Vissza a főoldalra

FÉNY ÉS ÁRNYÉK

2015

Tiszteletkalapját jól fejébe nyomva,
Sűrűn emelgetve igyekszik a buszra.
Ősök emlékére gyakran jön falunkba,
A Nagy-nemzedéknek kedves, szerény fia.
Aktatáskája is nagy kincseket őriz,
Előkerül egy-egy könyv, vagy színdarab is.
A lipárti régmúlt így maradt meg mára,
Régi emlékeknek bőséges tárháza.
Szép keze írását őrzik köteteim,
Hogyha fellapozom, rágondolok megint.
Büszkék lehetünk rá, hogy innen származott,
Kis falunkra mindig dicsőséget hozott.
Nem csak felmenői, mi is tisztelhetjük,
Tölgyfa muzsikáját el-el zengedezzük.
Alázat, s hűségben ők lehetnek példa,
Égig érő dalban érjenek majd célba!

TISZTELGÉS EMELT FŐVEL

LEVÉL A VÍZEN

- Biczó Antal festőművész képe alá -

Az első látásra meghatja az embert,
nézem betelhetetlen, sóvár szemmel.
pedig csak nyílt titkot, csupán sorsszerűt rejt.
A kép érhetően rám szól, emlékezzem!
Útnak ereszti az öreg juharfa
a rét közepén karéjos leveleit,
búcsút int a nyárnak, ősz jön, - tudatja,
s az ösvényre friss levélszőnyeget terít...
A sors egyetlen levélnek más utat szán,
a közeli patakban a víz körbe zárja.
Meglátja a Mester - festői a látvány -
és rabul ejti a pillanat varázsa:
üzenetet hoz a kies vasi tájról,
kezdetben a hűs vízben tétova táncol,
s hirtelen kiköt a kemény kövek között,
elakad, társtalan, magányba rejtőzött ...
Két fekete szeme riadtan nézeget,
kémleli reménytelenül a kék eget.
Locsogva mossa a fehér tajték,
rá szüntelen apró gyöngyöket szór;
sűrű erezetén a kis és nagy V-ék
üzennek régi kis diadalokról.
Felváltva hol árnyék, hol meg fény fut rajt'
s egy vízipók talál aranyos kis tutajt ...
Sokáig vágyva vár a szabadulására,
bár madárdal vigasztalja ezerszer.
Egy kisfiú jön, s botjával megpiszkálja:
"Eredj utadra, hív a messzi tenger!"
Sorsomra ismerek: a téma időtlen;
a levél-sors kikívánkozik belőlem:
hányszor voltam valami rút fogságában,
s gondolatban egyedül, társtalan álltam,
de jelt adott, munkált bennem a hit,
s a vert lelkem szabad partra vetődik.
Est közelít, szívemben kondul kis harang,
s egymásba csendül
a festői szín és a költői hang!

MESTEREK MŰHELYÉBEN

- A Lesenyei-házban -

A vers vitt oda, a fa világa,
s a kiállítás a híres fákról.
Örült, gyönyörködött aki látta,
s értette, amit a művész gondol.
Diákkoromban már jártam Zsennyén
festő mögött a művésztelepen,
láttam a hajlott korú tölgy hogyan él,
s a régi élmény átjárt, engedem.
Most ismeretlenül mennyire más
az első személyes találkozás:
más az est művész házigazdái
s a megnyitón közönség elé állni...
... Nemrég az öreg, árnyas fák alatt
ült a Mester s hevíti a gondolat.
Most üresen pihen a kerti pad -
örökül vésőt, gipszet, formát itt hagy!
A királyi mű rögtön eszembe jut:
István a lépcsőn, kezében jogar,
indul, fölfelé vezet a szent út,
Európa felé, hitet, békét akar!
A műhelyben elbűvölten álltam,
mintha anyám állna ott fejkendősen
a kedves, nyáresti félhomályban,
- a jótét lélek - meglepődtem.
Az udvari műhely ablakain
be-benéznek a kert fenyőfái,
talán őrséget állanak ott kinn,
s alattuk két nőalak szobrát látni.
Benn sorakoznak a relikviák:
kapálódzik fürgén az állványon
a fölgolyóra esett vándordiák -
s már a kalandvár előtt látom.
Közelebb lépek, a munkaasztalon
a gyér fényben kezdenek fényleni
Márta asszony ezüstös érmei,
s egyiket a mellemre próbálom.
Hív a szék: Maradj, jó itt!
A kinti hívás indulásra szólít.
Nőtt az alkotásba vetett hitem,
s az ihletet magammal viszem!

EGYMÁSBÓL ÉPÜLVE

- Soós Nóra festőművész albuma lapozgatáskor -

Emlékszem, mikor az első pár cipő
indult útjára a kamaszkor végén,
- ott állt mögötte a reményteljes nő -
a kötetlen fűzővel különös élmény.
Kezdetben úgy tűnik kedves kísérlet;
mondják el a cipők, mi szóba nem fér,
- egy-egy elveszett kort, időt idéznek -
s a mester munkál a művészi nyelvért.
Változó korunk beszédes tanúi!
Új üzenetet hordoz valamennyi,
- hányféle sors tud bennük meg-megbújni -
s az idő vagy fénnyel vagy kosszal keni.
A művész a gyermekcipőből kinő,
míg taposatlan útjait keresi.
Váratlan helyzetekben bukkan elő,
s festői utat jár be a lábbeli:
Hallom tipegését, a csoszogását,
vezényszó viszi katonás lépteit,
lépcsősoron fut, vagy téren tapos át,
letiport sarka tilosban vétkezik,
néha hajléktalan vagy gazdátlan, s mint
elhagyott, tört gondolat hever,
máskor sokszínű cipőcsendélet int,
s a jövőről szól a nyom, a megformált jel.
Ha "mostan színes cipőkről" álmodik,
azokba bújjon majd kecses, női báj,
találjon okos, szép gazdára mindegyik,
s hordozza derű és csendes félhomály,
mert társtalanul jobban fáj a magány;
- a cipők világát érteni végsőkig -
színből, formából, "egymásból épülve" tán
könnyebb a rögös út cipőtől cipőig.

KÖSZÖNTŐ VERS

- a 80 éves Pósfai Jánosnak -

Bátortalanul mondani merem;
Pósfáról indul, s ITT van jelen!
Jó kezdet: ÖT ÉV SZOMBATHELYEN,
száll a GONDOLA A FALU FÖLÖTT;
látja, élnek EMBEREK A PUSZTÁN,
s már a KORAVÉN NYÁR készülődött.
A SZÁZADVÉGI SZÍVDOBBANÁSOK
úton-útfélen hangosabbak.
Még ELHAMVADT SZERELMEK lobbannak,
s lassan kialszanak az álmok.
Most a FEHÉR PILLÉK szállnak tova,
sorsa gyakran volt kegyes, mostoha.
Az írás rögös útjaival kibékül:
az Ember nem múlhat el szó nélkül!
Pósfáról indult, s ITT van jelen,
maradéktalan mondani merem!

FIKCIÓ ÉS VALÓSÁG

- James Joyce emlékére -

Újra itthon nálunk a világvándor,
ki Fiumén át az ír Dublinig jutott.
Épp most lép ki a Fő téri Blum-házból,
s a régi ajtó háta mögött csukott.

Kinéz magának egy közeli padot,
köréje áll és mellé ül a hallgatóság,
s elmeséli világkörüli útját:
üldözötten is örök nyomot hagyott.

Előtte minden tér ismeretlen,
rajt a sorstalanság bélyege, láza;
"a világból világba üldözötten"
a nehéz idő a földig alázza,

a létezés megannyi stációján.
Végre szerencsésen biztos partot ér
"a történelem vad örvényeiből."
Feláll, s felöltőjébe kap a szél.

Többen kezet fognak az ír legendával,
s gyanakvása elszáll, más világot szemlél,
- egy ifjú pár csókot vált a kapualjban -
s a májusi fényben végleg hazatalál...

PILLANATKÉPEK A SZKOK-HÁZ KÖRÜL

- részletek -

... A háború alatt szól a sziréna,
bunkerba bújik az ép és a béna.
A szülészet fénytelen alagsorában
egy asszony vajúdik kínban, lázban:
szinte magára hagyatott az árva -
s egy gyermek sírva jön a világra ...
A falun a friss hír végigszalad:
Szkokéknál megszületett a negyedik,
s nagybátyja után Iván névre hallgat...

Menekül a család a háború elől,
a szép emeletes ház üresen áll.
Meghúzódik benne néhány molnár,
kik beköltöznek a falu végéről.
Nagypéntek hajnalban jönnek az oroszok,
kikergetik őket, azt hiszik "burzsujok"...

A falu apraja-nagyja negyvenhétben
vár az utcán, vár csendben, feketében.
Feketében a parádés négy ló,
méltóságteljesen gördül a fekete hontó;
benne a halott Szkok Andor férj, testvér, apa,
negyvenhárom évesen várja ravatala...
Kíséri az özvegy és a négy gyermek,
távoli ismerősök, közeli rokonok,
sem vége sem hossza a gyászoló menetnek,
s útközben megszólalnak a harangok...

Halotti beszéd: Feleim, látjátok,
hozzá a sors valóban kegyes volt,
a poklot nem érte meg,
nem süti szégyenfolt.
Csak akik hűséggel itt maradtak,
azokat sújtja a szégyen, az átok.
A zord idő nehezen engedi,
hogy begyógyuljanak a szív sebei!

A SOKKOLÓ

- Szkok Iván festőművész képe alá -

A portrén Kopernikusz, a csillagász;
- a kék a kozmosz az arckép mögött,
és a narancs a kontraszt, - mit megcsodálsz.
Megrökönyödnek a szakmai körök,
míg az ezüstfehér foszforeszkál,
- "világmodellt" tart alkotó kezében -
a Mester szokatlanul cizellál,
s e színvilág sokkoló hatást ér el!

REMÉNYRINGATÓNAK

- Balogh József emlékére -

Reményt ringat kicsi bölcső,
rejti majdan iskolapad,
jókor serdül benne költő,
bizalommal dobogót kap,
s azt sugároz a katedrán;
az ünnepi találkozón
olvasója jót meditál,
mert őrködik a tiszta szón.
Csupa remény, dúdolt dallam
szövege a Lord-albumban...

Hiú ábránd nem vakítja,
emberség a szava titka;
emberarcú minden verse,
a remény szép üzenete;
a sodró vágy, a szenvedély
mindig valami jót remél ...

A Vándor előtt mennyi cél,
s most földi útja véget ér.
Míg borús egét kémleli,
a remény utolsó fényei
hunynak ki dacos szeméből;
érte csordul baráti könny,
s csillagként ragyog odafönn ...

Szűkre szabott emberöltő!
Szenvedésben Ember marad!
A tartás, mit örökül hagy,
halhatatlan - az a döntő,
ki szó mellett hű hitet tett,
nem lehet az reményvesztett!

A KIS KÁPLÁN

- Kis József emlékére -

Még a "vörös diktatúra" idején
tűzként terjed a hír tizenkilencben:
a város terén egy erkélyről beszél
Kun Béla, hol parancs szerint pap is legyen.
S a testőrök között izgatottan áll
a főplébániáról egy kis káplán ...

A szónok elérhetetlen álmokat kerget,
s hallgat a kíváncsi tömeg a téren.
Rá a májusi felhő árnyékot vet,
s Isten tudja mi zajlik lelkében.
Dél felé már-már alig áll a lábán,
a magányos, fiatalos káplán ...

Az agitátor gyújtó beszédet mond:
"Akinek pap kell, az tartson magának!"
A sok nincstelen proletár nem bolond;
keserves fillérekből nincset szánnak!"
A déli harangszó épp a térre száll,
s égi sugallatot kap a jó káplán ...

"Dicsértessék!" - köszön a derék kispap.
"Mindörökké!" - szól a válasz áhítattal,
a fejekről kézbe kerül a sapka, kalap;
s a meglepetés mindenkit marasztal.
Kit papi hite hallatlan táplál,
lép egyet előbbre a lelkes káplán ...

"Nálunk a Kis családban jó szokás volt
elmondani a déli imát, ha harang szólt.
Ha ilyen szép számmal vagyunk jelen,
imádkozzunk közösen - én Istenem!"
Nagy súly nehezedik gyenge vállán,
ahogy keresztet vet a bátor káplán ...

"Az Úr angyala köszönté" - zeng a hála,
s templomi csend uralja a teret.
Mintha templom lenne az ég kupolája, -
vak csillag helyett az élő hit vezet.
Máshol már terrorra készül az ármány,
bilincset érez kezén a merész káplán ...

"Imádkozzál érettünk!" - az egekbe csap -
Munkás szív s buzgó ima összeférnek,
árad a fohász, egyre szebb, hangosabb,
s ott lenn az emberek semmit sem félnek.
"Uram segítségedet szívesen látnám!" -
Lelkében is reszket az ifjú káplán ...

Oszlik a nép, az ima megnyugtatja.
"Mi elfogadjuk mások más véleményét!"
szól a szónok, s megszeppen az atya:
"A közös imádság különb ajándék,
Egekbe repít a szeretet szárnyán!"
S kézfogás nélkül marad a kis káplán ...

Hoz a jó sors érdekes fordulatot!
Gyermekként ismertem meg Őt, a papot.
Ötvenkét éven át várja az oltár,
nehéz időkben is hűséggel szolgál.
A hit mellett szép példájával ágál,
s falunkban lett kanonok a káplán ...

A beszédes történelmi hely ma is áll,
csendesen néz le a térre a balkon.
A kapualjban tábla nem agitál -
a hőstettet e versben számon tartom.
Volt egyszer egy pap - mintha ott látnám -
arra járva eszembe jut a volt káplán ...

Hitét, bátorságát az idő kiállja,
hozzá hű maradt az Isten szolgája.
Neki köszönhetem erős hitemet!
Most már örökké őrzi az emlékezet!
Neve itt ragyog az aranybetűs táblán,
hős nevét adta a néhai Kis káplán!

AZ ÓDON VÁRKASTÉLYBAN

- Simon F. fényképfelvétele alá -

Patak-könyök egymáshoz ér,
partjára ül ódon kastély.
Találka-hely patakoknak,
reggel, este randevúznak.
A két part között odaadón
a jövő úszik a folyón ...

Körülötte angol díszkert,
régen ritka fa hoz sikert.
Ma parkjában halnak a fák,
a borostyán törzsükre hág.
Gyökeret ver, fut fönn a fán,
úgy fojtogat a zöld halál.
A fák alatt az avar érik,
fanyar illata megérint.
Mókus fürkész, ugrabugrál
a sudár fák ága-bogán,
odút iszalaggal bélel
a fenyők csúcsán tobozt ér el.

A fahídon, ahol állok,
állt hajdan a vizesárok.
Védte urát, s a várkastélyt;
idők során sok jót megért,
s a zord idő bélyegét lám,
otthagyta fenn a homlokán ...

Kőből faragott ősi címer
néz rád Bakócz pecsétjével.
A vár gyakran gazdát cserél,
kapják kiváltságok révén.
De négyszázötven éven át
itt uralja szép birtokát
a híres-neves Erdődy.
Századokon át örökli
s hirdeti a család nevét.
emberöltők üzenetét:
"Illan az idő té-s tova,
megáll afelett ki tétova!"

Falai közt ki járhatott,
látott biztos varázslatot:
az árkádos barokk udvar,
mint ölelő, óvatos kar;
fogad hintót; szól itt ének,
a környék dalos népének ...

Hívnak faragott lépcsőkön,
falak freskói idefönn.
A magasból teret most lop
négy pompeii karcsú oszlop.
De mesés a régi kastély!
Berendezett, főúri fény!
Akkoriban kész csoda vár,
nemes könyvtár, gazdag képtár,
régi mesterek remekei,
rá csodával tekinteni,
múzeuma sok műkincsnek -
gazdái a szépben hisznek ...

Ezerötszázban Ulászló ad
grófi rangot a családnak.
A dinasztia sarjai
életben tudták tartani:

PÉTER, horvát bán, jelen van
a mohácsi csatában.
Testvére SIMON, zágrábi püspök,
retteg tőle a kontyos török.
TAMÁS vitéz, tárnokmester,
hat ízben győz a törökön,
a királyi kincstárért felel,
érdemeket nem örököl!
KRISTÓF királyi biztos; van ok -
lett magas rangú hivatalnok.
Lótenyésztő, mintagazda
FERENC, alább ő sem adja.
GYÖRGY gróf országbíró volt,
jogot, igazságot gyakorolt.
GÁBOR gróf pap, itt Jákon
is szolgál az apátságon.

A szabadságharc küldi ISTVÁNt
a közéletbe, s közjót kívánt.
FERENC alezredes a tisztikarban,
hazáját védi szívvel, karddal.

SÁNDOR örökös főispán,
Vasvármegye élén áll ...
ANTAL békebarát, hősi halott
az emlékműn neve ott ragyog ...
A falai közt
a dicső múlt sok emlékkel
óriás szellemként jár-kel,
kedves legendákat mesél;
sosem hullt kövére vér!
Nyomokat hagy az utókorra,
s a krónikás veszi sorra:
A vár ura nem volt fukar,
nyaralt, járt itt sok fő magyar:
vendég volt a "haza bölcse"
hamisságot bepörölte,
mire költse eszét, pénzét;
- becsülte a jó magyar nép.
Nevét jó szívvel említi
Zrínyi, Bercsényi, Széchenyi
a nagy magyar: "Voltunk mint ti ..."
s új elveit itt is hinti ...

A várkastély ősi fészek,
nyújtott sokszor menedéket,
hol kurucnak, hol labancnak
nyílott ajtó s börtön-ablak.
Harsogott itt kuruc nóta,
labanc furcsa táncát rótta.
Telt azóta több évszázad,
mesél a múlt fabulákat:
Bezerédy kuruc fogoly,
itt őrzi a vak áristom,
egy éjszakán át őrzik most,
a labancokhoz átállt cinkost.
Vitéz dandárnok Bezerédi
a kuruc eszmét jól megérti,
asszonyát elfogják a császáriak,
s hozzájuk pártol emiatt./
Állítólag innen viszik
az áruló Bezerédyt,
útban Sárospatak felé,
senki sincs ki kimentené ...
Vérpadra viszi a szekér,
ítélőszék várja s hóhér!
Szepesváry Csáky Krisztina
az ország legszebb asszonya.
Szívesen látott palotahölgy,
dáridókra oly sokat költ.
Huszonhét évesen özvegy,
s kosaraz ki új kérőket.
Krisztina, "a vépi Vénusz",
Bercsényihez, kuruchoz húz,
s a főispán nagy titokban
gyűrűt is vált az asszonnyal ...

Tizenkilencben vörösök
ítélkeznek a gróf fölött.
Egy emberként a nagy falu
deputál s jóindulatú.
Rögtön indul a küldöttség
s megnyitja ura börtönét.
Sándor grófot így szabadon
engedi az új hatalom ...

Negyvenötben elmenekül
a család a gyors front elől.
Rokonoknál béke, nyugalom
várna rá a szabad nyugaton ...
Bajokat hagy a háború,
szétrúgott hangyaboly a falu.
A kastély marad őrizetlen,
ki vigyázná, ember nincsen!
Viszik, lopják, ami ott van,
hordja boldog-boldogtalan.
A gróf dönt, a múlt öleli,
nem enyhítik bús könnyei,
visszajön a nagy semmire,
hazáját szereti ennyire?!
Magyar földön akar élni,
nyugalma lesz, azt reméli,
s egykor kap majd annyi földet,
ahol végleg megpihenhet ...
Az ötvenes "kemény évek"
régi uraktól is félnek.
Falujában kis ideig
a gróf úrékat még megtűrik.
Aztán elhagyja már végleg
a család a kényszer-fészket,
s többé vissza sosem térnek ...

A pecöli parókián
egy kis szoba nekik kijár,
hol a grófnő "méltó néni"
az életét méltón éli.
A gróf lesz a templomszolga,
az Úr közelében akad dolga.
A két fiú hazát cserél,
mi lehetetlen, abban remél!
A szülők hűsége magyar földön
halálig él mindörökkön ...

A várkastély új gazdát kap,
berendezik iskolának.
Udvarán hangosan zakatol
az új típusú magyar traktor.
A vidék várja, nagy a lista,
szakember kell, traktorista.
A leendő gazdaasszony
ki-kinéz a sátor alól,
kezében a jó vetőmag,
neveli a palántákat.
Az idejét nem fecsérli,
nem érdekli, ami régi,
nem ütközik meg a grófon,
a jövőjére többet gondol.
Az új iskola magas falán
most is a költő szava áll,
s hirdeti: "Itt nem boldogul más,
csak aki alkot, aki munkás!" ...

Láttam a sírt, hol nyugszanak,
s nyílnak a hála virágai;
elkésnek a vigasz-szavak,
nincs erőm égbe kiáltani:
szemet szúrt a gazdagságuk,
s emberségük váltig áldjuk!

A ZÖLD TOLL

- Dr. Varga István háziorvosomnak -

Meglepett engem a kedves protokoll,
ajándékba jutott egy üde zöld toll.
De feketén fog, és mintha mondaná:
eddig drága recepteket írt alá!

Mostantól verset ír, igaz szonettet,
számára ez másféle, lelki jótett;
mert gyógyítani lírával is lehet
fáradt testeket és beteg lelkeket...

... Én már nem álmodom színes tollakról!
Nekem megfelel a fekete vagy kék.
Egy tollforgatónak nemes ajándék!

De érdekel - az olvasó mit gondol.
Mindennapi szándékunk közös, örök,
- a gyógyítás gondolata összeköt!

TALPIG FEHÉRBEN

- Emőkének -

Hozzá járok már negyed százada,
az orvosom mellett ő asszisztál,
- az egyszemélyes személyzet -
a rendelésre mindig készen áll.
Talpig fehérben, mint egy angyal,
ha nem is őrző, de segít rajtam.
A folyosón tűkön ül a beteg,
a baj egyre több, rengeteg.
Friss feketével várja a főnökét,
s megbízik benne a jó doktor,
nem rejti véka alá örömét,
azt is tudja, mikor, mit gondol.
Teszi a dolgát zokszó nélkül,
kérést sem vár, a gép elé ül,
és felírja a kért receptet,
s megtesz bármit, amit lehet.
Naponta nehéz a szolgálat:
fület mos, beszédjét értem;
a segítő cél nem csupán látszat,
számára megbecsülés az érdem.

Fájdalom nélkül adja a szurit,
az EKG-én ritmuszavart lát,
vérnyomást mér, kötést igazít;
tiszteli, érzi a beteg fájdalmát.
Mérlegre állít, játszik a nyelve, -
fogy a kis öreg, fogytán az ereje.
János bá, többször kell enni,
magától nem gyógyul meg semmi!
Ahányszor vele szemben álltam,
mindig reménykedek a csodában;
a szépsége belülről is fakad,
embersége magával ragad.
Ügyes kezét tréfásan kölcsön kérem
a hét végére, de nem adja,
mert a kettő is kevés otthon,
s várja a család apraja-nagyja.
Jól esik, ha féltőn megkérdezi,
hogy van az én kedves feleségem?
- Már elérték az öregkor szépségei,
köszönöm! Szívesen - válaszol. Kérem!
A köszönömre is van válasza:
- Ez a dolgom! Vigyázzon magára!
Szép mosolya az ajtóig kísér,
s ereimben frissen lüktet a vér...

HÉVÍZI KÉPESLAP

Barátom, bizonyára meglep,
küldöm képes üdvözletemet!

A szelíd, kék dombok lábánál
a völgyben megbújt, csendes tó áll.
A vizén csodákat is látok,
tündérek a lótuszvirágok.
Nemrég még magam sem gondoltam,
hogy itt lubickolok a tóban,
s mit másnak sokáig nem hittem,
bajaim vesznek a hé vízben,
s víz alá merülnek gondjaim,
könnyűnek érzem a súlyt, s fogy a kín...
Szemembe nem fér a látnivaló:
itt hemzseg ma minden náció;
van itt cseh, német, osztrák, orosz,
a magyar már nem oszt, nem szoroz.
Ideér, s rögtön vizet hódít,
fogja mohás kapaszkodóit.
Együtt a férfi és nő, bátran,
gyíkmódra sütkérez, már ruhátlan.
A víz árkában egy fürdőző
- egy furcsa, szenvedélyes nő -
iszapot pakol a testére,
s gyógyultan távozik estére...
Vár terített asztal, finom étel,
süteményt hoznak minden délben.
Sátor hűvösén dagad a dinnye,
nedves lesz nyelvem száraz ínye.
Vendéget hív vidám bazársor,
halászlé forr, koccint a jó bor.
Aztán pihenni jóllakottan
bő árnyékban és nyugalomban...
Este sétálni küld az alkony,
a szerelem tilosban parkol,
szívemnek messze fut búja, kára,
mereng a cigánymuzsikára...

Rád gondoltam, s ha nem haragszol,
viszek neked a vörös borból!

KÉT GONDOLAT

- Bognár Stefániának -

Ha megkérdeznéd, minek jöttél,
s minek üzentem:
Csak azt felelném, verset vertél
itt a szívemben...
A versed hit, ne légy hitetlen,
versre születtél!

Bár hihetném,
végre jön fény,
s bennem hagymáz
a költői láz...
... álmaim úsznak
esős júliusnak
sár-szigetén...

VIRÁGLÁNYOK

Egy családban öt viráglány!
Nemrég hallottam hírüket,
s elképzelem, ha körben áll,
a szívükben víg dal lüktet.
Társalognak virágnyelven;
az egyik szebb, mint a másik,
zajlik sokszor szépségverseny,
s mindegyik boldognak látszik!

Családi kertben Rezeda nő;
láttán rezdül a szív, a lélek.
Fürtjeit rezegteti a szellő,
a körül sugarazzák a fények.
Reggelente gyöngyharmatban
ha mosakszik, mindig szótlan ...

Illatot hoz a kis Kamilla,
rád tekint a szirom-pilla,
arcára száll a pillangó,
csókot nyom rá a csavargó.
Gyógyítgatja a fájó sebed,
jóságáért megkedveled ...

Erdőn át a Boróka szalad,
s illesztgeti kék függőit.
Mindig magasra, fényre tör,
s reményben tartja meg a hit.
Nyújt árnyékot vándorának,
ki tövében tarisznyázgat...

Sárga blúzhoz fehér szoknya,
Margaréta büszkén hordja.
Élő álma, régi titka,
valaki majd leszakítja.
Ha becézik, - kedves Gréti -
más célzását meg nem érti ...

Rétről a vízpartra siet
Boglárka, s messziről integet.
Zöld ruháján arany boglár,
alkonyatkor vendéget.
Sárga csésze nedűt rejt el,
abból kortyint minden reggel ...

A hatodik szép szál fiú!
Nem lett Jácint, így Ágoston.
A virágok közt kedves, hiú,
s megértően áll a poszton.
Dicsekvésre kész az indok:
Ó, ti elhervadhatatlanok!

A KATEDRA KÖRÜL

A JÓ PEDAGÓGUS

Sok panasz hangzott századokon át!
"Quem dii odere, paedagogum fecere" -
gyakran volt buta, igaztalan a vád,
a pálya sokat vagy csak valamit ér-e?
Az ítélet felemás, lent vagy fönt,
az egyén, a hálás utókor dönt.

Száz év alatt a jó pedagógus volt
lámpás, fénypont, ki világit a sötétben;
aztán ingyen a nemzet napszámosa,
tevékeny, bárhol él, sohasem tétlen.
Az alagútból kivezető fáklya,
szemét a hirtelen fény mégis bántja.
A népek között okos agitátor.
s minden körülmények között bátor.
Kertész, aki "a vadócba rózsát olt",
hogy szelídebb legyen a féktelen föld,
szándékában, tettében mindig nemes,
bár a friss gyümölcsből nem szemez.
A jó Mester, olyan mint a szobrász,
maradandót alkot, formál, mintáz.
Egyszer s mindenkorra jövőhalász,
kit munkában tart az örökös láz,
s nem kérdi, mennyi az alamizsna, bér,
szerethetetlen, a jég hátán is megél ...

Az iskola volt a második otthon,
róla a diák jót és rosszat gondol,
a nagyobbaknak már alma mater,
nyolc év után az osztály félve vált el.
Reményik szavait sohase feledjük:
"Szeressétek az iskolát!" - mert ez szent ügy.

Mindig alázattal hívtak a padok.
"A sok között most én is egy vagyok!"

GYERMEKARCOK

ÓVODÁS LETTEM

Jelet kaptam, illik is rám,
pettyes mint a piros ruhám.
Már jól ismernek, Katica,
dalnak, mesének alakja.

Nekem kismalac a jelem.
Anyu morgott, beismerem:
"Szebbet, jobbat kaphattál volna!
Szép a kisautó, a korona!"
Ebédnél szokták nekem mondani:
"Hogyan eszel? Nyami-nyami!
Te kis malac, ne csámcsogjál,
az ajkadon folyik a nyál!"
Rám illik, ezért választottam!
- feleltem rögtön jóllakottan.

A választás rám is illik,
serény vagyok, mint a gyors gyík!
Fogócskában nincs ki utolér,
s dobogóra állok éremért.

Fürge vagyok, akár a mókus,
a jele nekem pontosan passzol,
de nem vagyok ugribugri,
csak egyszer szólnak, sosem hatszor.
Gyűjtök én is: érmet, bélyeget,
számba veszi a katalógus,
s az eredménnyel elégedett.

Engem színes kocka jelöl,
a kisszekrényben ott van elöl.
A kocka mindig kéznél van;
készül meseház, palota,
toronyház épül a magasban,
már kész építész rakja oda.

Szépen szóló csengő a jelem.
Szólok én, s valaki megjelen.
Csengős csikó, boci, bari,
csak győzz utánuk szaladni!
Ha jönnek a hideg telek,
talpas szánon csilingelek.
Eszedbe jut mise, szeptember,
velem karácsony ünnepel.

Van közöttünk ugribugri
pöttyös labda, szálló lufi,
csíkot húz a repülőgép,
kikötőből a vitorla kilép;
éven át szól a zongora s kürt,
a hóember nyáron is talpon áll,
télen érik a szőlőfürt,
virít a tulipiros tulipán,
s a kék váza virágot vár...

A KULCSOS

Ül a lépcsőn szomorúan,
kéretlen, a nehezén túl van.
A megbízhatóság mintaképe,
szép megtiszteltetés érte;
kulcsot kapott a lakáshoz.

Nem kell ülni a napköziben,
tegnapi ebédet melegít íziben.
És gyorsan a leckéhez ül,
ha fél, sarokba menekül.
Máskor magával barátot hoz...
Ilyenkor szalad az idő!
Az osztályban ki a jó nő,
megbeszélik, - míg jár a gép -
és az üvegben van-e még?
S már nem is nyúlnak máshoz.

Az apa telefonon olykor
ellenőrzi, hát hazaszól.
A munkahelyén dicséri fiát:
"Olyan jól meg van otthon,
milyen megbízható diák!"

AZ ELVÁLT SZÜLŐK GYEREKE

A család válófélben!
Egyik szülő sem tétlen,
elvenni őt a másiktól,
az alkuban a lányra gondol.

A iskola előtt
egyik nap az apa várja,
másik nap a "kedves" párja.
Ígérgetnek fűt-fát neki,
így akarják segíteni.
Útba esik a cukrászda,
teljesül a kívánsága...

A harmadik héten hiába
vár, bűntudatot érez.
Ül a lépcsőn szomorúan,
kéretlen, a nehezén túl van,
s csíkot húz a nagynénjéhez...

AZ ALATTOMOS

Jól ismeri a galeri!
Arcáról mindig le-lerí:
valamiben már sántikál.

Görbül a gúny, fölényes mosoly
a szája szögletén grimaszol.
Aztán huncut szürke szemén
bukfencezik a csalfa fény.

Sunyi lábát eléd rakja,
vágódj előtte keményen hasra.
Orvul támad mérges nyila,
pedig ott fekszel mellette
szó- és karnyújtásnyira...

A földről szívesen segít fel,
alkalmat keres, s újra elesel.
Megbánást, bocsánatot nem ismer,
ha szólsz, trágár szavakkal felesel.

ISKOLAI BÜNTETÉSEK

Belém bújt néha biz' az ördög,
mesterem ilyenkor rám dörgött:
"Bajod van, ebadta, rossz kölyök,
én aztán neked nem könyörgök!"
Fülemnél fogva felhúz, önkéntelen
ülőhelyemből sziszegve követem.
Előre szól, gúnyosan: "Csak ne nevess!"
és pirul az arcomon vad nyakleves...
Már eleget csúfolt a padtársam,
rendesen megvertem, s nem bántam.
Ülepem nyomta a zöld padot
s mesteri nádpálca suhogott
felettem, zengett az ítélet,
s összetört bennem a jó lélek.

Látszik az elcsúszott sorokon
hiányzik ez-két atyai pofon,
csúnya volt az írás - már tartom -
körmös járt összetett ujjakon,
táncolt a csúnya bot kedvében,
s rossz útról ideig letértem.
Füzeten éktelen paca volt,
haragra gerjeszt a kék tintafolt...
Mesterem oly módon fenyeget,
ott benn fog, s jóllakat, megetet
papírmácsikkal, tintalevessel,
nem megyek haza majd éhesen!

A jogos veréstől nem félek,
békülök, kényszerű ok ha van,
de csattan néhanap jogtalan.
A szívem állta csak nehezen,
mára már magam is ellenzem!

VOLT EGY NYARAM

Volt egy csodálatos nyaram
az általános hatodikban.
Elszegődtem kisinasnak,
tetszett nekem, bennem bíznak.

Az iskolám hernyót tenyészt,
önként abból vettem ki részt.
Padokon a széles táblák,
a jövevényt arra várják.

Háziasított szövőlepke
sok hernyója úgy ellepte
az összetákolt asztalokat,
szabad hely egy csöpp sem maradt.

Nyüzsög a sok falánk állat
mindig éhes, és nem várhat.
Eledele eperlevél,
megterem az utak mentén.

Kolta felé az eperfán
szedtük naponta zsákszám.
Fönn a fán tágul a láthatár,
s izmosodik a láb, a váll.

Láttam, ahogy mohón esznek,
mindig nőnek, kövérebbek.
A teremben hallani, ahogy
a friss levélkaréj raspog.

Munkára bőven van alkalom,
alattuk piszkos papír-alom,
csak tisztára szabad neki
ennivalót teríteni.

Az volt ám a furcsa látvány:
Begubózva pár hét után.
Készül a tojásdad burok,
áldom őket leborulok.

Útra kész a selyemgubó,
válogatás nélkül, mind jó.
Munkánk hasznos, sikeres,
az iskola is jól keres.

Egy nyáron át jól szolgáltam,
úgymond a sarat álltam!

Már több mint hatvan éve él
bennem ez a fura élmény.
Ha tavasszal nyakamba simul
bátyám selyemből szőtt sálja,
- fakuló időt még mindig állja -
e páratlan emlék megújul...

EMLÉKKÖNYVEKBE

Tódul a napsugár az ablakba,
Óvatosan a szívedet nyitja.
Tavasz ébreszti sok-sok álmodat,
Ha virág nyílik árnyas fák alatt.

Az élet - meglátod - gyorsan elszáll.
Ne pazarold rövidke idejét!
Engedd magadhoz, ami szép: szeretet, remény, hit!
Tedd, amit a szíved parancsol!
Találd meg mindenben az Igazit!

II.

Példának mondom szavaimat.
Olvasd hát, mit e pár sor itt hagy!
Gondold el, szíved egy új század
Áldott fényében mit várhat!
CSendes mosolyt tűz majd a lélek
Ábrándos arcodra, s már nem félek,
Sietnek hozzád a szép álmok.

Cirógat szem aranysugara,
Elámít sok emberi csoda,
Csillagokat szór fejed fölé.
Itt kell választanod azokból.
Legyenek hű társaid örökké:
Igaz hit, jó remény, szeretet,
Akkor életednek értelme lett!

III.

Orsolya...Orsolya...
Méltó önmagához;
a belső ragyogás
szeméből sugároz.

Orsolya...Orsolya...
Ártatlan mosolya:
Tavaszi színekben
most nyíló orgona.

Orsolya...Orsolya...
Szelíden ül ágán
kis szádnak rigója,
dal szól fuvoláján.

Orsolya...Orsolya...
Szép szög hajadban
különös hírt hozó
hűséges harang van.

Orsolya...Orsolya...
Kapott szép fonalat,
s élete orsója
szövi álmokat.

Orsolya...Orsolya...
Volna fecskeszárnya;
felhőtlen ég alatt
ide-oda szállna...

Orsolya...Orsolya...
Száll majd a szíveden
álmok pillangója,
s üzen a szerelem.

Orsolya...Orsolya...
Szép legyen az álma!
Az élet útjain
több szempár vigyázza!

Orsolya...Orsolya...
Bánatát vigye szél,
örömét ne rontsa
járatlan ösvényén!

...Ha láng ég emlékek
hű kandallójában,
ne feledd Orsolya,
szavakkal itt jártam!

IV.

Felhőtlen eget kívánok neked
A nap sugara szíved aranya
Járj is hát benne messze terekre
Kísérd szavamat irányt adhat
Az él boldogan kinek kincse van:
Egy könny szó gyöngy szív ha rád talál s hív
SZó nélkül vezet tiszta szeretet
Tovább csak az él kiben remény
Egyetlen szava az Isten maga
Ragyog a lelke most és mindörökre!

GYÖRE BOGLÁRKÁNAK

Nomen est omen - mondja a latin -
a név intő, figyelmeztető jel,
árthat is, segíthet is valakin;
nevet mindeni kap és visel.

Mert név nélkül nem élhet senki sem;
felét úgy örökli meg az ember,
a szebbik részét sem mi választjuk,
s a névviselőknek van elég bajuk.

Mostanában divat, egyre több lány
kedves, szebbnél szebb virágnevet kap:
Rózsa, Hajnalka, Nárcisz, Boglárka,
- közösen, de külön is szép látvány -
Iringó, Jázmin, Kamilla is akad,
feléd színes virágszívét tárja.

Boglárkát személyesen nem ismerem,
de a virágot gyermekkorom óta.
Családi kertben nő fel szívesebben,
s babusgatja, kényezteti ápolója.

Körül lengi az arany fény,
szellő vigyáz rá könnyedén,
sziromarcán, ha harmat-könny pereg,
szépen vigasztalják az emberek.
Szeretettel figyeli társait,
s nem bánja, ha szebben virít a másik.

Hallom a nevét: a "boglár" ékszer,
átszőtt ezüst vagy arany szállal,
zöld ruháján "bog"-ot vállal;
rajta a bog veszélytelen,
mérges a rossz kezek ellen.
Arany boglárkám, némi kihagyással,
s aki kéri, nem kapja meg olcsó "ár"-on.
Becézve Bogi, neki helyesen áll,
évezi is a kedves virágszál.

Még fején virít a sárga párta,
de nem marad sokáig rajta.
Hamarosan teljesül régi álma,
- minden virágnak ősi titka -
a nagy Ő, Valaki majd leszakítja...

HOL VAN?

- egy osztálytalálkozóra -

Hol van már a régi osztály,
a folyosó, hol sorakoztál,
hol szól az a hívó csengő,
szalad-fut a csetlő-botló,
hol van a bújócska, ipi-apacs,
egykettőre leolvasnak,
hol a pad, a telefirkált,
mellette a tanár megállt,
hol a tanári szó, a szigorú,
s váltja egymást derű, ború.

Hol a szomszéd, ki jól súgott,
- rosszul érted - be is "zúgott",
hol az első szép szerelem,
sikeres vagy sikertelen,
hol a barátság, az örök,
mi szétválaszt és összeköt,
a farsangi színes karnevál,
a szívünk együtt muzsikál,
hol van, ki hozzád kulcsot talált,
s meglátta benned a hű tanítványt,
igazat adott, nem ismert félre,
órára nem mentél félve.

Amikor más vagy mint a padban,
s emberszámba vesznek gyakran,
a felelősség meg-megérint,
kezedbe nyomják a személyit,
hol vannak álmaid, hol a hit,
tettél értük jót, valamit?
- Tanár úr kérem, naponta készülök,
karba tett kézzel nem ülök,
az útravalót köszönöm,
megbántam minden kamasz bűnöm,
a munkahely, hol annyi sérelem ért,
megtanított dolgozni másokért,
a szív el-elréved a múlton,
s egy pohár sör áll a pulton;
- Köszönöm, a család jól van,
s ez nem megszokott, puszta szólam!
Fizetek, búcsú az üres pohárnak,
a fiú, a kislány hazavárnak.

CSIGASULI

Elindul a csiga csigaiskolába,
hátán házikója, úgy porzik a lába.
Naponta húz csíkot árkon és bokron át,
kicsit pihen itt-ott, kíváncsi kisdiák.
Lelkendezik Zsiga: Érdekes a suli,
annyi ott a csiga, nem lehet megunni!

Útján sok a bámész, ismerős terepen
mosolyog, ki ránéz, s várja a zöldterem.
Selyemréten áll a szép, nagy, új iskola.
Mestere már várja, kapuját nyitotta.
Kedves tanítója érthetően magyaráz,
csemetéit óvja, néha gyötri a láz:

- Csigáim, figyelem, az osztályt figyelem,
fontos a fegyelem a földön, idelenn.
Fülel, figyel, hallgat, a sarat jól állja,
a csiga-tanokat veszi antennája.
Napja örömteli, szívesen fogad szót,
társait ismeri, egy fészekből valók.

Hasznos minden jó nap, s fejlődik szaporán.
Dicsekszik fű-fának: - Okos az iskolám!
Élővilág órán fontos a figyelem.
Megtudja merre jár, mi a jó, s mit egyen.
Terem ezer jó fű, ízlésére bízva,
változatos menü, házát ki ne hízza.

A gólyaismeret nagy tudást igényel,
nagy vészmadár Kelep, üldözi a réten.
Csigasors a tárgya a történelemnek.
Védelem kell, várta, mert fajok kivesznek.
A matek de nehéz! Egyszeregy, számsor, tört,
ha egy számot elnéz, kis arca meggyötört.

Érdekes fizika: sebesség, idő, súly.
Rosszul üt az inga s borul az egyensúly.
Énekóra jöhet, dalolgat hangtalan,
mindig más a szöveg, s ugyanaz a dallam.
S végül csigatorna! Rá nagy gondot fordít,
szarvát égig tolja, s házába húzódik.
Hiába zörgetnek. Nem ismer valakit,
ajtót idegennek résnyire sosem nyit.
Nap mint nap okosabb, a kis esze nyílik,
fejében rendet rak, s cipeli álmait.
Egyszer majd, ha nagy lesz, s gyermekei várják,
nagyobbra cseréli szűkös csigaházát.

Feleségül kéri a legszebb csigalányt,
s nőnek csemetéi a Bozótszeren át.
Sorsukon úgy könnyít, fogadalmát állja,
küldi valamennyit csigaiskolába.
Azóta hirdeti, van szellemi vagyon,
érdemes gyűjteni: A tudás hatalom!

CSALÁDI ALBUM

VÁSÁRFIA

Néha fel-felveszi egy szekér,
ilyenkor pihenten hazaér,
s a kertkapuban nagyot kiált:
- Hoztam nektek vásárfiát!

Bújik a kosárban a vásárfi,
szerényen illik szétosztani.
Volt friss kolbász, finom kifli,
szabad volt egy egyszerre megenni.
Akkor nem ízlett úgy semmi,
nem kellett hagyni másnapra,
fogyhatott hamarán egy szuszra.
Szívemet akkor ott átjárta
az "anyámhozta" nagy varázsa!

Kamaszként voltam először vásárban,
és gyökeret eresztett a lábam...

SZÁMONKÉRÉS

Később is, nagydiák koromban
még számon kérték, hogy hol voltam.
Az ajtó, ha késtem, már kizárt,
ablakon másztam be, az nem árt,
várt rám a vetett ágy melegen,
érezte, nem vagyok idegen...

Éjjel már nem tudtam rossz lenni,
mindig járt valami reggeli.
Kérdezték: "Te mikor jöttél meg?"
Hazudni, ásítani nem merek.
Gondolták, mint boton jó csali,
fennakad rajta majd valaki!
A válasz: "Már rendes időben!
S a konyhán keveset időztem."
Néznek rám rossz szemmel mindketten,
nincs lelkifurdalás a gyerekben:
"Vacsorád maradt a sütőben,
máskor gyere meg időben!"

Veszélyes horogra akadtam,
akkor nap reggelit sem kaptam...
"Akkor hát pihent vagy, tettre kész,
kapsz munkát, kedvedre valót,
jut belőle neked is egy rész,
tehenek várják a vakarót!"
Szegény tehenek érezték haragom,
gyűlt a szőr vakarón, vastagon.
Jó szerszám futkosott hátukon,
egyszer csak vérzik az ujjamon.
Az éles vakaró megvágta,
lettem hazugság prédája...
A szégyen fájdalma lassan múlt,
a friss seb hamarább begyógyult...

ILLEMTAN

A gyermek gondja sokszor annyi,
próbál kibújni, mulasztani:
köszönést elhallgat az utcán.

Nagy bűn volt, falubeli szólt rám:
"Hát nem tudsz köszönni, te gyerek?
Apád, anyád nem tanított meg!"

Döcögött velünk a kis szekér,
ismerős szembejön, odaér,
s fejemen maradt a kis kalap.

Az apám nem egyszer tetten ér;
fülön fog: "Én megtanítalak,
vedd le a kalapod kisfiam,

s te köszönj előre hangosan!"
Magasra emeli kalapját ...
"Amint köszönnek, úgy fogadják!"

Az utcán anyám is úgy szid, korhol,
ha vele vagyok, köszönjek bárhol.
A faluban mindenki ismeri.

Szereti, ha köszönnek neki.
Szégyelli, hogy ily' buta fia van,
fülének a jó szó hasztalan:

"Dicsérj a felnőttnek, illően,
hátra kötöm a sarkad különben!"
Ígérem! - a leckét felmondtam ...

"Dicsértessék!" - volt divatban,
s ha tehettem, mégis kihagytam.
Civilben örült a kanonok,
ha latinul Laudetur-t mondok.
Manapság - milyen kár - idegen
"helló, szia, csau" vár hidegen,
csacsognak édesen: "puszi, pá",
tán a feszültséget oldaná ...
a "csókolom" bizalmas valami,
a kamasz szégyelli mondani.
A seregben "erőt, egészséget"
szaluta járt tisztelet végett,
a bányászoknak "Jó szerencsét",
néha nem hagyta jóvá az Ég.
"Alá szolgája" a főnöknek
dukál, úgy léptet följebb.
Később vitára nem adtam okot,
sűrűen mondtam a "Jó napot!"

Most érzem, nem volt az helytelen,
- mióta nekem is köszönnek -
jó szülém ily' formán bánt velem.
Időset, társat, nőt megillet
mindenkor őszinte tisztelet!

KATONADOLOG

- részlet -

Sikertelen felvételi hiányában
a dolgos mezőn munkába álltam,
s ezerkilencszázötvennégyben
a nép hadseregébe léptem...

Ősszel nem vár iskolapad,
besoroznak katonának.
Vigasztal a falu népe,
megtanítnak emberségre.
Még azt mondják: csak az a férfi,
ki az időt ott kitölti.

Novemberi ködös napon
zakatolunk a vonaton.
Különvonat elzakatol
még civilben a Dunántúlon.
Azt se tudjuk hová visz,
sorkatonát szállít Vasból,
s a pletykának senki sem hisz.
Az ablakban hiába álltam,
csak a fák integettek utánam,
s utánam nem integet senki se.
Megállt a gőzös Ercsibe' ...

Valamilyen elv alapján
vittek minket messze tájra,
hadd gyötörjön a bús honvágy
egy kis hazaira várva...

A nagyteremben három borbély.
Zümmög, berreg a nyírógép.
Olyan, mint egy futószalag,
"termeli" a kopaszokat.
Tizedes "úr" elém szórja:
csizma, gatya, gimnasztyorka,
(a nadrágon kívül hordva).
Lyukas kapca zokni helyett,
a lábadra tekerheted.
Sapka, trikó, köpeny övvel,
- a trágár szó még megvisel -
ha kicsit nagyok, nem nagy ügy,
egymás között cserélgetjük.
Röhögnek az öreg bakák,
civil ruhánk zsákba szórják:
"Nézz tükörbe újonc, baka,
áll rajtad, mint borjún gatya!"
Felruháznak, mindenből egy -
magamra már nem ismerek!

Felüljárón széttekintek,
alul út fut, s köd a mező,
most Ercsiben új címem lett.
Pf. Hatvanhárom hetvenkettő,
lent egy ágy vár, s hív a körlet ...
Bízom, sorsom alakulhat,
műszaki az alakulat:
hídépítő "utász" lettem,
fontos ember a seregben...

SAJÁT MESE

Nekem is volt apám, anyám,
pogácsával telt tarisznyám.
Repültem a mesék szárnyán,
s nem maradtam soha árván.

Mesék szárnyán repülhetek,
utam gyakran szárnyaszegett.
Voltam én a legkisebbik,
nem is nőttem az egekig.

Jönnek-mennek válaszutak,
néha zsákutcába futnak.
Ember fia sokszor gyarló,
gyorsan fogy az útravaló.

Mennyi mese, mind vigasztal,
terülj végre üres asztal!
Jó szerencse s mázli helyett
már a guta is kerülgetett ...

A mesében is csalódtam,
a tündérnél többször voltam:
hallgattam pár varázsigét,
s kergettem a jó szerencsét.

A sötétben eltévedtem,
házikóhoz gyalog értem.
Várt boszorka bősz átka,
de sok volt a kívánsága

Gyanú hamvát reám szórta,
jutott néhány mérges morzsa.
Varázsigém vele végzett,
kaptam érte feleséget.

Jöttek - nehéz volt kiállni -
a jóvátétel próbái;
a sárkány feje hetvenhét,
mire végzek, kell negyven év.

Azóta is vele élek,
ötven éve már nem félek.
Nem csaptunk nagy lakodalmat -
meghívottak tanúk voltak.

Hírem is a kert aljáig
jutott csak el, mondom váltig.
Lassan terjed szájról szájra,
szellő viszi a világba ...

Mindennapi királyságom
attól fogva büszkén állom ...
Elvarázsolt mesevilág!
Jaj, de sokan visszasírják!

KAMASZDAL

- Unokám gitárjára -

Minden reggel a tükör előtt állok,
szaporodnak a piros pattanások.
Megint lázasan zselézem a hajam,
s egész nap ülök az iskolapadban.
Miért van ez így? - kitörni vágyok,
hagyjanak békén kamaszos álmok!
Miért szid vagy mosolyog, aki lát?
Csak gyermeknek tart a felnőtt világ!

Sandán néznek rám a folyosón a lányok.
Már sohasem változnak az arányok?!
Nap mint nap ugyanaz a semmi vár rám,
s egy szép álom üldöz minden éjszakán.
Miért van ez így? - kitörni vágyok,
hagyjanak békén kamaszos álmok!
Miért szid vagy mosolyog, aki lát?
Csak gyermeknek tart a felnőtt világ!

Naponta fáj, hallgass meg, hadd mondjam el:
mindenki mindig egy irányba terel.
Nem sejtik, mi a jó, mi helyes nekem,
ha randira hív az első szerelem.
Miért van ez így? - kitörni vágyok,
hagyjanak békén kamaszos álmok!
Miért szid vagy mosolyog, aki lát?
Csak gyermeknek tart a felnőtt világ!

Ugratom árkon-bokron a bicajom,
mások ugratnak, - megcsal a kis csajom! -
Hozzá hajtok, nyolcas a kerekemben,
az árokparton már magamra leltem,
Miért van ez így? - kitörni vágyok,
hagyjanak békén kamaszos álmok!
Miért szid vagy mosolyog, aki lát?
Csak gyermeknek tart a felnőtt világ!

Szüntelenül pörög a mókuskerék:
vizsga, érettségi, diploma a tét.
Marad a régiben minden baj - úgy hat,
a kamasz-idő ismétlésre bukhat...
Miért van ez így? - kitörni vágyok,
hagyjanak békén kamaszos álmok!
Miért szid vagy mosolyog, aki lát?
Csak gyermeknek tart a felnőtt világ!

UTOLSÓ ÜDVÖZLET

Drága testvérünk, Irén nem jön többet
az őszi, testvéri találkozóra.
Érte sírunk, most hullnak a búcsúkönnyek;
elengedjük kezét, mert ütött az égi óra.

Most szeretettei körül itt lebeg a lelke,
s ő vigasztal kedves emlékeivel;
éltében emberi volt minden tette,
s mától az égből üzen, ránk is figyel.

A sírnál hálaimát mond a sok virág,
és róla beszél, dadog a gyatra szó.
Egyszer számunkra is véget ér a világ,
s összejön újra egy égi találkozó!

A HAZATALÁLT LÉLEK

- Bátyám halálára -

Ma koszorút kötök emlékeiből,
friss sírjára szelíden borul,
gyertyákból árad a fényözön,
magányos szívem összeszorul...
... Sokáig egy ágyban aludtunk,
fázott a klottnadrág rajtunk;
a meleg tégla a lábunk alatt
hallgatta kamasz titkainkat.
Nyáron a kemény munka edzette:
kévét szórt a cséplőgép mellett,
kellett a rész, a kis kereset,
- s lőni tanult az ifjú levente.
Hordáskor elő áll a hosszú szekér,
neki feszül a két angol telivér;
s ijedt lovai árokba döntenek
kévével megrakott szekeret...
Szántott, vetett, kaszált, aratott,
kötelet font, kévét kötött,
ügyesen szedte az árpamarkot,
s fattyazott a kukorica között.
Lovas a szüreti mulatságon,
jól áll az árvalányhajas kalap;
megteszi, lova két lábra álljon
előttem, s a szívem bajt kap.
Télen a Gyöngyösön jeget vágott,
készült a pajtában a rázott;
zsugázott a meleg istállóban
tízfilléres alapon társaival.
A háta mögött kibic voltam,
tanultam tőle huszonegyezni;
bankot rabol sorozatban,
mert tizennyolcra lapot venni.
Felnőtt fejjel iskolapadba ül ...
Az apám "kisparasztnak" szánta,
tervének egyáltalán nem örül,
hogy tiszt lett, sokáig bánta.
Pedig szépen járt a ranglétrán:
volt beosztott s jó parancsnok.
Nem ingott meg ötvenhat táján,
elveihez mindig hű s konok.
Veled voltam az Operaházban,
hol János vitézt s Iluskát láttam;
élő bárányok a színpadon,
s a két katona tapsolt nagyon...
... Nyugdíjas évei szépen telnek:
jelzi több írás, sikeres pályázat,
hordónyi bor, művelt kertek,
s rokonokat szívesen látogat.
Mindig talált tennivalót, s bírta,
tétlen egy percig nem maradt.
Ebéd után egészségére itta
a vörösborral teli poharat...
A szeszélyes április enyhült,
dolgozni újfent a kertbe küld.
Látszik dolgos keze munkája,
hol minden rög, mag, rügy áldja...
... A gyors busz nem visz haza, fájó,
ott áll meg, ahol nincs megálló.
Sikolt a mentő szirénája, -
este Valaki hiába várja!
Próbál segíteni a kórház,
bár egy hétig kómában él.
A halála Mindenki megráz,
mert meghal a csöppnyi remény!...
Feleség, gyermekek, rokonság
s a Daru-dűlő sír utánad!
Te fáról letört szívós ág -
a "kegyes" halál volt a vágyad...
Elhallgat a vasárnapi telefon!
Már nem kérdezi hol s merre jártam.
Ki született, ki halt meg, - rokon,
Lipárton kedves falujában...
Lobbot vet a sok gyertya fénye,
felvillan nyolcvanhárom éve.
Teste vágyból lett és porrá vált,
s a lelke végleg hazatalált!

ÉRTE SZÓL A HARANG

Érte szól a harang... lipárti lány volt,
drága anyánk első szép leánya;
kézen fogott, bölcsőm fölé hajolt,
szorgos mező, ügyes konyha várta.
Negyvenháromban a kis templomban
igent mond a köveskúti vőlegény,
az oltáron fehér liliom van -
két öccse egy hétig süteményen él.

Érte szól a harang... a háború dúl,
s viszik az urát katonának;
hát napestig robotol konokul,
pedig kisbabát először várnak.
A piciért mennyi munka kell,
mire megvalósul egy-egy álom,
mire a kisfiúból felnő az ember,
diplomát szerez, s alapít családot.

Érte szól a harang... beteg a sógor,
beteg egy hosszú, dolgos nyáron át,
kezem a munkába belekóstol,
s teszem az összes paraszti munkát.
Két félénk gyermekem nála nyaral,
a földes kerékpárút nehéz próba;
újdonság a pince, az ól, a kazal -
a fogukra valót főzi sorba.

Érte szól a harang... idős anyánkat
nagy szeretettel veszi magához;
öröksége a türelem, mit ráhagy -
kéri, irgalmas halálért imádkozz!
Ausztráliából a legkisebb
fiú huszonhét év után hazajön,
és megtörténik, amit nem hittek:
anyánkat élteti a ritka öröm.

Érte szól a harang... férjét temetik,
állunk sírja körül a téli viharban;
egyedül marad, a mély gyászban a hit,
a munka, és a derék család vigasztal.
"Maradj még, ne siess!" - kedvesen fogad,
az áldott jó szíve békésen szól.
Az asztalra forgácsfánkot, "zsebrót" rak
névnapon, testvéri találkozón.

Rágondolni is fáj - társ nélkül - várni,
huszonnégy éven át csak várni,
bár sorba' látogatják - nincs egyedül -
a fia, menye, unokái, dédunokái.
...érte szól a harang, már fel sem kel,
imája esd, jártányi ereje sincsen,
s itt hagyott minket egy szép téli reggel,
magához hívta a teremtő Isten!

LEVÉL LILIKÉNEK

Sokan imádkoztunk jöttödért,
s örültünk, mikor megérkeztél.
Ereidben az ősi magyar vér
csörgedez - s csupa szépet ígér...

...Két szép szeme, mint tiszta tó,
partot érnek hullámai.
Az életútja nemes, biztató,
róla majd sokat hallani.

Tipeg, elindul lassan, jár,
fogadja két ölelő kar;
a színes szoknya úgy száll,
mint réti virág szirmaival.

Lilike, drága Lilike,
csupa dallam a neve!
A füledbe muzsikál
az a pici, kerek száj.

Magyarul szól az első dal,
váltják egymást kerek mondatok,
angolra vált ártatlan arccal,
s a beszédből ki nem fogy.

Napsugár a tekintetén,
angyalarcán kedves mosoly,
szeméből árad tiszta fény,
s az élet derűje honol.

Szívesen hívják játékai:
ébrednek az alvó babák,
kutyus csahol, nyerít paci,
szól maci-brumm, kacsa-háp,

méhike zümmög, csibe csipog,
malac visít, mókus makkol,
aranyhalat kézzel kifog,
s nevet kap a gőzös, mozdony.

Esténként, ha szól a mese,
szemére hull édes álom;
életedben a jó szerencse
sorsodban valóra váljon!...

...Van valaki, ki az égből lelkével
figyel, mert a jó lélek lát,
s intelmét onnan küldi el.
Ő a te drága nagypapád!...

Lilike!
Ez az első levél, amit kaptál,
pár év múlva majd elolvasod,
ha könnyet érzel szemed sarkán,
mondjál értem egy Miatyánkot!

LIPÁRTI ÉG ALATT

GYÖNGYÖS-PARTI ALKONYAT

Égető nyár tombol,
elég a munkából!
Irány a patakpart!
Az élmény felkavart.
A Gyöngyösön egy szál
gerenda ível át.
Fűzfák hosszú hűse
lomhán ül a fűbe.
A mohás fatörzsek
jobbra-balra dőlnek.
Jóleső pihenés
az esti fürdőzés.
A szép alkonyatban
lubickol a habban
gyerekek kacaja,
sok sűrű ha-ha-ha...

... Parton a társaság,
szárítgatott klottgatyát.
Még öt kamasz-nyarat
gond nélkül hordoznak.
A nap is elmereng,
bokorba bújt a csend.
Mezítláb jön az ősz,
szakállas, botos csősz.
Szól hozzánk a vén öreg:
Elmúlt a nyár! - ijesztget,
választ nem vár, konok,
s a hídon átcsoszog...

AZ ÁRVA BÚZAVIRÁG

Hűségesen, mint aki őrt áll,
szellő ringatta virágszál.
Itt maradt egyedül a szegény
a tüskés tarló közepén.
Árulkodik sok apró titka:
kék szirmait ki-kinyitja,
a magányos égre tárja;
hová lett a többi társa...
Szórná illatát, de nincs neki,
szeretne messze inteni,
szeretne szép csokorba kötve
felragyogni váza-csöndbe;
társalogna tarka lepkével
folyton azúrkék napfényben...

Lehunyja kék szirom pilláit,
pipacsos nyárról álmodik!
Itt minden öröm csak alkalmi,
jó volna még meg nem halni!
Itt nincs már aki óvja, félti,
virág-szavát most ki érti.
Nap fakítja, hideg zápor hull,
csak tűri sorsát szótlanul;
szirmát szaggatja szeszélyes szél,
a nyár új hajtást nem ígér;
nem szór fényt rá az égi csillag,
nyomtalanul mindent itt hagy.
De utoljára mégis rászáll,
s kórót sirat egy kismadár...

KÉP A TÖLGYFÁN

Én még láttam a kegyképet
a lipárti réten a tölgyfán.
Bennem számtalan emlék éled,
s a mai napig őrzi a hagyomány.
Hirdeti Ambrózy Teréz nevét,
szent célt szolgál a megvásárolt fa,
felmutatja Jézus Szent Szívét,
s naponta imára hív zsámolya.

Én még láttam a kegyképet
hűen vigyázza a százéves fa:
kis fülke nyújtott menedéket,
eső, hó, szél, ember nem bántotta.
Kerüli a vad vihar, a villám,
nem fakítja az idő, a nyári nap,
ébred és nyugszik madár-trillán,
s körülötte apró virágok nyílnak.

Én még láttam a kegyképet
s álltam előtte mint kis diák
március idusán, lélegzet
visszafojtva a verset hallgatták.
A falu apraja nagyja ott van,
az anyám babos kendője lebben,
s az álló közönség soraiban
apám fekete kalapot emel.

Én még láttam a kegyképet
s a vázában a tarka vadvirágot.
Ki mezőre indult, odalépett,
és imáját hallgatta az Áldott.
A fűben pihent meg a szerszám,
s útban a munkához erőt gyűjtött,
vagy áldását köszönte a hála,
közben muzsikált egy tücsök...

Én még láttam a kegyképet.
Előtte leventék tisztelegtek;
este cserkészek tábortüze égett,
apró lángja a hamvadó hitnek.
Zsoltártól hangos a tömjénes rét,
falvak hallgatják a tábori misét.
Szívgárdisták sűrűjében vártam
az öreg tölgy sűrű árnyékában.

Én még láttam a kegyképet.
negyvenötben orosz katonák
láttak benne bősz ellenséget,
s géppisztoly sorozat lövi át.
Az idegen, barbár fegyverből
rajta két kegyetlen lyuk mélyed.
Az emberfia csak bajt, kínt örököl,
soha nem gyógyul be az égő seb!

Én még láttam a kegyképet!
Közelsége csendet parancsolt,
megszólított, senkit sem sértett,
az Embernek élő hite volt.
Ma porlad a tölgyfa csonkja,
óva int a múlt, hol az eltűnt kép?
Talán az idő visszaparancsolja,
s újra él a szívekben az emlék!

* Elhangzott 2012-ben a Híres Szombathelyi Nők sorozat 2. kötetének bemutatásán.

KÉP A TÖLGYFÁN II.

- A Mária-kép felszentelésekor -

Ma is megszentelünk egy kegyképet:
a Hétfájdalmú Szűz tekint le ránk;
az Úr áldása legyen rajta végleg,
ezer éve Boldogasszony-szűzanyánk!
Mert munkál a nemes tett, a jó akarat,
s bizakodva néz rá a mai ember;
mert anyai áldást nyer a fa alatt,
s a kishitű szíve megtelik hittel.

Magasztos a kiválasztott kis tér:
az ódon templom mögötte magaslik;
kedvére kanyarog a Gyöngyös, ideér;
egy rigó füttyel köszönt valakit.
Az emlékmű zászlaját a szél fújja,
minden köve fájdalomról beszél,
s repülni készül turulmadara.
A tölgyön ájtatosan susog a levél.

Itt sorakoznak őseink fejfái,
a sírok közt buzgó embert látni.
Eső után a falu fölött felível
a gyönyörű szivárvány, az égi jel.
Lemenőben is idefénylik a nap,
s a holnap új, merészebb álmot ringat.
Kísérnek minket békés nappalok,
ide térek haza, ITT otthon vagyok!

Meghatódva nézem a kegyképet:
Mária szívét hét tőr szúrja át.
Anyát nagyobb fájdalom nem érhet,
mint mikor elveszíti fiát.
Kit a hívő lélek hozzá vezérel
és tekintetével találkozik,
előtte megállni, kérni nem restell,
abban gyarapodik az elő hit...

Áll a tölgyfa, védi a szabad ég,
a teret megtiszteli a Mária-kép.
Állja meg jártadban a szent arc előtt,
ne bánd, ne sajnáld az elveszett időt!
Ragaszkodj hozzá, mint ághoz a gally,
mert napi és mennyei békét sugall!
Járja körül a gazdag, emberi fény,
akkor szívünkben él a jó remény!

E nap boldog békeidőket idéz,
égi trónjáról Mária integet,
s fentről látja, s örül Ambrózy Teréz,
a képet övezi méltó tisztelet!

* Elhangzott Vasszécsenyben a szerző előadásában a kép felszentelésekor 2011-ben.

EMLÉKMŰ ELŐTT

Falunkban az árnyas fák alatt
emlékmű áll csendben hallgatag.
Közel a tölgyfa, a szabad ég,
hősökre néz az új Mária-kép.
Zászlaját fennen fújja a szél,
minden köve fájdalomról beszél.
Két háborúra emlékeztet,
márványba vésve őriz neveket.

Eszünkbe juttatja Trianont,
mely egy országot darabokra bont.
Az új határokon belül és túl
magyarok sírnak határtalanul.
Eladta, temette a magyart,
csak tetézte a szörnyű bajt.
Akkor is elárultak bennünket,
azóta szívünk hevesebben lüktet!

Az első mögött gyilkos szándék áll,
tizennégyben hadat üzen a császár
és király, villámgyorsan mozgósít,
a postás sok ezer behívót hord-visz.
A haza hívta őket, s életüket
adták a hazavágyó istenadták.
Itt kaptak örök nyughelyet - késeit,
hősi tettükért meg is érdemlik.

Sorsukat a történelem írta!
Mennyi vágy, álom hullott sírba,
mennyi derékba tört életút,
s csak fájdalom, keserűség jut.
A hazát idegen földön védték,
hol csatazajtól hangos az ég.
Nehezen csendesül a csatatér,
apám az orosz frontról hazatér!

A második háború éveiben
tizenévesen én is éltem.
Ástunk bunkert, kaptunk parancsot,
szobánkban két német tiszt lakott...
...Kik ott estek el tizenhárman,
arcuk ragyog a gyertyalángban.
Itt kaptak örök nyughelyet - késeit,
hősi tettükért meg is érdemlik.

Több asszony veszti el hű társát,
gyermekek apjukat hiába várják.
Együtt veszett el apa és fia,
egyszerre kellett meghalnia!
A bátyám nevét, ha olvasom,
most is csorog a könny az arcomon.
Eltűnt, a Don-kanyarban vész el,
s mennyit imádkoztunk, hogy hazatérjen!

Óvó vaskerítés veszi körbe,
nemzeti szalaggal átkötve.
A párkányon kis mécses ég,
valaki járt itt, nem is olyan rég.
A koszorú, mit a néni hozott,
a gyász szalagja libeg-lobog.
Hősök Napján is kijár a tisztelet,
a falu koszorúz, s itt tiszteleg.

Kora tavasztól késő őszig
talapzatán virág nyílik.
Ne menj el mellette szó nélkül,
gondokkal tele szíved megbékül,
ha elmondasz értük egy rövid imát,
minden szava aranyat ér odaát!
Ne törődj vele, ki figyel, ki lát!
A költő Arany mondta: "A lélek lát!"

TAVASZI ZSONGÁS

Kis tócsa fölött méhek tánca járja,
a tó körül fut a nád sóhajtása,
kék villanás a dongó karikája,
a magasban zsongani kezd a nyárfa.

Madarak üzennek, szárnyal a röptük;
a gesztenyefán pattan a mézgás rügy,
híres, gyors gyújtogató jár közöttünk,
s odafenn gyertyák gyulladnak mindenütt.

Fehér bokrétában a galagonya,
most indul útra készen valahova.
Szorgos, néma hangyák menetoszlopa,
s új fűbe süpped lassú lábam nyoma...

... De sokat fáztam én a cudar télen!
Gyakran didergett megfáradt lelkem.
Hetvenhetedszer újra átteleltem,
s talán az új, szebb nyarat is megérem!

ŐSZI ESTE

Az úton zörög az ördögszekér,
a pásztortáska barna batyuját
most sorra bontja a szemtelen szél.

Az est kerekét döcögőn húzzák
a bíbor alkony vörös sarában
a fáradt napsugarak. Az utcák

két villanyoszlopa közt bátran
feszül és lüktet, dorombol a csend,
egy napsugár még halálra váltan

visszanéz a szelíd dombról, fent
a bokorból árnyék lábaival
most ki lép a vaksi sötét, és leng

az árnyék, fától fáig inal,
a szél futó levél-falkát terel,
mint bojtár bajlódik juhaival.

Füst-zászlókat bont kéményeivel
a falu, amíg az éj sátrában
az ősz fekete vánkosán pihen,

majd csillagokat gyújt hamarjában,
hogy álmaimat mind beragyogják,
s a holdvilágnál árnyamat lássam!

TAVASZI LENGEDEZŐ

- choriambuszokban -

Hajnali fény ég peremén
a szűn' a homály ébred a táj
mozdul a kéz meg-megigéz
tiszta tudás emberi ész

vált a világ fák levelén
játszik a fény gyertya-virág
ég szaporán gesztenyefán
víg a rigó biztat a szó

indul a gép gyors eke fut
iskola kezd munka is jut
gyár üzem oszt bővül a kör
föld pazarol kincseiből

árnyas a kert fű-takaró
kék ibolyák illata jó
szív-levelek ég teveled
egy csokor itt kékje virít

fény sugaras ébred a kas
orgona ág bimbaja nyit
méh raja száll zúg valamit
példa lehet munkamorál

szürke veréb szemtelen pár
magra talál járja a tánc
furcsa románc zörren az ág
száll szanaszét tág a világ

búzavirág kék a világ
tűz pipacs ég szirmaiból
hint a virág kis tüzet oszt
gyújt a varázs szikra-szirom

parton a fűz tükre a víz
nézi magát bontja haját
kontya lehull vízig elér
kedve telik fésüli a szél

dobban a fény tó tükörén
reszket a víz visz valamit
víz tetején fut fura pók
most menekül még van esély

rét közepén gólya madár
árnya suhan szép ha köröz
földre leszáll szól a kelep
éhes a begy béka de fél

hangos a jó zsuppos eresz
fészek-alom fecskemadár
tátog a csőr vár vacsorát
fecske madár enni keres

esteli láz röpte cikáz
hajt bogarat fénylik a frakk
bölcs kicsi pár telik a száj
fészkel öröm szép üzenet

ég peremén alkonyi pír
esti homály völgybe lejár
bokra alól lép ki sötét
nyúlik az árny s nyújt pihenőt

ott a padon férfi meg vár
kedvese jön pár gyönyörű
vágyik a szív ég szerelem
titkaiból lélek üzen

csendes az est tücske zenél
cirp ... muzsikál hallgat a táj
éji zenét hangja ha szól
altat a dal s álmot ígér

kél fel a hold víg kobold
ujjhegyen ér ablak alá
fúj fuvolát szép szerenád
függönyön át gyertya-világ

csönd odafönn csillag-özön
ég szele fútt hint a tejút
s hullik a fény csend idelent
átölel éj csak te ne félj!

MÁJUSI KÓRUS

Tavasz, tavasz, tavaszi fény,
te szaladj végig a völgy ölén!
Nyílj, nyílj, nyíljatok végre ki
erdők, mezők, hű virágai!
Láng, láng, lángoljatok nekünk,
legyen tündöklő az ünnepünk!
Fény, fény, folyton fényesedjék
felettünk már a felhőtlen ég!
Zümm, zümm, zümmögjetek méhek,
gyűjtsétek kaptárba a mézet!
Ess, ess, essen eső, zápor,
tisztuljunk meg az út porától!
Fuss, fuss, fusson fürgén az eke,
gyűljön a barázda, fekete!
Leng, lengjen a zászlónk, messze int,
biztosak legyenek lépteink!
Száll, száll, szálljon bátran a dal,
ott fönn a végtelen magasban!
Sül, sül, süljön a friss kenyér,
asztalunkhoz üljön a remény!
Mondd, mondd, mondja ki az ajkunk,
csak szív és lélek segít rajtunk!
Vidd, vidd, vigyétek messze szét
a gondolat szép üzenetét!
Él, él, éljen köztünk végre
mindörökkön szelíd béke!

* Szavalókórusban elmondták 1994. május 21.-én a vépi 4.a osztályos tanulók az első kötetem premierén.

RIGÓFÜTTY

A kertek alatt egy szál gerendán
ácsorgok a patakhídon.
A kamasz szám komoly füttyre áll,
s tréfásan a rigót hívom:
"Huncut a bíró fia!" - jól sikerült,
s egy megtévesztett visszafütyült.

HAVAS TRILÓGIA

KÉSZÜL A HÓEMBER

Már nem moccan az ág
csupa hó a világ
hópaplan közepén
ember készül kövér
két golyó jó anyag
ormótlan hóalak
csak téli figura
hiányzik tíz ujja

megkopott seprűág
levegőt hadonász
kerítésből lopott
görcsös furkósbotot
a kancsal szeme szén
rossz fazék ül fején
vörösrépa-orrát
pihék csiklandozzák

kabátján kavics-gomb
hordó hasa nem kong
két fürge láb helyett
pocakot eresztett
ha lenne gyors lába
nem állna magába'
mehetne világgá
a Földet bejárná
cirkuszba bohócnak
bukfencet botlónak...

Ember ő épkézláb
dolgozik legalább
a hivatalt más üli
nem munkanélküli:
gyermek-homlok felett
hajtja a felleget
körötte víg sereg
kristályokat nevet.

HÓEMBER MUNKÁBAN

Ébred a jó reggel
udvaron hóember
tegnap építették
künn is felejtették
szapora hó esik
ég rá bundát terít
éjszakára szállást
kapott biztos állást
ingyen éjjeli őr
fény tör szén-szeméből
téli holdvilágnál
fagyos éjjel strázsál
elmondja egy szuszra
szemét le nem hunyja
szívesen aludna
zúzmarás bajusza
s álmodott éberen
gyermekseregével...
Gyermekek friss hóban
futnak gyorsan szótlan
ártatlan lábnyomok
sorban megállnak ott
most mind hozzá vezet:
szép diadalmenet!
s hurrá! kiáltással
mind egyszerre így vall:
égbe dobált sapkák
örömük hullajtják
hóemberre essen
színesen kedvesen...
Gyermekek friss hóban
s talpuk alatt roppan
kétnapos új szánkó
mély nyomokat szántó
siklik el mellette
akár rá ülhetne
olyan gyorsan szárnyal
felborul egy lánnyal...
Gyermekek friss hóban
játszanak golyóval
hóember a célpont
a találat nem ront
katonás tartása
a tüzet jól állja
majd a fejéhez kap
s megbillen a kalap...

Gyermekek friss hóban
abban mennyi jó van!
fényes gyermekarcok
valamennyi ragyog
körben karban láncsor
havas lábbal táncol
s felzeng bájos dallam
elhalkul egy tapsban
hol a huncut trónol
jut neki a jóból...

A HÓEMBER VESZTE

Elfogy a téli dal
veri a zivatar
nappal áll egyedül
csend veszi most körül
kicsik és nagyobbak
arcát rejti ablak:
az első napsugár
szívükbe betalál
hidegnek véget vet
temetik a telet
jövőre esik hó?
eltenni volna jó!...

Tejfehér ködökben
a varjú ráröppen
lyukas kalap koppan
fagyott répa ott van
belecsíp a pára
mielőtt elszállna
"hordja el a kánya!"
nemhogy tovább állna!

Fülébe súg a szél
menni útra ösztökél
valahol akad hely
hullik ott hópehely
tudhatná elvégre
télutó végére
csak torzó emberke
nincs aki megmentse!
a legjobb esetben
elesik esetlen...

Szívébe nyilall s fáj
a meleg napsugár
tavaszt ő sosem vár
helyén nyugodtan áll
kit a tél fölhizlal
most fogyókúrán van
s napról napra vénebb
csaholja egy vén eb
fogy változatlanul
két keze földre hull
kertbe néző szeme
kiapad könnyezve
szakad férce gombnak
a földre potyognak
morcosan belátja
meleg a kabátja
fekete fogai
kezdenek mozogni
nincs rá semmi indok
fog nélkül vicsorog
akarja mondani
össze fog omlani
hová lett a délceg
tartása már félszeg
s úgy hanyatt vágódik
gondolja: távozik...

Ledobott kalappal
valamit kiagyal:
megbékél sorsával
hónyelven bátran vall:
jó volt itt köztetek
látni az örömet
küldetés véget ér
múlik a szenvedély!
Sorsával megbékél
majd vándorútra kél
most szépen elköszön
jövőre visszajön!
Másnap kerestem én:
víztócsa hűlt helyén!

SZERÉNY SZAVAK

Míg a hetven év eljárt fölöttem
- más magasodott - törpévé nőttem.

Őszinteségre most van okom,
átlépek gyarló önmagamon.

Másokhoz már nem, magamhoz még
hasonlítani is szeretnék.

Kerestem a jót, ami összeköt,
mint friss mag az éltető rögöt.

A szép hasonlat zavarba hoz,
csak hű maradtam önmagamhoz.

Észre veszem a tartást, rangot,
másokra is kíváncsi vagyok,

Furcsa kettősség: porig aláz,
máskor magasba emel a láz.

Belém súg belső harmónia,
hogyan kell számnak jól szólnia.

Ha hazudtam, más szólt belőlem,
emberre célozva sosem lőttem.

Naponta veszítek, tűnnek a jelek,
végre igazán magamra leljek.

Sorsommal bizonygatom váltig,
én megfelelő voltam sokáig.

Ért is néhány jogtalan sérelem,
őszinte tanúm az életem.

Nyomtalanul sosem gyógyul a seb,
kívülről nyoma van, látszik a heg,

belül tiszta lelket is megkarcol,
mint régi tükröt a homok, por.

Bennem a többször megtépázott hit
mára minden kis sebet begyógyít...

...A túloldalra átmentem magam,
útravalót egy életen át hordtam:

- Jó légy fiam! - mondták szüleim,
és elhagytak kamasz bűneim.

Az emberszív, ha majd nem doboghat,
megint lehull a földről egy csillag...

E pár szerény szó végrendelet,
a hagyaték mindenkit megillet!...

JÓ ÉS ROSSZ

MIND JÓ I.

- Horváth Vilmosnak -

Örömöt fakasztani másban,
örök forrásra találtan.
Hamu alatt hagyni parazsat,
jókor lángra lobbanhat.
Simára köszörüli a csorbát
és az éle senki sem bánt.
Lélekben csitul a nagy harag,
mert őszinte vigaszt is kap.

Vezényszó nélkül lépj legalább,
ha indít a friss, fürge láb.
Tudni, hogy a sor vége hol van,
s lépést tartani a sorban.
Kulcsolni két kezet imára,
azért, ki bűnnel hibázna.
A buzgó hitből mindig annyit,
ne váljon belőle vakhit.

Szónál ékesebb a tiszta tett,
a tétlenség már büntetett.
Mindenki munkára hivatott,
számodra ne legyen az robot!
Várni nagy izgalommal, lesen,
ifjan, öregen, szerelmesen.
A szív szavát csendben hallani,
meg is érteni, az a valami...

A szerelem gyakran kortalan,
az elsőnek különös bája van.
Hirtelen kopogtat az ajtón,
s beengeded, ha szívedből szól.
Másképp szeret óvodás, kamasz,
a férfi hálója rendkívül ravasz.

Naponta önként beismerni:
egyedül az ember semmi.
Megosztani a társtalan életet,
társsal együtt szebben élheted.
A boldogságért élünk a világon,
legyen elérhető minden álom.
Az utolsó percig él egy reménysugár,
tarts vele, aki melletted áll!

MIND JÓ II.

- Györe Zoltánnak -

A havat hordja, vagy szél fütyül,
te hajlékot adsz menhelyül.
Nem tarthat vissza fagyos tél,
az élet tavaszra ítél.
Magunkba szívni a nyílt virág
lelket fürdető illatát.
A tavaszt egy virág nem hozza el,
csak szemednek biztató jel.

Megérint születés és halál,
utadon kísér gyermek-szempár.
Öröm és bánat útitársul
szegődnek; a badar bámul.
Fészek meleget nyújt a család,
s teremti meg a harmóniát.
Az elveszett otthont keresni,
ha kitagad, s nem fogad be senki.

Megtalálni az igaz kezet,
az biztos helyre elvezet.
Csak engedd, bárki kezet adjon,
s tudd meg, bízhatsz benne vakon.
Ha lelkét kiönti valaki,
érdek nélkül meghallgatni.
Ki hallja a baj SOS szavát,
mély szakadékon segít át...

Könnyen sebezhető az ember
bántó szóval vagy buta tettel.
Van olyan seb, mi sosem heged,
magadban is keress gyógymódra helyet.
Szembe kell nézni a félelemmel,
bátran, mert megbénít hirtelen,
megfoszt a jogos boldogságtól,
ha nem vagy elég önző és bátor.

MIND JÓ III.

- Tóth Csabának -

Rád találnak az élet problémái,
néha terhes, bajos kiállani.
Hittel győz az erős akarat,
dacból tehetetlenség fakad.
Tűz nélkül nem száll maró füst
boldoggá tesz harminc drága ezüst?
Ki embernek született
nem vehet-dobhat el életet.
Más is lehet jó, bölcs és felkent;
nyitni ajtót, ismeretlent.
Utat találni zárhoz, emberhez,
a szíved zárjába kulcsot ki helyez?
Bizonyára nem mindig az a jó,
ha kinyílik előtted minden ajtó.
Ne csukd be, hagyd nyitva bátran,
fölösleges dörömbölni, társam!
Éltetnek gyökerek és szárnyak,
többször újra kezdenek a bátrak.
Más baja nem feledtet sajátot,
segíts magadon, s azon aki ártott!
A szerelmet a remény élteti!
Megcsalt? Adj még egy esélyt neki!
A szív dönt a józan ész helyett,
válaszodban melyik kap helyet?
Szavad, tetted bánatot okozott,
a sebre te keress balzsamot!
Gyógyítani kell a régi sebeket,
idővel a mély is beheged,
nyalogatni örökké nem lehet.
Most még nem késő, ha tartozol,
törleszd, rajtad a tiszta sor.
Jóakarat tartós békét hozhat:
őrizni szépet, felejteni rosszat.
Bolyonganak bűnösök lelkei,
üdvösséget reményleni!
Élő hitet kérj hitetlennek,
ne adj tanácsot Istenednek!
A szétesett világban elmerül
ki nem tud élni emberül.
Ha kis gyertyád végsőt lobban,
jó megnyugodni az akaratban!

A CSEJTEI SZÖRNYETEG

Hallgasd! A hű monda szerint
Erzsébet nemesasszony
egy cselédlányt legyint
hevesen, arcon,
s vére a karjára hull,
helyén a bőre kisimul...

... Hol örömmel veti magát
a Gyöngyös a Rábába,
a rigó víg hangját
síp imitálja;
útján meg-megáll párszor
s nyár után ballag a pásztor.

Sanda szemével fel-felnéz,
messze várra kacsingat,
míg a nyáj heverész
porzik a fogat.
Hozza kegyes úrnőjét
pirosban az alkonyi ég.

Kék fátyla a várba lohol
s fut Báthory Erzsébet,
- csejtei szépasszony -
áldja a szépet.
Tükrében órák hosszat
nézi bőrét, bársonyosat.

Méregdrága minden csepp vér!
A bőre szeplőtlen,
tiszta és fehér!
"Szolgák, lány legyen!"
- szigorú a parancsolat
oltárán nő az áldozat.

A mohó vágy vad vonzalma
nemtelen szívéhez nőtt:
"Fickó és Dorottya,
hozzátok a nőt!"
A vár előtt őrt ület.
Szemében rémült őrület:

"A friss vér ereimben nyargal,
szívemben érzem hevét!"
Vegyül hörgés, kacaj,
s veri verejték.
Míg véres vessző gyötör,
bőre üdesége gyönyör.

A hiú nő vérszemet kap,
s fürdik szüzek vérében;
lányokat raboltat
pénz erejével.
A nép: sárvári, csejtei,
eltűnt lányait keresi.

"A fekete bég özvegye
titkon szűz vérében fürdik!
Esztelen ötlete
tart már mindétig?"
A hír száll, jön a nádor;
vallomás a vallatáson.

Szemét forgatja az égre
nagy vádlója a lelkész.
Ádáz ellensége,
minden bűnre kész:
kényszerít vallomásra,
s ellene vall három társa.

A bíró szörnyű bűnt gyanít.
Sújt a hóhér pallosa;
kivégzik cinkosait,
s ő vára foglya.
Könnyű bűnt rámondani!
Mit művelnek rokonai!?

Saját várában öleli
hidegen a négy magas fal;
helyét nem leli.
Hol ablaktalan
szűk nyíláson csak étel
fér be, még pár évet él el.

Szomját a sűrű korty oltja,
már a nagy semmibe bámul,
őrt áll a hű szolga:
a véres múlt.
Minden nap saját átka
viszi lejjebb a kriptába...

A borzalom fel-alá jár;
s álmatlan éjszakákon
hatszáz fiatal lány
bősz hangja vádol,
s nem nyílik a börtön zára,
tébolyít a gyilkos lárma...

Ma keskeny, meredek ösvény
visz az egykori várhoz.
Rom-falán hirdetmény:
Ember, csodálkozz!
Halkul a monda szava,
a regős még kiáltana!

AZ ÚR ÉS INTÉZŐ

Hó végi, forró júliusban
izzott a kincsédi majorudvar.
A fogyott, sápadt kazlak ölén
ebéd helyett vasárnapi, kövér
füstöt szagolt a zsellérsereg -
az úr fitymálta az ételeket.
S hogy kárba ne vesszen az idő,
kedvezett számára a miliő.
egy kis talpnyaló, álnok szolga
az intéző bűneit sorolta:
"... a zsákjába nem fér több arany,
a kúria mellett kastélya van;
keresi kegyeit a cselédlány,
s kezében a kapa is megáll.
Annak aki hallgat s nem beszél
a jó szóból, gabnából többet mér!
A majorban más nem csilleget,
s maholnap meglopja a kék eget..."

Az úr csak az orráig látott,
de szomjúhozta az igazságot,
s már többet nem ízlett a jó falat.
- Az intézőt kikötni! - parancsot ad,
szemével a nyitott ablakon át
keresi az úri önkényhez a fát.
Örömükben a kövér legyek
éhes, ünnepi táncot lejtenek...

A kikötött intéző felett
két zsellér jó napszámban legyezett.
Talán csengőt rántott meg az úr,
könnyű lován a hír elszabadul,
vagy új kommenciót osztanak,
vagy az alvó, maradék kazlat
tán meggyújtotta egy rossz gyerek, -
előbújnak a félénk emberek.
Csak nézik a nagyságos uraság
vasárnapi vörös áldozatát.
Ily' úri bolondságon hiszen
jaj, nem mer nevetni már senki sem...

Elsomfordál az éber tömeg.
Az intéző érzi a kötelet:
- Ne legyezzetek! Ne legyezzetek,
mert mindig éhesebbek jönnek!
Hagyjátok a jóllakottakat,
mert friss vért kíván az új éhes had!
A vérrel teli légy a lombon
elül, egy új intéző hadd lopkodjon!

El sem hiszi a szegény pára,
bilincsét oldják nemsokára.
- Úriember így sohasem kínoz! -
és lehullt a zsibbadt lábaihoz
a két kókadt bodza-legyező,
valamire várt még az intéző.
A megszabadultban a gőg
de gyorsan toronymagasra nőtt!

Az úr
szájában összefut a keserű,
vasmarkával fojtogatja a düh,
szinte megtörik benne az ideg,
már-már nem tud örülni semminek.
Elül a bosszúvágy, s kirohan,
ehhez az uraságnak ősi joga van:
- Varjú nem vájja ki varjúnak
a szemét! - Ujjat húzzanak!
S odanyújt egy megbocsátó kezet,
és mindenki mindent elfeled.
Tovább úsznak a szennyes árral
a régi világ forró júliusában...

Azóta már csak a mesében áll
ez az uradalmi, ispáni morál!

A KÉT GESZTENYE SZEM

A templomban, ahova misére járok,
a sekrestye melletti teremben
Jézus szobrához tesznek virágot,
s most lábainál két gesztenyeszem.

Szinte mély gyökeret vert a lábam,
gesztenyét adni a világ Urának!
ahol eddig csak virágot láttam,
szokatlan dolog - s nem tartom butaságnak.

Félig lehunyt szemmel nézi az Úr,
talán egy gyermekszív hitéről vall,
buzgón dicséri Őt hangtalanul,
s rá fel-felnéz fehér foltjaival...

Sajnálta vajon a vad gyümölcsöt,
mi zsebében lapult napok óta?
Vele mennyi játékos időt töltött!
Vagy valaki rá e feladatot rótta?

A tüskétlen barna friss gesztenye
talán az óvodában lehet a jele?
És kinek szánta eredetileg:
dadának, társnak, szülőnek, kinek?

Milyen gondolat, szándék vezérelte?
Ima helyett adta? S mit kér cserébe?
Mindegy - szívből jött aranyos ajándék!
Nemes tettéért áldja az Ég!

Szerintem tudja,
Jézus által jut el az Atyához,
s tiszta, természetes ajándékot ad-hoz...

SZÓL A SZÍV

BÚCSÚDAL

Valahol az ablak alatt
egy kis diák szép dalt hallgat.

Valahol zárt kapu nyílik
szava ér el boldog szívig.

Már kapun belül valahol
találkozik két friss mosoly.

Valahol a sűrű csendben
elindulnak együtt ketten,

Valahol a szög réten át
egymás kezét bátran fogják.

Valahol a Gyöngyös partján
tükörképük össze is áll.

Valahol szól harang szava,
kezdődik a litánia.

Valahol az ismerős út,
viszi haza leányt, fiút.

Valahol a házak felett
az est szárnya álmot lebeg,

s két csillag ezüstfényben
jár-kel már a sötét égen.

A kiskapuban valahol
két szív még jobban zakatol...

Valahol már zongora szól,
búcsúdal sír a szobából...

Valahol rím vár, az ihlet,
holnap katonának visznek!

Reménykedni kell a szívnek!

KÖNYÖRGÉS

Mindig előttem vétkes, forró lázban
takard el az arcod ne is lássam

mint fűben a szellő simogat a kezem
üss csak rá fájni fog de én elviselem

talán még meg merem lopni a mosolyod
mondd rám bűnösre utolsó tolvaj vagyok

míg lázas ajkamon a csók mind odaég
lángját te ne oltsd legyen hideg a tiéd

hallgatásod nekem kegyetlen néma kín
ne fogadd el késett becéző szavaim

régen láttalak, hát bolyongva lesek rád
te az utca másik oldalán menj át

amit csak adtál azt szépen megköszönöm
szegényebb maradok most és mindörökkön

ne tagadd meg de most még egyet kérnék
ezt a könyörgést vágd az arcomba tépd szét

ne tán az Isten mégis megbocsátana
de te ne irgalmazz ne irgalmazz soha

TÖREDÉK

- Marikának -

Azt a régi kedves búcsút,
Stőger-kertben azt a fiút,
azt a percet nem felejtem,
őrzi még a hű szerelem...

Egy tánc közben szíven fogott,
dúdolgatta a dallamot.
Mintha szeme jót mondana,
biztatott is szelíd szava...

Másnap reggel ablak mögött
megrezzennek a függönyök.
Kíséri két bánatos szem,
visszavárja szívem, eszem...

S megérkezik a képeslap,
rögtön kicsi szívéhez kap:
"Üdvözlet a Balatonról" -
valaki ott csak RÁ gondol...

KÓRHÁZBAN VAN

Keseregve nyílik, az ajtó sír
lenge lábnyoma jár-kel a kövön,
találkozunk és rám köszön...

Az ágy üresen ásít,
a mennyezet rám néz, fenyeget,
s alattam sziszeg a szék.
Az álmos lámpa lehajtja fejét,
nehéz falak omlanak rám
és épülnek fel mellettem;
a szekrény széthúzza üvegszáját.

A csend dinamitja robban bennem,
meggyújtott zsinórját dobom el,
s a magány elől magamba
menekülök lehajtott fejjel...

SZERELMES KEZDŐBETŰK

Egy legényke kedvetlenül
jár a fehér nyírfák körül.
Ahogy a kis erdőt járja,
vele tart most nagy magánya.
A szívét szorítja a vágy,
tudja meg az egész világ,
benne boldog szerelem ég,
s ide várja szép kedvesét ...
Örömében gondol egyet,
- vallani kell hű szerelmet -
s fogja kését, fába írja
kis szívének ki a titka,
s belerója, - amit rejt még -
keble minden üzenetét.
Egyfolytában ő csak írja,
a gyenge nyír könnyét sírja ...
Együtt vannak már időtlen
T.M. és N.J. egy szívben,
mit Ámor nyila úgy üt át,
volna villám sújtotta ág.
Rátalál a szöszke kislány,
eleinte mindent furcsáll;
s megérti a kamasz fiút,
vallomásra szó nélkül jut ...
Az első titkos találkán
merészet gondol az a lány:
- furcsa közlés - kedvére van,
s a fiút illet szelíd csókkal...
A csemete fává érik,
nem is látják negyven évig.
S míg szaladnak a gyors évek,
vastagsága nő törzsének,
a törzsén tágul a kicsi szív,
s nagyra nőnek a betűk is.
Az a régi szerelmes pár
negyven éve már együtt jár ...
Asszonyával az oldalán
felnőtt fejjel, visszatalál,
nekik maradandó, híres,
falu szélén az a nyíres,
ahol volt az első légyott,
s átélik a szép kalandot.
Nyírfa arcán a régi heg,
az indulásra figyelmeztet ...
Ma is őrzi a sebzett fa,
ott kettejük monogramja.
Állnak a fa árnyékában,
felér egy szép vallomással.
Kéz a kézben, állnak ketten,
hálát adva, önfeledten,
világ forog pillanatra,
s most a csókot visszaadja ...

SZERELMES

- Kollázs József Attila verssoraiból -

Jaj, te érzed-e? Szerető is kéne,
Óh, hogy aggódtam - elveszik tőlem
Zörrenő fák, zöld holdfényben
S lelkemben halkan fuvoláz a vágy,
Este a csókok megszöknek velünk.
Fázol, hát mondd, hihetsz-e annak?
A vágy, mely elmém kockáival játszik,
Talán ma még meg is talállak,
Termékeny tested lankás tájait.
Idesereglik, ami tovatűnt
Lényed ott minden lényeget kitölt
A hajnali égre leheveredünk.

MOZAIKOK SAVARIA ÉLETÉBŐL

VÁROS SZÜLETIK

Abban az időben szerény szálláshely,
pihenője légióknak, lovaknak.
Claudius császár védelmére kel,
Savaria - kolónia rangot kap.
És sorra törik meg az ádáz ellen,
s felhő oszlik a kies hely egéről.
A hegy árnyékában, friss leheletében
város-mag csírázik, s fény felé tör.
Mint a tűz, terjed a római minta:
gazdagság és tekintély - oly sorsszerű
a hatalom kézzel fogható titka,
s belengi az ősi, emberi derű.

A NYITOTT VÁROS

A táborokat utak kötik össze,
egyenesen fut a bazalt kövezet,
vonz a távoli becses borostyán köve,
s itt minden út az ős Rómába vezet.
Az ifjú várost körbe zárja a fal,
vasalt kapuk előtt bezárul az út.
Odabenn házak, boltíves árkáddal,
átrium, udvar, s a ház előtt díszkút.
A kapu kitárul a jövevénynek,
mert a jó bánásmód egyformán kijár,
akit városlakóvá tesz az élet,
a sors, katona-karrier, vagy akár,
a mesterség, jog, akarat, alkalom:
a közös szándék dobog a szíveken,
egy a cél - parancs! - belül a falakon,
hogy otthonra találjon az idegen.
Ünnepi játékok és fényes ünnep,
a verseny, árusok tarka zsivaja.
Közös érdekből viszályok szűnnek,
s békít a cirkusz, fürdő s a lakoma.

A VIRÁGZÓ VÁROS

Küzdelemért, munkáért, szorgalomért
tisztelik egymást a városbeliek.
Jól teszi azt mindenki, amihez ért,
és mintha lelke lenne itt mindennek.
A mester díszes mozaikpadlót rak,
adót gyűjt a szorgalmas hivatalnok,
veterán harcos örül a kalásznak,
a császári hűség ígér szép rangot.
Műhelyek magányában a korongon
az agyag szürke s fekete színt ölt,
kőfaragók kezdőbetűje sorol
köveken: "Legyen neked könnyű a föld!"
Fogadalmi kő kíséri az utat,
velemi víz folyik a vezetékben,
fürdőház, színház a jólétről tudat,
hol élni lehet, nem csorbul az érdem.
Márvánnyal, kövekkel ékes a város,
a szelleme tiszteletet parancsol,
tehetős polgára örömmel áldoz;
s tanulhat jót, tudást a kései kor.

ISTENEK ÉS SZENTEK

Az isteneknek áldozat bőven jut,
s az oltárok tüzére hull a tömjén,
ingyen nem nyújtják a babérkoszorút.
Nem csak keletről, nyugatról is jön a fény.
Az amfiteátrumban csodálkoznak,
bírósággá alakul a nézőtér.
Püspök Kvirinnek malomkövet hoznak,
s keresztútja a vízpartnál véget ér.
Iseum-oszlopok között szél lebben,
lándzsás légió vonul a városon.
Márton apja menetel a seregben,
s újhitű fia más oltárhoz oson.

A VÁROS CSÁSZÁRA

Párkányokon füzérek s lobogódísz,
tolong a gyalognép a fórum körül,
s merre a császár diadalútja visz
kürtök rianása adja hírül.

Milyen szelíd, milyen engedelmes ma
a város, fénnyel és pompával teli,
császárt hallgatni ritkán van alkalma,
s a békétlen is serlegét emeli.

Istenként kíséri a diadalmenet,
s bevonul a szép palotaterembe,
az új cézárnak hűséget esküsznek,
s Severust Rómába viszi az eszme...

... Új portékát kínál egy árus ember,
ezüst pénzért három férfi kockát vet,
kürtszó jelez, indul a kocsiverseny,
s cirkuszi játékot élvez a tömeg.

MÚLT ÉS VÁROSJÖVŐ

A római nagyság örök fényében
város több századon át nőttön-nő.
Polgára nem nyughat mindig békében,
s köveiben, tárgyaiban szunnyad az idő.

Barbár nép mozdul ki ősi fészkéből,
ismeretlen erő hajtja a hadat,
védtelen város kiáltoz - félés lőn -
s a földbe dús kincseket rejt a gazdag.

Mennyi bizonyság és ezernyi lelet,
még feltáratlan a régi romokban!
Biztos jövője már azért is lehet,
mert felejthetetlen, ritka múltja van.

Ma hozzánk okosan szól a régi kor,
amikor felidézi a karnevál.
Csak őszinte tett sugall falaiból,
ha emberszabású városért ágál!

GONDOLATFORGÁCSOK

- Hargitai József emlékére -

NÉGYSOROSOK

Fogócska

Kergettem piros pillangót,
az igazat, a szépet, bohót.
Egy élten át ritkán engedte
megfogni magát a lepke.

A lovas

Kis szívemben fáj az óhaj!
Ülni szeretnék hintalóra!
A gyermekkori porban, sárban,
vesszőparipán nyargalásztam.

A tyúkeszű

A buta tyúk meg nem állja
- csak egy apró tojást tojik -
máris világgá kárálja.
Tyúkeszű! - könnyen kimondatik.

Szerelem

Az ég keblére felhőket ölel,
a patak-ágy bölcsőként ringat,
még ölelkezik távol és közel,
és kigyullad egy apró csillag.

Szerencse

Sokan állítják: - A szerencse vak!
Nem lehet úgy szerencsés valaki,
hogy szerencsétlenné tesz másokat!
Utána kell mankót hajítani!

Fordulat

Kézről-kézre jár a mese:
a teknős legyőzi a nyulat!
Ez az igazi fordulat! -
s egyetlen szót nem emel senki se...

Alázat és hűség

Fogja meg szívemet Lipárt,
sokat használ, keveset árt.
Én megadtam, amit ígértem:
alázatban és hűségben!

A pillangó

Tarkaszárnyú kis pillangó,
nem várja őt szép házikó.
Éjjel virágszirmon alhat,
belepi az üde harmat.

Virágsírás

Madárdaltól hangos határ,
réten éles kis kasza jár.
A virágsírást hallgatom,
és gyöngyözik a homlokom.

A színek

Emberek, nézzétek csak,
hogy kavarognak a színek:
koromfeketék, égő pirosak,
s magával viszi az alkonyat.

Tanúk

Emberek vagyunk egyformán -
a gondolat szóval szolgál,
szavakból igék szövődnek,
tanúi lesznek a jövőnek.

Rigószerelem

Pince előtt vén diófa,
tavaszt fütyül a rigója,
megigazít régi fészket,
s várja már a rigó-férjet.

ALLITERÁCIÓK

Tiltott tűrt támogatott
áruló ártatlannak ártott
kínoz konok korlát
körön kívül keservesen
sikertelen sanyarú sors
keserű kenyeret kap keres.

Rendíthetetlen ritka rend
hajlít hatalom haragszik
sorsformáló súlyos sebek
esztelen esnek embereken
anya apa apostol aggódik
hűtlenül haldokló hit.

Szállnak szánalmas szólamok
nincs nagy nemzeti NEM
ingadozik igaz IGEN
hosszan hidegen hajtogatjuk
tétlen talán téves tetteinket
senki sem segít senkinek.

Szívünkhöz Szózat szól
töretlen testvéri tisztelettel
szánkon szent szándék
tisztesség türelem tiszta titka
szépsége szüntelen szolgálat
ész érvek értelmével élni:

rejtőző reménnyel rendületlen
szerelemre szeretetre születni!

MAI KISZÁMOLÓ

egy - az ember semmire sem megy
kettő - észveszejtő fertő
három - babrálnak a záron
négy - szabadlábon légy
öt - valaki beköpött
hat - bárki megvádolhat
hét - kerülget a minimum-lét
nyolc - jobb ha nem is szólsz
kilenc - jársz mint a lelenc
tíz - minden út zsákutcába visz

NÉGY SZEDÓKA

Falak

Magában falat
épít ritka téglából
és mellette téblábol.
naponta töri
az erős faltörő kos -
az emberi gondolat.

Szavak

A szó hívei
görgetnek föl szavakat -
a munka sziszifuszi!
Vissza hullanak,
nehezek kimondottan,
de potyognak súlytalan...

Rajzok

Barlangrajzokon
a megkövült ős idő,
a múltat ne vedd zokon!
Lélekrajzokon
munkál a kétes jelen,
mennyi gond, nyűg lelkeden!

Zátonyra fut

Holnapra elér
a parttalan vak sötét
a vész sirálya röpköd
az ormokon köd
s vad vizeink peremén
zátonyra fut a remény!

NÉGY TANKA

Fenn és lenn
A kereszten fönt
utolsót sikolt a csönd,
és alatta lenn
tőlünk mikor múlik el
a sok keserű pohár...

Magány

Csigaházadban
mely magányod építi
befelé nőnek
a szarvak, min nézel ki,
ha hiányzik az ablak...

Elveszítve

Vélt kincseimből
mindennap csak veszítek
némi fontosat -
hogy még magamra leljek,
elveszítem magamat!

Vesztünk

Addig sohasem
találunk valamit,
míg nem veszítünk,
s mit a szív elveszettnek hisz,
az lesz a végső vesztünk!

ŐSZI HAIKUK

az ezer arcú
ősz nálunk sokáig
tart elidőz
langyos fuvallat
simogatja arcomat
őszintén vallat
itt az ideje
félelmünk burka reped
hull a gesztenye
sóhajt a szél
két falevél útra kél
sír az öreg fa
nyárfák tetején
el-eltűnik a gyér fény
s az alkonyi pír
felhők szemhéja
alól pislogat a nap
s könnyezik néha
utazó felhőkés
színpompás lombhullás
nézik a fenyők
kiderül az ég
s vénasszonyok nyara
emlékeztet még
a nyári sóhajok
szélfútta rőt avaron
semmibe hullnak
az utakon jár
néhány tétova lábnyom
belepi a por
húz az ökörnyál
a levegőben lebeg
a madársereg
fordított V-je
már tavaszi reménnyel
most vonul délre
reggel harmata
gyönyörű gyöngyöket fűz
a pókhálóra
csillog a harmat
gyöngyszeme a füveken
élek üzenem
már harmadnapja
hideg eső mosdatja
a szürke fákat
szélcsend honol
tiszta égen telihold
fázós az alkony
úton a tócsa
tükrét töri a kerék
nézik a jegenyék
hideg napok
dere belém csíp végül
de magam vagyok
dermesztő a csend
csigaház járatába'
zajt üt a hangya
a csönd is itt hagy
cipelem zajaimat
s félek egyedül
földre csapkodják
reményeim friss fáját
lármás favágók
...Készül a vázlat
ecset örökíti meg
az őszi tájat
és pár nap múlva
az első hó fehérre
festi színeit ...

HAIKUK A SZÓRÓL

Ha beszél a szó
keresi a hallgató
a gondolatot

A sok szürke szó
semmit takaró lepel
mi porként lep el

A sok szerény szó
lehet bölcs hamar elhal
nagy hangzavarban

Orvosság a szó
enyhít bajt nyújthat vigaszt
ha rosszat riaszt

A szó - muníció -
jó kézben okos fegyver
s győzhet az ember

Súlytalan szavak
a célba nem találnak
a szemük már vak

A szó - kenyere
hát jól megél belőle
tele tenyere

Szól tiszta zsoltár
új igét szó szavával
ki szóval szolgál

Az emberi szó
gyógyír épnek betegnek
ha vigasztaló

Az isteni szó
bár egyszerű parancs nem
halogatható

Mennyi most a hős
csak az a szó hűséges
ami felelős

Az őszinte szó
most fejvesztve menekül
melege kihűl

Csúf és szép szóval
- mert visszavonhatatlan -
bánj óvatosan

A mézes szóval
másokat be tud csapni
fáj az üres szólam

Ha bánt szóbeszéd
- jól a tettek beszélnek -
engedd szélnek

Szó körül forog
mint karóhoz kötött eb
- lánccal kötöttebb

...és ül a fészkén
a csalfa szó hamisan
s illúziót költ

Ura szavának
ki állja amit mondott
s nem okoz gondot

A szavát vennéd -
nehezére van a beszéd
s szószaporítás

A igaz szó a
legnehezebb, válladat
a súlya húzza

Hajtja a rossz szót
mint cowboy a lasszót
mások nyakába

Őszinte szólás:
szólj igazat s várj ötig -
fejedet törik

MAGÁNYOS HAIKU

Csak járok árván
elhullt gondolataim
tűnő avarán

Vétkes magamban
minden utat lezártam
veszélyes blokád!

Lelkem harangján
kondul az esti idő
térdel a magány

A kevés jóban
rossz magamra maradni
társul valaki?

Élek társtalan
magányom kis celláját
te zárd be Uram!

Elibéd értem
nézz tarisznyámba Uram
szólj szigorúan!

FORDÍTOTT HAIKU

fiaik bűneit
most szenvedik az apák
hetedíziglen

ha kővel dobnak
pontosan azt dobd vissza
drága a kenyér

HAIKU AZ IDŐRŐL

Repül az idő
hullat színes tollakat
s hordja a kalap.

A nehéz idő
körém rak bonthatatlan
erős falakat.
A süket idő
mond nekem érthetetlen
néma szavakat.

Múló idővel
- bár visszavonhatatlan -
bánj kritikusan!

Időtlen idők
új agyagkatonái
tudnak szolgálni.

Az idő hamuját,
mint pompeji katona
hűséggel állom.

Szakíthatatlan
a folytonos új idő,
mint végtelen út.

Mint eldobott kő,
ha útban vagyok; mit kezd
velem az idő?!

SZABADAKARAT

Azt, mit a sors kényszere nem szeretemmé tesz,
más dolog ám, azt szabadon megcselekedni nekem!

LIMERIKEK

MARIETTA ÁLMA

Kedves leány Marietta
szól hozzá az arietta
éjszakai szép szerenád
mit hangszerén bús lovag ád;
- álma most egy fess lambretta.

DOKTOR GÁLIG

Mikrofonnál doktor Gálig
felöltözve szóban állig
a művészettörténész,
- s a napi téma elvész -
a közönség mélyen ásít...

EGY FŐKÖNYVELŐRE

Ernő bácsi nagy vitéz
orrán száján dől az ész
- háborogva jön a főnök
könyvelésben hibára bök -
bátorsága elenyész!

EGY KIS ÓVODÁSNAK

Az én nevem Bendegúz
anyu apu engem nyúz.
Ha lenne egy kis testvérem
a felével be kell érnem,
szívem máris hozzá húz!

HÁROM LIMERIK EGYRŐL

Tanítványom Pap Piroska -
így jegyzi a papiroska.
Sorsát írják ízibe;
nagy lány leszel Pirike.
Sohase lépj a tilosba!

Oltár előtt pap s Piroska,
fehérben a boldog ara.
Mellette talpig férfi
áll, sóvárogva nézi.
Sorsát tovább írogatja.

Pironkodik Papp Piroska,
még íratlan a papirosa.
Ég a vágytól ártatlan,
egy életre párja van,
s nem léphet már tilosba...