyen jól dolgozom,
lábamon úgy feszül az izom,

mint kukoricán a babszár,
a munka nemesít is talán...

Ha répát kapálni tanított,
ő három soron is kihajtott,

én egyen - s ha látta, hogy nem megy,
sor végén elibém fordult meg,

s vigasztalt, amire vőlegény
leszek, majd kapálok könnyedén...

ANYAI INTELMEK

Tán egyszer, a munka ellen vét,
és leteszi kapája nyelét,
vár bennünk a füves árokpart,
elfáradt, a dolog most nem hajt,
s hallgatom, már nem a mese szól,
sem panasz őszinte szájából...
A fia csak bűnbe ne essen,
akkor őt megöli a szégyen,
szó mi szó, az ördög viszi el,
aki nincs jóba az Istennel,
talán a tűn kezdi, aki lop,
s végül egy ökröt is eloroz,
az előbb vagy utóbb rajta veszt,
a hátán nehezül a kereszt,
aki hazudik, nyelvére kap
pokolból vett égő parazsat,
templomban egy misét elmulaszt,
fülénél magasra húzzák azt,
szánt-szándékkal, aki másnak árt,
az duplán fizeti meg a kárt,
lesz mindig ellenség s belém köt,
ok nélkül ne fogjak törököt,
ismerős a példa - az Ábel,
a füstje egyenesen száll fel,
megdobnak súlyosan kövekkel,
ki visszadob - bűnt követ el,
érdemet szerez, ki tiszteli,
sokáig szeretik szülei...
Hallgatom, mint egy pap, úgy beszél,
szavai mögött a hite él,
mi Isten s az Ember parancsa,
anyatejjel szívtam magamba!

Volt idő, semmire nem telik,
rántott leves szagú reggelik
töltik meg nehezen a konyhát,
a tejet, a tojást leadták -
nem bántjuk szegénykét, van baja,
mit jut majd egész nap asztalra:
ott ül a kilenc-tíz sóvár száj,
éhesen egyszerre enni vár...

Jól esett délben a gyors evés,
bő ima helyett kis könyörgés,
s úgy estünk neki a nagy tálnak,
mint cigánygyerek az anyjának...
Volt idő, káposzta, krumpli, bab
jár csak az asztalra minden nap,
sokszori megmentőnek - dödölle,
kívántuk gúnyosan gödörbe,
félkészen, gombócot gyúrt anyám,
markomban hűlt meg a kis labdám,
éhséget ideig csillapít,
vártam az ebédet, igazit!
Orvos volt, szegénység doktora
a nincset a vannal pótolja,
a szükség sok rosszat kitalált,
megtöltse a gyomrot s üres tált.

Kellett is több ízben lelemény,
melasszal sült meg a sütemény,
szaladost tepsiben sütöttünk,
házilag erjedt meg a sörünk.,
kukoricalisztből gánica,
sok tejben kövérre felhízva,
prósza sül és sárga lisztjében
édesül a répa reszeltem...

Tartósan rám jött az ehetnék,
ellene jaj mit is tehetnék,
ha nyár volt jártam a kerteket,
ha ősz volt nekem az terített,
kertekben a gazdát kilestem,
lapult az alma az ingemben,
a félsznél az éhség nagyobb úr,
a lelkem még most is elpirul!

A "kódis-szederből" az erdőn
nyaranta tömtem a bendőm,
csábított levél közt piros szem:
a földi eperből jót eszem,
dércsípte kék kökény s gal'gonya,
a zsebem szakadt ki alóla
a lepény nem maradt magába',
ha szilvalekvárral kínálta.

Megszalad a szomszéd asszonya,
körülnéz és irigyen az mondja:
- mitől lett meleg a sütőtök?
- vacsora lisztesen, sütő tök!
A bödön alját kikotorta,
ünnepen jubilál babtorta,
a tökön is úgy állt meg a prézli,
az éhes rántott húsnak érzi.

Zsír nélkül ragadt a kásája,
a begyem nehezen, de állja,
ezeknél jobb még a kenyér is,
meglopom, az ördög csak rávisz,
ott lapult az asztal fiában,
egy karéjt magamnak levágtam,
zsír meg csak akadt a bödönben,
jóllaktam - ebédnél közöltem!

Pogácsa - már ez dinom-dánom,
nem hűlt ki sohasem a tálon,
kezem úgy bírta a meleget,
nem ettem én abból eleget,
őrző fiú ballag s a nyája,
pogácsát visz tarisznyája -
most álmomban is mesebeli,
ma öreg kezem csipegeti!

A TEJES FIÚ

Lehet, hogy talán akkoriban
fél füllel, mégis azt hallottam,
zsírjában sül meg a jó paraszt,
hallani városi sok panaszt!
Volt idő, csirke, tyúk akkor főtt
ha ágyban beteg volt, s vendég jött!

Nagydiák voltam már akkortájt,
a sorsunk éppen úgy nagyon fájt,
nekem is, s maguk is restellték,
cipelem a család kenyerét,
nem azért, mert tanult voltam s hiú,
s belőlem válik úri fiú...

A táskám mellett, a szatyorba'
két liter tej lapult naponta,
hajnalban kelt anyám s lefejte,
finoman szűrte ki üvegbe,
s reggel fél hétkor indultam
a döcögős rumi vonattal.

Szoktak a társaim szekálni -
Pihacra megy a milimári;
melyik jó tanárnak viszed azt?
biztosan ötöst kapsz, kisparaszt!
Fizették nekem azt forintban,
belőle egy fillért nem csórtam,

úgy ahogy pontosan fizettek,
azon meg vehettem a kenyeret.
Néhanap kinézek a sorból,
falusi, biztosan harácsolt,
már értem két szülőm mért pöröl,
másnap a baj támad elölről!

A SZERETET DOKTORA

Nagydiák voltam már akkortájt,
a sorsa mostoha, nagyon fájt!

Nehezen ezt szóvá is teszem,
szívemben félve így említem:

Férjhez ment, gondolta valaha,
hogy ilyen nehéz lesz a sorsa?!

A témát futólag érinti
gyermekét okosan leinti:

Jegenye tövéből nem lehet
magasságot mérni, te gyerek,

csaj úgy ránézés nem segít,
hát meg kell mászni a csúcsait,

fentről, ha biztosan tart az ág,
tudod, hogy milyen a távolság

ég és föld, az ég és fa között,
mennyire vagy gúzsba kötözött,

a fa és közöttem már viszont
megint más, fogadok, a viszony.

Fa és föld tartozik úgy össze,
közös sors azt összekötözte!

Láthatod, nem olyan egyszerű,
s gondolom, te sem vagy féleszű!

Te csak tanulj, és légy jó fiam!
s becsült, ha kevés is, ami van!

Nem akart mást, semmit mondani,
attól tart, rosszat mond, s mint aki

valami titkot félt s tartogat
a nyomot őrzi csak hallgatag...

A szíve, mit diktált, azt tette,
a család eltörpül mellette.

Egy napon említem asszonnyal,
a szívem vétót mond azonnal.

Orvos volt, szeretet doktora:
sok bajra volt egy kis gyógy pora,

gyógyítja a család bajait,
jaj, hányszor beteg volt maga is,

a munkát csak abbahagyhatta
s nem fogyott a rámért robotja,

beteg lett - akkorra elvégzett,
s jött érte végül a vak végzet,

mert tétlenül élni nem akart,
nem akadt munkája - belehalt!

CSAK KETTEN

MAGUKRA MARADTAK

Hármasban, Istenem, fájlalom,
apránként ültünk a kis padon!
Csak ketten, magukra maradtak,
vasárnap vendégek voltunk csak,
zsugorodtak össze, amidőn
a nyári kazlak télidőn.
Felváltva jártak a testvérek:
kormoztak, meszeltek, megfőztek.

Örült a két öreg, keveset
tartotta még őket szeretet,
a lelket valami tartotta,
vártak is bennünket naponta,
imádság tart bennük, hű lelket,
nem a földre, az égre ügyeltek,
köztük is tartott a szeretet,
szerették őket a gyermekek.

Emlékszem, a párom terhesen
az első gyermekkel jött velem
mezőkön keresztül átfázva,
télen is átmentünk Lipártra;
várta már a disznóvágásra...
Fát dob a kihűlő kályhára,
gyorsan két széket is letöröl,
hétvégi buktája melegül.

Mi zajlik anyai lelkében,
buktát tart remegő kezében,
úgy eszem, mint, aki éhezett,
a csöppnyi lekvárért az egészet...
Tesz-vesz a ház körül mindkettő,
porlad a padláson fateknő -
kihűlt a jó meleg kemence,
asztalon orvosság és kence.

A boltból hordják a kenyeret -
háztáji földjébe csak azt vet,
mit ketten be s összetakarnak,
vége a kegyetlen hajszának,
udvaron néhány tyúk kapirgál,
az ól-sor tátongó szájjal áll...
Éreztük már felnőtt fejünkkel,
gyermeki szívünket vinni kell!

Már nem is mentünk mi más végett,
nem játszunk naplopó vendéget,
nőnek az unokák - örültek,
gyermekek sőt komoly felnőttek,
érteni beszédjük s hallani,
szívükben mindig jár valami,
kedves sajátos útravaló,
valami érdekes vagy jó szó!

Anyánknak volt egy rossz szokása,
vendéget nem enged útjára:
táskánkba mindig dug valamit,
ne hagyjuk, vigyük a hazait!
Egyik sem élt saját magáért,
másokért csak, és csak értünk élt,
szívünkbe mindig jut valami,
drága szó apai, anyai...

EMLÉKEK RAJZANAK

Ahányszor az utam hazavisz,
annyiszor átéltem magam is,

a rövid tündéri gyermekkort,
könnyemmel küszködöm, szinte fojt,

egy-egy gyors sietős hazaút,
megnyitja a bezárt nagykaput,

betéve tudom a helyeket,
mindegyik felidéz engemet,

a gyermekkor játszó helyein:
istálló, csűr, padlás, pajta, szín:

rakottan állott a szénacsűr,
ott húztam meg magam, ha volt zűr,

megérint emlékek bősz szele,
gyakran jut jártamban eszembe,

ilyenkor az ember bárhol jár,
ledől a tornyosult akadály,

mintha még most is úgy szeretne,
körülvesz számtalan ereklye,

a szívem szabadon nyitja meg,
a lezárt jó-érzés-zsilipet,

egyre csak hajt-kerget az emlék,
mintha még bújócskát játszanék,

udvarán hajdan - volt kis gyerek
az első lépteket tette meg...

MEZEI ÉLETTÉR

Mióta tudom az eszemet,
munkára neveltek engemet!

...Mentünk mi mindig a mezőre,
nem volt más hátra, csak előre,
amíg a két szülő robotolt,
kicsivel talán jobb dolgunk volt:

lányoknak bőven jut feladat
reájuk maradt a gyermekhad,
ha nem vittek minket mezőre,
ők voltak az otthon csendőre.
Amikor már ők is dolgoztak,
gyermeket otthon nem hagytak.

Szekéren vitték a családot,
föld végén üresen megállott,
szemünkbe nem sütött csúnya fény,
kuksoltunk a szekér fenekén,
delelőn a kocsi úgy állott,
hogy nekünk tartson hűs árnyékot.

Megeredt nyári ég zápora,
kisütött, bújtunk ki alóla,
ha lábunk erőt kap egész nap,
vetésről hajtottunk varjakat,
majszoltunk félszáraz kenyeret,
úgy bizony, untuk az egy helyet.

A tarló tüskéje erősebb,
meztelen talpam már csupa seb,
lábamat kötötték kendőbe,
én lettem a korsós víz őre!

Megesett, két gyerek hajba kap,
nagy sírás - ki ad itt igazat -
valaki kiért a dűlőre,
nehezen jutott csak dűlőre,
sohasem derült ki az igaz,
megúszta a bűnös, aki gaz!

Nagydiák voltam már, amikor
kiírták asztalra papíron,
ebéd a redliben, s meghagyták:
itt és itt vegyem fel a munkát!

AZ ELSŐ MUNKÁIM

Itt akadt az első nagy munkám,
hajtottam kilenc-tíz kislibám
úszni a kanyargó Gyöngyösre,
legelni tavaszi friss rétre.

Nekem az oktalan vad libák
naponta okoztak galibát,
vonatot hallottak szegények,
repültek s hazáig elértek.

A bitang útjukat könnyeztem,
azt hittem, liba lesz a vesztem,
mivelhogy én szállni nem tudtam,
botommal utánuk baktattam.

Otthon a gyors libák vártak rám
s visszaküld velük a jó anyám...
Azóta haragszom - hiába,
üthette a ludak nyakára!

Udvarán mennyi sok munka volt!
Akkor a gyermek is robotolt!
Kellett a kacsáknak a csalán,
de puszta kezünkkel szedtük ám.

Kezünkbe szinte alig fér a
napraforgó lapos tányérja,
kötőfa veri és munkadal,
szotyola feketéll zsomborban.

Új gyermekjáték a mákszüret,
élesre fenték a késüket,
a mákfej köténybe hullott mind,
eldőltek a tele zsákjaink.

Hívtuk mi szép babacsörgőnek,
jutott vám az ügyes szedőnek,
elárult a fogunk, a móka,
ölünkbe hullt üres gubója.

Anyánk szemében nagyot nőttem,
mosott mák száradt teknőben,,,
Előttünk tejes vagy száraz bab,
a kezünk érdes, már szárazabb

hüvelyből csaltuk ki a babot,
az anyánk magasra feltartott
vékából engedte vékába,
így tette a magját tisztába.

Közelben figyeltem ott, állva
úgy állt, hogy jó széllel rostálja...
Magaslik, akár az óriás,
szememben az is volt, senki más!

Burkától megvált a gesztenye,
kezünk az avarban kereste,
kalászban anyarozs feketéll,
szedtük is gyógyszernek, sokat ér.

Kerestünk burgonyabogarat,
ki talál, komoly pénzt is kaphat,
a dupla haszonnak fejében,
koslattam a krumpliföldeken.

Kivel nem, velem is megesett,
munkából csaltam egy keveset,
a dolog közelről fenyeget,
sohasem játszottam eleget!

HÍV EGY RÉGI JÁTÉK

Furcsállom, úgy érzem, mintha még,
most hívna egy régi szép emlék:
játékra úgy loptam az időt,
mire jó, felejti a felnőtt,
nekünk a munka volt a játék,
ingyenes, fárasztó ajándék,
utólag arra én nem esküszöm,
játszott-e velem a jó szülöm,
kezdetben talán a karácsony
hozott egy kis időt, hogy játsszon.

Akkor pénzt nem adtak játékért,
magunknak találtunk, sokat ért...
Emlékszem arra a szép napra,
legelső játékom lovacska,
játszani egyedül is tudom,
lábam közt a földön, úgy húzom,
egy hosszú letört ág kalimpál,
az volt a "gyí, lovam, paripám!"
Kis kantár nélkül is jól fogom,
balkézzel ügyesen megtartom.

Kis pálca verdesi a jobbal,
szaladjon a kis ló még jobban.
Később már kettesben játszottunk,
kerestünk madzagot, jó hosszút,
a vállán keresztül átfűztem,
társamat ostorral, úgy űztem,
felváltva hol jobbra, hol balra,
rángattuk a gyeplőt hónaljba',
s a két ló nem ismert zabolát,
vágtatott a Bika-réten át!

Akkor pénzt nem adtak játékért,
magunknak csináltuk, sokat ért,
felszáll a szappanhab-buborék,
léggömbként fogadja az ég,
ötletben sohasem volt hiba,
udvaron állott két taliga,
nekem az játék volt, kötetlen,
szekerem, ha összeköthettem,
szaladt a lejtős nagy udvaron,
kezem a taliga kormányon,
megesett nekiment a falnak,
nem én, a szüleim jajgatnak...

A szánkót az apám csinálta,
a falu dombjait megjárta,
míg télen csúszkáltunk a tavon,
csigaszög vásott a bakancson,
adódott, nem volt más cipellőm,
s hogy legyen a jégre kimenőm,
suszternél vártam, míg megvarrja;
- meztélláb - tátogott a talpa...

Nekem a labdám volt először,
vakarón, télen összegyűlt tehénszőr,
követte összevarrt rongylabda,
anyám a rongyát csak úgy adta,
ha magam ügyesen csinálom,
s vigyázok ablakra: ezt állom,
lábamon sebnek is nyoma van,
mezítláb rúghattam a porban...

A MEGLÉKELT LABDA

Nagybátyám, szíjgyártó, városon,
megsajnált, meglepett, de nagyon
maga varrt labdával állt elő:
belső volt benne és levegő,
igaz, hogy nem kerek, ovális,
volt egy kis fals is benne, de máris
azonmód vittem ki a rétre,
nagy próba-játékra, hencegve,
ott mindig volt gyerek, elég sok,
vezérek vettek két csapatot,
markukban eldugott fűszálat,
kereső, ha talál, választhat
felváltva játékost magának,
s a háta mögé majd ők állnak,
így mindig a jobbak keltek el,
s volt baj, csak egyetlen gyerekkel:
a Sánta Tőke de mérges lett,
csapatban ne kellett senkinek,
a pálya szélén csak álldogált,
az aljas terve már készen állt,
nem lestük s figyeltük a sántát,
botokból csináltunk kapufát,
a játék egypár perce folyhatott,
az első magasra felrúgott
labdába állott egy hegyes kés,
kísérte keserve pisszenés,
lyukasan hevert a labda lent,
a csapat annyira megdöbbent,
s mire felocsúdott - Tőkét már
elrejti hetedhét zöld határ...
Bántott a labda-sors annyira,
később sem telt saját focira!

PARASZTRELIKVIÁK

Hármasban, Istenem, fájlalom,
csak egyszer ültünk a kispadon
árnyékban, most szóba én hozom,
nekem is van már új otthonom,
családom, a munkám vezérel,
a szívem nyugalmat itt ér el,
gyermek azt el nem felejtheti,
szülői ház mit jelent neki!

Repdes a szívem, úgy megörül,
szeretek mindent a ház körül,
a kaput, ha nyílik, a kutat is,
ha csörgő láncán új vödröt visz,
udvaron sír a két talyiga,
istálló falán lóg az iga,
barackfa áll, de sokszor jól lakat,
nagyapám éber csősz, hét lakat,
kerítés deszkája hallgatag:
kilestem a szomszéd lányokat.

Szemem néz kezeim lyukain,
megszöktek játszótárs foglyaim,
ahol volt seregem feltűnik,
az ellenhaddal is ütközik,
katonák esnek el sorra mind,
fák csúcsa ideint, rám kacsint,
visszacseng a hangom, gyermeki,
egy régi búvóhely keresi,
hallgatom fákról, szól lent és fent,
szívemben a szava is visszacseng,
szerelem szava is visszaszól
gyengéden az utca kapuból...

Keresem a régi nagy kazlat,
megőrzött titkával felzaklat,
tetején a szalmán csúszkáltunk,
baltával a nagyapám utánunk,
ugrunk át az utca kapunkon,
szerencsénk, hogy nem ér már utol,
baltája megállt a kapuba',
minket meg elnyelt a tág utca,
nagy szégyen, vizes lett az ingünk,
a gatyánk, s jól meg is ijedtünk!

...Hallom is, hangos az istálló,
lucernát ropogtat a két ló,
kiscsikó szaladgált szabadon,
tenyérből cukrot kap, fogadom.
Az esti csordáról hazajön
a tehén, a disznó, az ökör,
hazatért állatok csordája,
kapuban a szemem csodálja,
a sarokig kitárt kapunál
bámulva visszanéz, meg-megáll,
viszi a vályúhoz szomjúság,
én mertem tele most, vizet ád,
önként megy a barom helyére,
kötelet kötök a fejére.

Szeretem a hasznos jószágot,
jászolnál kérődzve, ott állott
az anyám, mosta a tőgyeket,
körötte kisgyerek őgyeleg,
végigfejt három-négy tehenet,
elnyomott az álom engemet,
néhanap töröltem ízéket,
az állat amit nem evett meg,
máskor meg aludtam jászolban,
a munka végét ott megvártam,
aludtam, jó szagú a széna,
bolondot álmodtam is néha,
vége van - Istennek hála -
mennének a meleg konyhára,
keresnek, a gyerek meg hol van,
édesen alszom a jászolban...

Szeretem, ahogy a feszes drót
tartja fenn a száradnivalót,
elbír-e a kötél, próbálom,
s a tiszta ruhákkal porba hull,
hazudok - magától aláhull,
kimosnak engem is cudarul...

Akácfák hűsében rest henyél,
nyújtózik el hosszan a szekér,
kenetlen, talán csak baja van?
látszik épkézláb, dologtalan,
róla már eleget írtam volt,
számtalan névtelen útja volt,
róla a sok emlék most száll le,
terhétől szabadult, pihenne!

Fészerben vetőgép les halált,
rajta a tyúkok serege el-elhált,
jaj, mennyit mentem én utána,
elvásott az ember kis lába,
vigyáztam a vetett sorokat,
néztem, hogy ágyában hull a mag,
néztem, mert ha a cső fennakad,
vetetlen marad a vetőmag,
megeszik az éhes madarak,
kotróval szedtem le a sarat,
hiába ne dolgozzunk mégse,
szép legyen munkája, vetése!

Terméssel aranylik a góré,
ereszen csöpögött a hólé,
keresnek, ott állok alatta,
elhiszem, így növök majd nagyra,
bevisznek így csuromvizesen,
elütik a dolgot viccesen...

Leghátul a csendes ólakat
nézem meg, az anyám ott matat,
véget ért a fárasztó légyott,
most nem visz vödrében moslékot,
az ólak üres nagy csendjében,
pók tölti bosszúját egy légyen,
a hidas teteje s a vályú
jól korhad, bő lyukkal eszi a szú...

Kert végén vertük a sok diót,
zsebünkbe raktunk is egy kis jót,
a zsuppos pajtán túl, kerten át
sétál a postaút még tovább,
mögötte szép színes földbirtokok,
a földet szét mezsgyék választják,
fentről ismerik a kányák,
nagy messze a tágas horizont
csak zöldet és újra zöldet ont...

A PARASZT

Hármasban, Istenem, fájlalom,
csak egyszer ültünk a kispadon...

Elmondta élete alkonyán,
panaszként rótta fel az apám,
mint paraszt sújtotta az átok,
világnak ő meg nem bocsátott,
éltében, amennyit dolgozott,
haragra-bántásra ő okot
világon senkinek nem adott,
mégis csak rövidet húzhatott!

Minden kor sütött rá bélyeget,
szagától a gyomra émelyeg,
minden kor lesajnált parasztot,
mindenkor itt cserben is hagyott,
buta volt jelzője sokáig,
pedig ő okosan állt meg itt,
iskola helyett járt napszámba,
s az élet-iskolát kijárta.

Jól tudta, amit földbe tesz,
ápolni gondozni érdemes,
javakat csak komoly munka hoz,
mezei szorgalom sokszoroz,
termelte az ország kenyerét,
alig volt több, mint a jó cseléd,
az ingyen munka meg robot,
nem csinál gazdagot, boldogot,
jelzője száz évig is kísért,
azt csak az használja, aki sért!

Aztán volt egyszerű paraszt,
a téesz törölte róla azt,
az esze nem csak magának való,
van fejében még sütnivaló,
amikor azt hiszi, már szabad,
köti az örök föld, fogott rab...

Máskor meg a büdös parasztot
csak munka illeti - semmi jog,
pedig hogy' fürdött is gyakran
tavaszi esőben, záporban,
hiába gyalázta sok-sok úr,
a verejtékében megtisztul,
ezt maga törli el kaszával,
hős Dózsa nagy paraszthadával!

Az egyik kezével földet ad
Rákosi, s húzza ki a karókat,
- de igaz, sokjába is került -
volt, aki földjéért börtönt ült,
közölték vele azt hidegen,
mától már csak osztályidegen
ígérget a Kádár korszaka,
csoda, hogy nem tört ki a nyaka.

Elvétve - bármit is tehetett -
a maga gazdája lehetett,
álmodtak kert-Magyarországot,
meg nyugati farmer-gazdaságot,
nagy kolhozt, paraszttól idegent,
közismert mennyi pénz belement,
rendszer vált s változik kor és kór,
lassan a szó megy ki a divatból.

Manapság a paraszt csúfnevet
az kapja, ki jó modort levet.
Csak munkát, de igazságot nem
osztott neki a történelem!
Egyszerű a paraszt, de Ember!
Egy napon említem bárkivel!

AZ ÖREG SORS

Hármasban, Istenem, fájlalom,
szomorún ültünk a kispadon,
nem szólok, engedem, beszéljen,
milyen volt az öreg sors régen:
Élt együtt a három nemzedék,
több volt a családi, belső fék.

Nehezen gyarapszik a birtok,
- annyi lesz, amennyit kibírtok -,
munkájuk, azt hiszik kárba vész,
csődöt mond tudomány, józan ész,
aligha mondtak le a földről,
a házról, s várták, ki örököl.

Az apa és fia közt ellentét,
nem egyszer halálig is elélt,
egymást közt csendesen folyt a per,
a vén öreg takarodjon el,
hordták ők nemcsak az öregség,
a perpatvar súlyos keresztjét.

Ha adták, ha nem a kis vagyont,
velük meny, gyermek, fiú tromfolt,
láb alól kicsúszik a talaj,
egyedül soha nem jár a baj,
otthont a fészer ad, istálló,
öreg a konyhára nem való.

Csalódtak, semmi sem a régi,
éltüket senki sem dicséri,
hány szegény nemzedék kenyere
veszett el, s hiába kereste,
kutyasors jutott sok öregnek,
nyakukra hurkolnak kötelet.

Nyakukon az idő, s vak végzet,
velük a kegyetlen, hát végzett,
végezték padláson, kötélen,
s életben maradt a nagy szégyen,
a sorsot, de sokszor nem bírták,
a búcsúlevelet megírták.

Az élőket kiáltják vétkesnek,
halottban sohasem kétkednek,
életet nyeltek el a mély kutak,
ott végzik a szörnyű sorsukat,
hajnalban várta a vonatot,
ki biztos, gyors halált óhajtott.

Világgal egyezni már nem tud,
rajta egy kicsit így áll bosszút,
azt hiszi, megrendül a világ,
megjavul, sírján nő virág,
áldozat nem egy és nem kettő,
nem juthat számára temető.

Temető árkában pihenhet,
sírkertben gyilkos, hol kap helyet?
Küzdöttek örökké a drágák,
juss miatt haláluk kívánták,
s vergődtek markodban, Istenem,
ahonnan nem futhat senki sem!

APA TANÁCSOK

Hármasban, Istenem, fájlalom,
keveset ültünk a kispadon!
Leültet melléje magához
az apám, sok mindent szóba hoz.
Szemérmes kérdése meg is lep,
érdekli, tudok-e eleget
gyerekről, nőkről, asszonyról -
Sors furcsa példákat gyakorol,
szívemben szerelem úgy ég-e,
kitart majd házasság hűsége?

Figyeltem s megrándul arcizma:
- Fiam, a házasság nem csizma,
elnyűttem s holnap kicserélem,
élni kell a közös kenyéren,
a jó frigy, szép érdek, több haszon,
pecsételt szerzési alkalom!
Nincs az a szép edény a sorba'
főzéskor össze ne koccanna,
ki látott olyan sült bolondot,
ki kenyértörésre visz dolgot?

Válás itt nagy ritkán adódott,
aki vált, csukhatja a boltot,
egyedül a kenyér keserű,
ha eszi az ember, nincs derű.
Mit is mond a példa - értettem -
ha baj van, oka vagy feltétlen!
- A csizma vásik is, sáros lesz!
- Ez igaz, amit most említesz.
Mindig volt kapatos feleség,
férjhez megy, máshoz is eljár még!

A legény, katona, meg a pap,
holtbiztos odamegy, ahol kap!
Lett volna számtalan alkalom,
elhalt a saját akaraton,
lett volna alkalom számtalan,
asszonyok között sokat járkáltam,
vezettem a közös munkámat,
más asszony utánam nem járhat,
mert nekem sem tetszett volna az,
s az asszony szájáról a panasz.

Régente vagyon volt az úr,
és beleszólt óhatatlanul
a frigybe, még az én időmben,
de abból már akkor kinőttem,
gazdagabb lányt akart az apám,
tudta, kit szeretek, árva lány,
pap előtt templomban kimondtam,
hogy holtomiglan-holtodiglan.
A jó házasság nyűhetetlen,
a sírig kíséri szerelem!

Ő bizony tisztelte annyira,
és nem ment bele, hogy megcsalja,
mert ilyen anyát már megillet
a férji s őszinte tisztelet!

SZÜLETÉS ÉS HALÁL

Hármasban lehetünk, akárhol,
szó esik életről-halálról,
hetvenen felül van, nyolcvanhoz
oly közel, hogy amit szóba hoz,
kegyetlen, szívembe tör, nyilall,
kérdezem magamtól - most mi van?
Nem régen vittem el orvoshoz,
tudom, hogy halálos kórt hordoz!

S hallgatom, egészen átitat
félelem s gyermeki áhítat,
árad a bölcsesség belőle,
s nem tudok kitérni előle.
Odabent készül a jó ebéd,
idekint jólesik szó s beszéd:
Amikor születik az ember
ökölbe szorított kezekkel,

sírva jön a véges világra,
igyekszik, ne éljen hiába,
szívéből elfogy a félelem,
azt hiszi, az élet végtelen,
sok mindent magához úgy ölel,
örökké markoló ököllel,
azt hiszi, minden az övé lesz,
birtoka látszat csak, jelképes!

Rájön, ha mindent úgy egybevet,
mire is való az élet;
Úgy láttam, a földön már kapott
egy nagyszerű bizonyítékot:
az élet útjain sorra jár,
munka, asszony, család, gyermek vár;
ünnepre kevés az alkalom,
keresztelő és lakodalom...

Volt boldog s boldogtalan - tudja,
az életet soha meg nem unta
előtte sokszor állt szakadék,
és húzta lefelé a mélység,
életet kapott, sokszorosan
adta tovább a fiaiban!
A hitben percig sem habozik,
emberben Isten is lakozik,

de ereje Tőle van eleve,
ha i g e n t mondott az életre...
Magával nem visz el semmit sem -
hallotta éltében elégszer,
halálban üres lesz tenyere,
szétnyílik szorító két keze,
a kenyér válik el héjától
mint véges élet a haláltól.

És üres tenyérrel kilábol,
véget ért szánalmas világból,
most már nem is fáj neki semmi,
tudja, egyszer el kell menni,
más által felhúzott rossz falak,
őbenne végleg leomlottak,
idővel begyógyul minden seb,
s nem látszik lelkén a beforrt heg.

Az ember úgy érzi, belehal,
belül mar és gyógyíthatatlan!
Amije volt, éltében osztja szét,
így lett gazdagabb az örökség,
mert én örököltem álmait,
illeték nélkül is gazdagít,
emberi példája is lebeg,
én őrzöm a gazdag szellemet!

UTÓSZOR A KISPADON

Istenem, hármasban, fájlalom,
utószor ültünk a kispadon

lélekkel megáldott két ember,
egyik most hirtelen ellebben,

világgá viszi egy kis madár,
odafenn lesz neki örök nyár,

a másik marad még a csendben,
én félárván, ő özvegységben,

a csendben a szónak szárnya nő,
Uram, most engedd szárnyalni őt,

s felettünk egy angyal repült át,
szívünkben éreztük a csodát,

repült anya s fia könnyével,
döbbenten néztünk a mennybe fel,

s maradtunk még a bölcs kispadon,
a tiszta fényben őt ott hagyom,

fájdalomtól nehéz most a teste,
fénytelen s hangtalan az este,

a késő nyári éj behozza
gyertyáit, fénnyel aranyozza...

Magára maradt a kis fapad,
bő eső veri, süt a nap,

időt áll, nem korhad - elértem,
ott ragyog tiszta, örök fényben!

LÉLEKBŐL ÉS PORBÓL

Paptanár ékesen temette:
megtért most egy ember kis lelke,
s kezével koporsóra dobott
emlékeztetőül egy hantot;
köszönte érdemét, templomit,
sorolta a közöst, s a többit,
mit tett faluért, gyermekért,
most látszik holtában - mennyit ért!
Könnyeket csalt ki a szentbeszéd
emelte az apánk hitelét,

Jó ember, aki így cselekszik,
osztotta szeretet-tetteit;
kinek van élete gazdagabb?
Többet az Ember sem kívánhat!
Ilyet az Isten is méltányol,
nem űzik ki a mennyországból,
általa is szépült a világ,
az Isten céljához közel járt,
meghalt ő szép tiszte lélekkel,
a szíve itt marad, nem vész el,
öt gyermek őrzi a dobbanást,
holtában nem akar semmi mást,
amit most elvesz tőle a halál,
lelkének az duplán visszajár,
öt gyerek, mint folytonos letét,
viszi már tovább az életét,
a nemes szándékot hordja még,
hogy szebb, jobb legyen az ember-lét
mert az az ember csak szépíti,
legyen tette bármilyen kicsi!
Az ajtót - történhet akármi -
nyitni kell, sohasem bezárni!
S amikor közös lesz az álmunk,
érthető visszhangra találunk.
Beszéljünk egymással okosan:
ez ember lélekből és porból van,
a mindenütt szeretetre vágyik,
de sokszor van távol a másik!

Az ember sírva jön világra,
ha meghal is sírnak utána,
két sírás közt van egy kis különbség,
így alkotta az embert az Ég!

AZ UTOLSÓ EMLÉK

Szélfútta, késői zsolozsma,
szent dalként szálljon a sírodra,
utamról elvész a lábnyoma,
kőkereszt és ez a dal hordja,
én viszem tovább a nevét is,
én tudom emléke, hová visz;
most tudom, mit rejt e szó, fiam,
járkálj csak versem soraiban,
olvasom belém írt betűit,
utolsó órája feltűnik.

Mintha csak pihenne egy kicsit,
imára kulcsolja kezeit,
s a búcsú szavait mondaná,
mellette jár a csönd fel s alá,
szeméből röppen el kicsi fény,
mosoly bújt a szája szögletén,
égi kéz utolsót most simít
homlokán, törli le barázdáit,
szétállnak göcsörtös ujjai,
kezéből minden kezd hullani.

Elmúlás csöndje száll felette,
nagy fehér pilleként lebegne,
száján már nem jön szó, emberi,
nem tudja az Istent zengeni,
az arcán elgurul könnycseppje,
valamit kezével üzenne,
megszakad a remény a testben,
a férfilélek meg ellebben,
miképpen közöttünk itt marad,
az örök búcsúzó pillanat.

Nyár végén jött el az öröklét,
küldte az Úr Illés szekerét,
végtelen mezőkre elvitte,
döcögős, nagy, hosszú szekere...
...az élet útjáról haza ért,
- jó öreg földműves - visszatért
a röghöz, s elmúlt a földi harc,
örökre kisimult apaarc,
élete olyan, mint búzamag,
takarja tenyérnyi földdarab.

Fejemet előtte meghajtom,
a fia kis lelke sír nagyon,
csak könnyek mögött van szivárvány,
maradok magamban félárván,
s bolyonganak bennem az emlékek,
amíg holt apámhoz megtérek,
rám talál, jön felém, bárhonnan,
elringat gyönyörű álmomban:
a térdén ülök a kispadon,
nyárvégi lobogó alkonyon.

Fogantam, születtem örömben,
soha azt én meg nem köszöntem,
köszönöm rám hagyott országod,
szíveddel sorsom lett megáldott,
nélküle egyedül én félek,
sötétben bolyongó rossz lélek,
egy napon megyek majd utána,
ahogy az Úr tőlem kívánja,
vár majd az öröklét kertjében,
fa alatt együtt ül énvélem.

Magához ölel majd gyengéden,
mi zajlik a férfi lelkében,
erősen szorítja két kezem,
igazi erejét érezem,
úgy tarthat megint a karjában,
mondhatja még egyszer - kisfiam' -
s nem fáj már, gyógyult a régi kín,
engem is elringat térdein,
visszatér az álom, hajdani,
- kisfiam! - nem győzi mondani.

S az égi, időtlen kispadon:
szívemet örökre ráhagyom!

EGYEDÜL

KESERŰ ÉRDEM

Keserű az emlék édesül
kispadon az anyám mellém ül
most mintha ringatna térdein
s nem fájnak néhai emlékeim
piheként repít el szavakat
egyszerű szívemben fészket rak
piheként repíti el a szót
okosan megszívlelnivalót.

Nem vetett ő szelet sohasem
hányszor jut viharba szegényem
a szomszéd faluba el nem jut
élete számtalan keresztút
több volt mint tizennégy állomás
egy kisebb golgota nem volt más
mit kibírt nem fogja fel elme
mintha feszt keresztet cipelne.

Az élet semmit sem kímélte
mindazzal célját is elérte
de sokszor törölte könnyeit
néha meg befelé könnyezik
gyakran volt rosszban az örömmel
hogy harcolt foggal és körömmel
mit kitűz abból ő nem tágít
dolgozott látástól vakságig.

Lakodalom és keresztelő
két véres háború áll elő
válság dúl szerte a világban
ki tanult alig volt állásban
a fia elveszik a fronton
s nem kap irt, hogy sebe gyógyuljon
nem hozott változást ötvenhat
szívérre rakódik a bánat.

EGYEDÜL

Az ablak homályos tükrében,
kendő a kezében meglebben,
fekete kendőt köt fejére,
alig van ideje, megnézze,
hogyan áll rajta a bánat, gyász;
este a tyúkoknak magyaráz.
Aprócska, szárnyaszegett kismadár,
közénk az udvarra le-leszáll,
terített asztalnál csipeget,
nem is éhes: ezzel hiteget;
közöttünk mintha már nem élne,
létéért elnézést is kérne...

Mindenki megy haza, menekül,
ottmarad a házban egyedül,
csak lassan ocsúdik a család,
valaki maradjon legalább,
egy napot maradok még vele,
asztalon marad az étele,
kedvesen, durcásan bíztatom,
zsarolom: nem eszik - itt hagyom!

Virul a friss síron muskátli,
könnyezve a sírhoz úgy járt ki,
csodáltam nem roskadt magába,
gyümölccsel terhes kis fa ága,
ráncos, mint az öreg barackfa,
akkor sem volt komoly panasza,
kitárul lelkének ajtaja,
melegség úgy áradt ki rajta,
miképpen levesből finom gőz,
felettünk az emlék elidőz:

Élhettek volna még kettesben,
a kaszás mögöttük állt lesben,
az élet kegyetlen csapása,
közbe jött az apánk halála,
szívesen ment volna ő mennybe,
így viszont siratta, temette:
a halál, de rosszul választott,
miért nem tőle kért tanácsot?

(Az öcsém az orrán túl látott,
hátára veszi a világot.)
Férjhez ad eladó két nagy lányt,
kiállít bőséges hozományt,
éltének egyetlen öröme,
nem hagyja cserben öt gyereke.
Mit az Úr a földön szánt neki,
azt szépen, duplán megteszi.

A élet útjain sorra járt,
nem látott sohasem földi bált,
tizenöt évesen, mit vállal,
azzal még nem is volt tisztában,
mostoha világgal szembenéz,
gyakorta gyáva volt, s volt merész,
többnyire olvadó a szíve,
az élet, mint ruhát. elnyűtte.

Őszinte, gyanútlan jólélek,
untalan becsapták remények,
szívéből szeretet egyre nő,
azt hitte, rajt nem fog az idő,
szerelme elfogyott, elégett
az ura itt hagyta, elég lett,
végtére, ami az illeti,
szeretne utána elmenni...

HÁLYOG A SZEMÉN

Egyedül, már hetven körül volt,
a szemén nőttön-nőtt csúnya folt,
a szeme szinte már nem rebben,
vaksága szálka lett szememben.

A hályog úgy kúszott a szemén,
mint sötét után a gyarló fény,
előtte minden oly sötét lett,
minket csak hangunkról ismert meg.

Kérdezte zavartan: - te ki vagy?
kezével jól végig tapogat,
udvaron botozva ment végig,
előre tartva kezecskéit.

A kezét előre tartotta
a vödör vezette vonszolta
vödörrel ment csak a két lába
bárki a vak szegényt megszánta.

Szememben szálka lett látása
még egyszer hogy a fényt meglássa
kórház kell - ütközött meg a szón,
és kitért előle bosszantón -

az öreg nem kell már, akadék:
Istenem nem tekint rám az Ég!
Világnak terhére mért válik
csak szenved mindennap halálig!

Nem akart, kórházba úgy került
a műtét igazán sikerült,
sokszori unszolás csak hatott
leveszik a szürke hályogot.

Az életnek újra nyújt kezet
viszi az ősi igyekezet
görnyedten maradt a szép háta,
vödörrel ment csak a két lába.

Csak később köszönte - megérte -
nézhettünk mi egymás szemébe;
egéről eltűnt a sötét folt
szemében fényből nyílt virág volt...

TÉLI VENDÉGSÉGBEN

Éldegélt lipárti kis házban
látszott hogy szívében mély gyász van.
Ha mentem, miért jössz kocsival,
"benzin" fogy, aggódok kisfiam,
távoztam, ne menj még kisfiam,
váláskor magányát sirattam.
Nekünk is, neki is jobb lenne
családban legalább telente!

Négy nyár is eltelik s elhiszi,
a bátyám városra elviszi,
télen csak kibírja valahogy,
tavasszal indulna már gyalog,
egész nap ablakban könyököl,
és neki ott senki nem köszön,
egész nap magára maradhat,
nézheti a festett falakat.

A vendég nem főzhet, csak ehet,
jóformán így semmit nem tehet,
nem ízlik kegyelem kenyere,
munkára viszket a tenyere,
megunta az imát, újságot,
más embert ablakon át látott,
nem nyitja rá senki az ajtót,
egész nap egyedül, zárva volt.

A falu ismerős volt otthon,
várta, hogy valaki kopogjon,
otthon járt az esze télen át,
s megnyugszik, ha mezőn újra lát
friss vetést, s kertben új rügyet,
s virágzó barackfa köszönget:
Isten hozott, mégis megjöttél!
S két szeme könnyezik örömén...

AZ ELSŐ ELVÁGYÓDÁS

Egyszer csak ki tudja, mi történt,
nem akart, nem remélt, alig élt,

nap mint nap eszi a nagy bánat,
a lélek a testtől most válhat,

tétlen ül s ha kérdik csak hímez,
csak hámoz, nincs kedve semmihez,

alig tesz, elfárad, le-leül,
a szíve, a lépte nehezül;

álmatlan ágyát be nem veti,
a napi teendőt felejti,

ajtaja éjszaka nyitva áll,
így talán betalál a halál!

megveszi az Isten hidege
reggelre deres a tűzhelye

nem főz nem eszik meleget
kimosott ruhát nem tereget

nincs kiút dac pusztít benne vész
fásultan csak maga elé néz

untalan meg akar halni már
belé a lélek csak hálni jár

embernek mire kell várnia
kinek jó a hosszú kálvária?

AZ ÚJ HELYEN

Hívják a lányai magukhoz
az esze rátarti visszahúz
nem tetszik a kedves ajánlat
rossz béklyó kötözi a lábat
kérdezi mért éppen ő éljen
a nehéz kegyelemkenyéren.

Azt hiszi kezében koldusbot
semmije zátonyra most futott
mert minden emléke tiszta itt
áldatlan most a sors kitaszít
nem tudja egyszerre itt hagyni
szívének meg kell majd szakadni!

Később már kedvetlen-kelletlen
csak rosszat sejt az emberben.
Nővérem vállalja anyámat
s nem lázad többet az alázat
eleve - nem érzi igazam
azt be nem ismerné - csak hagyjam.

Elvisszük kénytelen-kelletlen
pakoljuk a sok régi emlékkel
jó szívvel búcsúzunk Lipárttól
tőle a falu el nem pártol
utószor békét köt éltében
s a békét megtöri békétlen.

Jól esik csak a jó hírt hallani,
mert szépen telnek a napjai,
levelez, írnak a földiek.
Engedjük, kérdőjel nincs, minek.
De szépen beszélnek sorai!
Mennyit tud életről mondani!

A szálkás, remegő betűit
belengi őszinte, igaz hit,
szívében visszhangzik a régmúlt,
lelkében már az ég felé nyúlt,
s a szokott napi kis imában
ott voltunk gyerekek, mindnyájan!

ITTHON A FIA

Lassan a bánatból kilábal,
álmodik disszidált fiával,
huszonhét kőkemény év után
családja egy őszi délután
ott száll meg - feleség két gyerek -,
rajzanak a régi emlékek...
Összejön sikeres találka,
mindenki boldognak találta,
a fia talán utoljára
könnyet csal anyám orcájára,
letérdel elibe, oltárhoz,
esdekel bűnéért, imádkoz,
ott fénylik homlokán a csókja,
reméli, veszélytől megóvja;
nem látja őt többet - szól váltig -,
csókjával elél már halálig...
Megérte, nyolcvanon túl van már,
az élet sok nehéz viharán
nyolcvan év vesszeje suhintott,
nyolcvan év csap itt-ott
a testén, a lelkén kék foltot,
látható sok nyomot ott hagyott.
Sok öröm a szívét nem érte,
a sok bajt Istennel túlélte,
haszna volt belőle embernek,
mért válna terhére Istennek?

AZ ANYAI SZÓ

Húsz éven keresztül szavakat
mond éhes szánkra, és ott tapad,
és áldott nyelvünkre más nem áll,
mint legszebb szó: édesanyám!
Mert édes volt az anyai szó,
sohasem volt hiábavaló;
dicsért vagy szidott, jól esett,
úgy ette, szeretni lehetett,
s maradtam halálig gyermeke,
úgy szívvel, nem fáradt ő bele.

Kivételt élveztem, helytelen,
de sokszor keményen bánt velem,
kukoricán én is térdelek,
vezeklem gyermeki vétkemet!...

Abban az időben íratlan
törvény jár - hazáig szaladtam,
ha nem értem az adott időre,
jó apám szemmel vont kérdőre.
Mulattam az utcán az időt
nem mentem, valaki értem jött.
Máskor meg hozzám szólt, hol voltam,
s fél lábon álltam a sarokban.
A szívem játékra úgy vágyott -
mitőlünk nem kértek tanácsot,
gyereknek nem járhat a szája,
nem szólhat felnőttek dolgába.
Hajlítni fiatal vesszőt kell,
később már hasztalan, törékeny!

Sokadszor tört borsot az öcsém
az anyám orra alá, - kötvén
az ebet a gyenge karóhoz -
sok földet, állatot elátkoz,
(akkortájt élt benne okos vágy,
tanulni szeretne, jó szakmát,
mesternek szeretne tanulni,
nem akart parasztként kimúlni)
kapa, kasza, kínzó eszközök,
utószor mondja, hogy "megszökök"
s búcsút int, jó szóra rá se ránt,
kert felé veszi az útirányt.

Anyám őt utol már nem éri,
fogjam meg, sírva csak azt kéri.
a felnőtt világról valamit
sejtette, átéreztem gondjait.
S ahogy akkor megtettem a muszájt,
öcsémnek sokáig nagyon fájt.
Később is rossz szívvel említi, -
a verés nem sajgott úgy neki!
Elérem, kérdezem, hogy fél-e,
fülénél vezetem eléje.
Felemelt keze a magasban
megáll és annyit mond szép halkan:
"Elér majd a sors, haszontalan,
előle nem futhatsz el, fiam!"

Testvérharc, ha kitört közöttünk,
megesett, hogy odaütöttünk,
anyánk azt nem nézte jó szemmel,
ő bizony nem tettel, szóval ver.
Dúlt a harc falatnyi semmiért,
látszólag a szava semmit sem ért,
kiadós veréssel is felér:
"Káin és Ábel, a két testvér!"

Szavait azóta röstellem,
behegedt seb lett a szívemen,
keserű emléke megszépül,
jó hatvan évem most édesül.
Most szülőt anyának nevezünk,
akkoron édes volt minekünk!

MÁSODIK ELVÁGYÓDÁS

Egyszer csak ki tudja, mit történt,
nem akart, nem remélt, alig élt,
nap mint nap eszi a nagy bánat,
a lélek a testtől most válhat...

Kis teste szüntelen elesne,
imádság tartja csak meg benne
a lelket, mi hálni jár bele,
lelke is ép testet szeretne.

Bele is remeg most a szívem,
ha mostan el kell veszítenem!
Hozzá visz minden út vasárnap,
bánattal, reménnyel is várnak.

Eljöttem - hálásan sírt ezért,
utolsó találkát most remélt,
könnyben és reményben találtam,
rajtra kész feküdt a jó ágyban.

A rózsafüzér kezén csüng,
szokottnál kedvesebb, fel is tűnt,
kezén függ a rózsafüzére,
azt hitte, egy angyal jött érte...

Pedig csak bűnösnek én voltam,
jó kedvvel, reménnyel pakoltan
mikor kell - vigasztalni kezdtem -
jönnie, tudja azt az Isten...

Másik nap parancs szólt odafönt,
kezéből kihullt az imakönyv,
nyitottan ott hevert a padlón,
szeme néz a nagy útravalón.

Álmában aludt el örökre,
november eleje elvitte,
egy angyal hirtelen jött érte,
felhőtlen egekbe kísérte...

Megdöbbent, lesújt a halálhír,
- ennyi volt - szomorú szívünk sír!

IN MEMORIAM

Bánatban állunk a sír körül,
fekete madárként ránk repül
odafönn a szárnyas sok felhő,
s tisztítón megered az eső,
mintha a mennyboltban siratnák,
s kegyesen sajnálnák igazát,
az ég is könnyezi a friss sírt,
de sokszor nyelte a könnyeit:
befelé siratott valamit...
Szeméből felszállt a könnypára,
most aztán visszahull a tájra,
megtörik rajta a fénysugár:
s kiragyog belőle a szivárvány...
Gyöngyharmat csillog a füveken,
engedd a titkaid üzennem:
Örökké áldott a kedves kéz,
múltamból most mindent megidéz,
imára kulcsolta kezemet,
misére először elvezet,
mindig ölelésre tárt karja,
mély szemét egy könnycsepp takarja...
Ha nekem vasalt frissen inget,
jaj, jó légy, fiam! - százszor intett.
Ó mit nem adnék, ha várna még
a meleggel telt, régi hajlék!
Gyöngyharmat csillog a füveken,
engedd a titkait üzennem,
a drága jó anyánk könnye mind,
s éltető harmata arra int,
hogy aki éltében sírni tud,
holtában szomorúan siratjuk...
A rádobott hulló földi rög
koporsóján fájón dübörög,
s a halk harangszóban tán későn
anyám voltál, édes - köszönöm!
Elfogyott az utam nyomában,
vele most örökre megálltam;
mértem, nincs haza, nincs otthon,
nem kísér többet az utamon!

MENNYEI LÁTOMÁS

Odafönn talán most először
nem késik el a nagymiséről,

egyenes a dűlőút vezeti,
pihenés jól esik ott neki,

az égi utakon könnyem ér el
a Partos-útra, az ebéddel;

odafér a hosszú asztalhoz,
egy angyal csak igen jókat hoz,

örökké terített asztala,
gyakori a lelki lakoma...

Mennyei ég tiszta udvarán
kergeti csibéit az anyám,

vihar jön, pajtában a helyük,
mit ketten mind oda tereljük,

körötte az arany csibéi,
kapkodják a magot, azt nézi,

kiméri csarnokba a tejet,
tejpénzt is kedvére elkölthet,

tejet önt tányérba valahol,

a macska csak neki dorombol.

petrolra, lámpára nem költ pénzt,
mert ingyen kapja a tiszta fényt,

félre tesz most minden világit
sarokban kapája világít

a munka nem hajtja, nem űzi,
a fésűt hajába betűzi,

viszi a fiait templomba,
nincs itt rossz ember, goromba,

fenn nem kell már pironkodnia,
elfuthat előle rossz fia,

tudja, hogy hamarost visszajön,
s jut neki számtalan örömből,
odafönn simulnak ráncai,
életre kelnek szép álmai...

A BENNEM ÉLŐK

Régente apámért fájt a seb,
most a bú fájóbb, kétszeresebb,
fiúk volt félárva, most árva,
szívükből teljesen kizárva,
a hitem szerint az vigasztal,
valahol két szülőm együtt van,
két ilyen jó lélek az Úrnál,
- nem félek - biztosan jól szolgál,
s közösen nézhetik odafenn,
mit csinál öt gyerek idelenn.

Csak testük porlad a hant alatt,
a lelkük bennünk jár, és szabad
szívünkben a vérük úgy lüktet,
mi visszük tovább a hitüket,
úgy szólok, ahogy ők beszéltek,
úgy visz a sors tovább, az élet,
úgy járok-kelek a világban,
léptükkel utamat bejártam,
szemükkel nézem a világot,
s gyújtok a lelkemben friss lángot!

Szívünkre a kezünk most tegyük,
ráncokat simított tenyerük,
szép testamentom az örökre
mit kínjuk keserve gyúrt össze!
Maholnap sírba száll az emlék,
azokkal, kik sorsuk így élték -,
s érdekel valakit manapság,
hogyan élt régen a parasztság?
Adnának ők komoly interjút:
neveltek két leányt, négy fiút.

Elereszt a kezük utamon,
tudom, hogy őket mért siratom
gyermekként, öledbe jó anyám
őszülő fejemet hajtanám,
anyai szívednek melege
engemet halálig kísérne,
gyermekként kezedbe jó apám
kezemet kezedbe od'adnám,
szekere vinne el világgá:
ülj mellém! - biztatón mondaná! -

Elmentek, hiányuk kétszeres,
körötted nincs, akit úgy szeress,
keresztjük vállunkra lerakták,
magukat nagy csönddé hallgatják,
megszólal utolsó harangjuk,
meghalnak mind a szem- s fültanúk,
micsoda örökség példájuk,
könnyezve emlékszem reájuk,
micsoda örökség példájuk,
azt büszkén tovább is testáljuk!

Miképpen a földön meleg gőz
az eső után még elidőz,
emlékük felettem úgy lebeg:
szellőben rezdülő levelek,
harmatos fűszálon kis cseppek,
mulandó emberi életek,
avaruk hűséges szél hordja,
s rakódik felejtés bús pora...
A példát róluk is láthatják,
hogy jártak keserves kálváriát

örökké, hajdani drágák,
a kis Jánosok, kis Máriák,
mint a mesében, hol nem voltak,
magukért s érettünk harcoltak,
tisztességben holtak, és éltek,
csak percnyi időt, ha elértek,
s végül tenyérnyi helyet kaptak,
amiért mindent odaadtak.

Hány testben folyik az ősi vér,
kilencre osztódott hat testvér,
tizenkét gyermeknek dédije,
s nem jutok most a sor végire,
és majd kétezerben, hol tart ó
a sokadik generáció!
A huszonegyedik században
a fának ezernyi ága van -
s életük főműve - bármi volt -
bölcsőre hatszor is ráhajolt!

Átéltek két gyilkos háborút,
dologból, munkából legtöbb jut,
sors ökle hányszor sújt a földre,
alóluk a földet pörölte,
hatalom rekvirál vagy rabolt,
igazuk érdemük alig volt,
bűnüket a földön szenvedték,
felmenti azt az ítélőszék.
volt idő élnek csak szegényen,
segítenek számtalan szegényen!

Alig volt betevő falatjuk,
koldusnak nyitva állt ajtajuk,
paraszti mivoltuk viselték,
emberi tisztesség volt a fék,
hamisság hozzájuk nem ért fel,
kerültek ütközést törvénnyel,
Istennel nem voltak haragban,
az embert tisztelték legjobban!
Mi vagy ki adhatott oly erőt,
bizonyítsanak világ előtt?!

Én nem állítom, hogy ők ketten
éltek a faluban legszebben,
de sokra vitték az életben,
nagy harcban edződött két ember!
A gyertya lángjában arcukat
megmártom, fényesen ragyoghat,
ragyogni arcukat most látom
viszont az öt szép unokámon.
Most, hogy az anyám is itt hagyott
magamban, csak árván szólhatok:

Sorsukat - úgy tartja az illem -,
ne szidjam, fennhangon dicsérjem,
írhattam s őszintén szolt a szám,
azt nekik köszönöm igazán,
s méltó lesz hozzájuk e kötet,
szép hálás gyermeki tisztelet!