Vissza a főoldalra

EMBERÜL ÉLNI

2004

ECSETTEL ÍRT ÉLET

HORVÁTH JÁNOS: AZ AJTÓBAN

Ajtóban állunk egy életen át,
visszafognak óvatos küszöbök,
hív és lök a biztos bizonytalanság,
démonok árnya fejünk fölött...

Ránk csuknak kilincstelen ajtókat,
Lelkünk rácsain át fény szivárog,
Csak megalkuvással szabadulhat,
Akin már fogott emberi átok...

Ajtókat nyitunk hitből vert kulccsal,
s a szív csak nézi, nézi - lágy fényt bont
a mindig változó messze horizont...

Naponta ezernyi szózat küld, csal -
És a derengésből lassan kinő
Fénysugarával az időtlen idő...

ÁLMOK VERGŐDNEK

- Tóth Csaba: Aki meg nem botránkozik c. képe alá -

Üresen vesztegelnek a bárkák,
céltalan ringnak ködös partokon,
a bölcs jövőhalászokat várják -
sunyi fecsegést nem vesznek zokon.

Hol a Mester ki most vízre szállna,
ki nem fél vizek viharától,
kinek nem egy csodahal az álma
s üres hálónkba halat varázsol?

A sokaság helyett néhány ember vár,
ki fennakadt a remény hálóján,
hátha még szól-hív őszinte Ige.

A zavarosban az orvhalászok
víz alá nyomott varsája már fog,
s álmok vergődnek mély semmibe.

HATOS CSABA: UTCAZENÉSZ

- Hangulat choriambusokban -

óarany est Tűztorony áll
szórja a fényt lámpasorán
szárnyain száll fényben a hó
égi a lágy hótakaró
csöndje fehér szívemig ér

égi sugár titkaiból
nőjön elő tündöklő
lába után még semmi nyom
szűzi a nő szűzi a hó
álmot adó útravaló
szól szerelem férfialak
fáj a magány boltív alatt

árny-feketén árva madár
fenn a tetőn hóba leszáll
fészke kihűlt párja ha hív
szárnysuhogást röptet a szív
álmot adó útravaló

tér közepén utcazenész
dallama zeng sír a magány
ablakon fent nyílik a zár
lelke kitárt szíven talál
utcazenész éjbe ha néz
nincs egyedül két zene szól
földre puhán hull pihe hó
hó muzsikál s trombitaszó
szór pihe hó égi zenét
trombitaszó földi szavát
zengi az ég szép szerenád
éjszaka jó s altat a dal

várja világ álma remény
fénysugarat tér közepén
szárnyakon ring száll örömest
ringat a fény vár öröm-est
oly gyönyörű csend ölel át
mert szeret és fáj a világ...

A VISSZATÉRŐ

- Pozsonyi János festőművésznek
(Flaubert: Az ember semmi, minden a mű.) -

Én a napraforgóidat szeretem,
ahogy állnak meg a színes szőttesen,
a szobám falán, a régi kereten,
s tudom, hogy nem feledted őket te sem!

Felém a friss mezők illatát hozza,
szélben ring a sziromkoszorús tányér,
mint a méh, a fény aranya porozza,
szülőföld élteti, s egy világ ráfér.

A mély árokpartról mosolya követ,
csak látszatra hűtlen, forog mozdulatlan,
hisz' róla száll napestig a madárdal.

Rendjele kitünteti a kék eget,
belőle a föld tiszta lelke árad,
s levett kalappal integet utánad...

II.

Most a pompás színek harmóniája!
Vászonra menti az elmúlt nyarakból,
igényes idők próbáját kiállja,
s az időtlen tartalom rám parancsol.

Furcsa tüzeket gyújt meg a teremben,
a lelkembe kiált halk-harsány hangjuk,
sok sejtés egy-egy gondolattá rebben:
az ember titkait veszni ne hagyjuk!

Öntörvényű, ki sajátos szemmel lát,
egyszerre örül-sír, tehát emberi,
miként a világot ecsetjére veszi,

s nézi, nézi a színek fátyolán át
az átsütő sugárzásban mily gyönyörű:
szinte semmi az ember, minden a mű!

KRIEG FERENC: A MONGOL MADONNA

A születésnek bárhol a világon
fájdalom az ára, tele reménnyel -
a gyermek mindenütt gyönyörű álom,
s gyakran számolatlan kinccsel ér fel.

A háttérben az alkony puha fénye
hull, s csendesednek a pusztai szelek,
fehérben sugárzó kezek ölelése,
s áramlik benne a biztató meleg.

Fényes csillag anyja kék köntösén,
földi pályáján vonzza az örömöt,
nyugvópontra soha nem ér; amíg él,
keringhet jurta vagy pagoda fölött.

De most édesen szendereg a drága,
anyja féltő szemmel a jövőbe néz,
tiszta csókot nyom ártatlan fiára,
s az alvó száján csurran egy csöpp méz.

Nézése hallgatag szobornak mása,
s kisded beszédes ajkat takar,
belül a lélek sok-sok látomása:
könny, mosoly, gond, öröm, napfény és vihar!

Ezer csillaggal ragyog felém a kép!
Azért őrködik fia fényes álmán,
mert ő hordozza ősei őrökét,
amely nemzedékről nemzedékre száll.

Szeméből a gondok messze repülnek,
s a pagodákban elhalkul a zene...
Ismerem, aki színt ad az ecsetnek,
fénylő titkoknak ügyes mestere!

EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEI

- Horváth János festőművésznek -

Egy ÖREG FA árnyékában az ALVÓ,
az AJTÓBAN valaki hirtelen megáll,
VIHAR készül, már remeg a TISZATÓ,
nyári szél nyargal a NYÁRFÁK csúcsánál.

TANYA-BELSŐ-ben nyugtalan a szék, az ágy,
hajlong és susog a NÁDAS, ver eget,
pipacsot szór a VIRÁGOS HORTOBÁGY,
a VASÚTÁLLOMÁS búcsút integet.

A magányos VILLA NEGRA esőverten,
a szobája falán CSENDÉLET pöröl.
Keresztülvág a SZILVÁSKERT-en
a KOCSIS, most szállt le a szekérről.

Omlik a FÉSZER, rászakad az ESTE.
PIACI BÜFÉBEN gyors hörpintések,
harapások - az ÉJJEL holdja kileste -
fáradt BICIKLIK indulásra készek.

Amíg a FASOR közt fénylik a PATAK,
a lármás KOCSMÁZÓK roskadt asztalán
BOR, SÖR, PÁLINKA karikák szaporodnak -
s a részeg küszöbön átlép a halál!

CAFÉ DE LA ROCHE-ban áll egy férfi,
a régi TORNÁC jut eszébe s úgy mulat,
- a kisfröccsét meg a kávéját kéri -,
s meghökkenti egy festői gondolat!

HORVÁTH JÁNOS: KÉK SZÉK

Nézem, amit felvázol a kép,
egyszerre beszédes-szótalan,
a semmi titkaiból előlép,
s a holt csend lélekben felkavar.

Vak ámulatban áll a szék,
áll a pókhálós sarokban,
fénylik a sötétben, szinte kék,
emléke halhatatlan.

Készenlétben mindig ott áll,
soha sincs útban, kis akadék,
éltében egy úrnak szolgál,
szokatlan színre festi az emlék.

Rajta pihen a fáradtság,
olykor dicséri a gazda,
napokig meghúzza magát
a hűséges eb alatta...

...Asztala nincs, embere halott,
- hideg magány ül a székre -
(ki kenyérre szalonnát rakott)
már csak a festő veszi észre.

Hányszor lábbal lökik félre,
s tűri, mit jó sorsa rászab,
egyre ritkábban nyúlnak érte,
s most örökké kékben állhat.

A csend súlyától összeroskad,
felejti a lőre, az aszú,
vendége végleg nem akad,
s az alkonyatban eszi a szú.

Látták-e egyszer is boldognak?
Boldogtalan emberi dolog!
Enyészet földjében elkorhad,
melegség tűzében fellobog.

Ki embert szolgál - hálátlan,
megunt, megtűrt előbb vagy utóbb!
Az irgalom a Festő szívében van,
tőle várhatsz valami jót!

ITT EGY EMBER LAKIK...

- Vörös Ferenc festőművész képe alá - *

A ház végében kiszolgált fészer,
odabenn vackán súlyos csend fészkel,
zord idők jeleit viseli magán,
szíven markolja a fásult magány.
Naponta körbejárja az enyészet,
csak az Isten szégyelli az egészet.
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan!

Micsoda hajlék a koldusi lak!
Reménytelen ajtó, sötét ablak,
rönkökből összerótt boronafal,
áll oldalt, a régi méltósággal.
Ha mosdatja a puha hó, nyári zápor,
rideg pára szökik a kamrából.
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan.

Az esőlé nyűtt fedelén becsorog,
lassan kihaltak belőle a tyúkok,
innen mára veréb is elszökött,
körötte nem törik fel a rögöt.
Megbújik, mint egy kitagadott gyerek,
látni sehol egy embert nem lehet.
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan!

Ajtóként eltolható zöld lemez
a nincsről, semmiről ódát zengedez:
nem kell bajlódni kulccsal, kilinccsel,
ki meghúzza magát, nem kilincsel.
Haszontalan paraszti relikviák
az idegent kárörömmel fogadják.
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan!

A tétlen lapát a falnak dől,
nyelén kéz helye a jobb időkből,
a létra fokról fokra erőtlenebb,
fáj neki a gyógyíthatatlan seb,
már nem néz be az ólba - zajtalan
kong az idő két üres hordóban...
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan!

Falépcsőin korhad a lábnyom,
hogy ki járt itt, ki tartja számon?
Nem tart távol hívatlan vendéget,
kit sors üldöz, fekete átok éget.
Ablaka fénytelen néz a semmibe,
ki lakik itt, nem tudja senki se.
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan!

Emberhez, fészerhez méltatlan sors!
Mert fáj az emberi rom, ha fonák, torz,
sorsuk a nemlét határára űzött -
most fura dalt zeng egy itt maradt tücsök,
míg beleszakad romlatlan szívük:
az ember legyen otthon mindenütt!
A képzelet sejti, belül mi van,
itt egy ember lakik, otthontalan!

* Elhangzott a festő kiállításán, Őriszentpéteren, 1998. június 26-án a szerző előadásában

REMÉNYÜNK KERESZTJE

- Tóth Csaba: Kapocs ég és föld között c. képe előtt -

És betelt az idő!...Hitünk láttára
a jámbor nép hozsannáját kiáltja,
s harmadnap kimondja az ítéletet,
és keresztet raknak rá feszítsdmegek...

A drága ígéretek sírba szállnak,
a félelem bezárja ajtóinkat:
meg ne tévesszenek hamis próféták,
hogy reményünket holnap feltámasztják!

Uram, parancsolj a beteges láznak,
naponta szent reményeket aláznak!
Mikor bont követ sziklasírján a fény?

Idő, tér s remény keserű keresztjén
most könyörgünk: Atyám, bocsáss meg nekik!
Mert lelkünk kihűl, ha nem melengetik!

HORVÁTH JÁNOS: KOCSMÁZÓK

Utcasarok esteli tíz
műszak után több biciklis
nyitva talál kocsmakaput
mozdulat egy - össze se súg -
dőlnek a jó vaskerekek
s pultra vigyáz férfisereg.

Szomjas a nép lárma kicsap
fröccsen a szó foszlik a hab
testnek öröm némi vigasz
borban is áll egy kis igaz
bús fejükön borkoszorú
rezzen a szem vad szomorú.

Táncol a füst kártya-csaták
asztalokon borkarikák
jár a pohár jól fogy a sör
égbe suhint férfi ököl
bősz a legény bánata száll
veszti a pénzt kártya-csatán
háborog még bántja a rend
jár a pohár fülled a csend
oldja a bajt percre a tér
elsimul itt minden affér.

Fáj napi gond rá hol a gyógy
lám ma uram mit tesz a mód
holnapután áll le a gyár
munka veszik csőd ha szanál
nem lehet ám józan az ész
bajban a szív így belevész.

Fárad a száj holnapi gond
ébredezik józan bolond
ráparoláz búcsúpohár
tárca sovány nyílik a zár
rossz küszöbön még meg is áll
lelke üres házra talál.

Elfogy a fény férfi szemén
kocsmakaput zár be az éj
hajnali hang hajnali négy
s elköti majd vaskerekét.
Nyitja a regg' kis kapuit
s boltja ma még újra kinyit...

EZERNYI FÉNY!

- Kiállítás Vörös Ferenc képeiből -

Mennyi fény, mennyi szerelem ragyog
itt a csendes áhítatban, ahogy
szikrázik a való a képeken,
s tátott szemmel, lélekkel nézhetem:
Olyan tiszta, őszinte, emberi,
mit a szív megpillant, azt keresi.
Ölelkezik a közel s messzeség,
olykor a földhöz lehajol az ég,
úszik a felhő, selymes, gyönyörű,
szellőben nyújtózik, hever a fű.
Könnyű álmából ébred a reggel,
nő tesz csodát a törülközővel,
csak neked fedi fel friss bájait,
szava muzsikája elandalít,
mereng a múzsa, ihlet az arcán
dallamok nyílnak hegedű hangján.

A Pityerszeren bottal bandukol
egy hajlott öreg a messze múltból,
felismerem a szép arcú nőben
anyám néz rám fehér fejkendőben,
a pünkösdi rózsa selymes szirma
a terítőre verset ír ma,
legényvirágok színes csokorban
gomblyukra várnak, s égnek boldogan.

Fékezhetetlen, ágaskodó,
kötéltől, ostortól szabadult ló,
faragott kőház, útszélre kiáll,
a pincesoron vincellér pipál,
a túlsó partot a híd eléri,
utak jó végét szívből reméli,
az öbölben sütkérező házak,
álló vitorlák jó szélre várnak,
színes fény-tutaj ring a habokon,
az átellenből néz rád Badacsony,
messze tekintget a szép kilátó
csodákat üzen egy halk, meleg szó,
most fogja ki a csendet a horgász,
alig hallik a messze kongatás,
a hídvégi harang szól, hív haza,
életet hordoz, sorsot vall a fa,
mint Csontváry magányos cédrusa...

...A hó alatt a szoknyás harangláb
magára tornyot álmodik legalább,
a tél pólyája fehérbe terít
beköti a szív fájó sebeit,
s amikor a hold az égre fel jő,
de tündéri táj a teli erdő,
a lélek tüze, kandallója, itt
őrzi hamu alatt a parazsait.
Kis ösvény bújik - titka örök -
mert áldott lett ő az utak között!

A megcsodált, szerelmes szülőföld
színével eget és földet betölt,
minden csupa élet; varázsol színt,
a nyár zöldjébe aranyat is hint,
róla énekel, ezernyi fényt hoz,
egy dalt ismétel, egy dalt százszoroz!

HORVÁTH JÁNOS: A PÁSZTOR

Hortobágy mentéből
bojtárként gyalog jött,
és örök életre
pásztornak szegődött.

Kajlának becézik,
terjed tanyán a hír,
ellensége sosem volt,
mindenki "jó testvir".

Nagy, nyaktalan nyakas,
néz a tagbaszakadt,
öreg rezes botja
apjától rámaradt.

Úgy áll a legelőn
- pásztorok királya -
fésületlen haját
bús szél boronálja.

Hiányzik fejéről
a zsírfoltos kalap,
valami nótát fúj,
ha nyáj után ballag.

Megy az ősi rónán,
tereli álmait,
kedvében ostora
szép hurkot kanyarít.

Beszél a baromhoz,
a szót nem cifrázza,
kutyája, ha vakkant,
bárány béget rája.

Útközben a bogáncs
szívósan rátapad,
mint örömre bánat,
köznapra vasárnap.

Hajnaltól mezítláb
caflat, és már ráfér
a Keserű-erdő
mellett a juhászdél.

Szalonnát, kenyeret
rejt a bő tarisznya,
hozzá a friss vizet
gémeskútból issza.

Szemben ül a kutya,
lesi mozdulatát,
konok fejével int,
s ugrik szegény jószág.

Őszön, télen, nyáron
csak egy ruhája volt,
víz veri, nap süti,
már nem fér rá több folt.

Istennel szemben áll
vagy a háta mögött,
hálaima nélkül is
áldja a bús rögöt.

Annyira kevés, mit
az arasznyi lét ad,
óriás szívében
gyakran kisüt a nap.

Mint rigó a füttyhöz,
pacsirta magashoz,
úgy ragaszkodik kék
ingéhez - magasztos!

Nagyvilágtól távol,
lobogó tűz körül,
jön szemére álom,
s az asszony mellé ül.

Volt beteg, titokban.
Szolgái egy élten át,
s hálából belemar
a gyilkos gégerák.

Hangja s ereje fogy,
egyként tűr rosszat s jót,
tücsök dalol neki
utolsó altatót.

Alig múlt fölötte
az az ötven nyár, ősz,
most nyájvesztett pásztor
s odafönn elidőz.

Üres kunyhó les, vár,
kolomp sír, egyet még
asszony, s gyerek; vele
kihalt egy nemzedék!

Festő felejtette
rajta tekintetét,
mostantól kitárul
felette a kék ég!

GERENCSÉR FERENC: VÉPI TÁJ

A festő érzékeny ecsetje munkál
finom, leheletszerű könnyedséggel,
mint akit a valóság is érdekel,
bronzaranyát szórja szét a fák csúcsán.

Csak látszólagos a mozdulatlanság!
Távolból néz ide a kőszegi hegy,
völggyé simul a halom, a meredek;
s bölcsőként ringatja levelét az ág.

Opálos fényfüggöny gördül a földig,
nyúlik az égbe fel két nyurga nyárfa,
- sötétzöld fáklya - a csendet vigyázza;
máskor a vén varjak foltjukat öltik.

Minden fűszálon a harmat gyöngye ül,
s gondol egyet, puhán a földre gurul,
gyáva cikkcakkban egy mezei nyúl
előbb szaladt a kis úton keresztül.

A rétre kiállnak az erdei fák,
hullámzik a repce sárga özöne,
bukfencezik a fény a homokgödörbe;
suhannak friss napkelték, gyors napnyugták.

Él ez a táj, a föld is lüktet, érez,
- magányos kökénybokorban megszólal
a párját kereső szapora rigódal -
s az ember utat tapos a szívéhez.

Este csillag ül az égre, ezernyi;
két tücsök cirpel sötét bokor alatt,
cirr...curr...felváltva húzzák s elhallgatnak:
vándor, ideje megint hazamenni!

A mester hallja a föld szívhangjait,
dallal telt lankáiból száll az ének,
minden zugában ott rejlik a lélek,
s a réten át ma hazavisz valamit.

HA GYÖNGYÖS VOLNÉK

- Biczó Antal: Gyöngyös patak című rajzához -

Ágaskodó fatörzsek
jobbra-balra eldőlnek
fázósan,havasan.

Futó felhők fölöttem
le-lenéznek örömmel
változó alakban.

Enyhe szellő rám köszön
jár tavaszi fényözön,
s lubickol a habban.

Két part közt a gerenda
túlsó partra enged ma,
elnyújtózva, hosszan.

Szép csillagos paplannal
éj sötétje betakar,
vigyáz rám egy angyal.

Gyönyörű a pillanat!
Visz a vágyam nap mint nap,
megállíthatatlan.

II.

Parton ballag gyalogút,
mezítlábas kisfiút
vezet útra készen.

Az idegen láb alatt
ropognak az ág-gallyak
kísértetiesen.

Egy fecskepár súrolna,
csőrét vágja iszapba,
s igazít a fészken.

Nyirkos harmat fűszálon,
gólya jár a kaszálón,
s leveri léptével.

Szekér döcög hidamon,
fekszem szénaillaton,
friss bűvöletében.

Tollászkodnak a libák,
nagy tótágast állnak fák
a víz tükörében.

Retek, kertek ölelnek,
kél szaga a földeknek,
szapora ekével.

Magasban a sürgönydrót
messziről hoz kedves szót,
szép üzenet ér el.

Parton béka felesel,
osztozik a legyeken
ebéd idejében.

Egy gyors zápor függönyén
csavarog a játszi fény,
szivárvány az égen.

Vízbe aranysugarak,
csukafejest ugranak,
s bújnak át ágrésen.

Árnyék, vízre hajoló,
estébe hull harangszó,
át a mindenségen.

Bíborban az alkonyat,
fészkére küld madarat,
elpihenni éjjel.

Szorgos hangya szundikál,
méla tücsök muzsikál,
éji cirpeléssel.

Csillag hajol majd hozzám,
ezüst porát szórja rám,
sejtelmes holdfényben.

VARGA BERNADETT: A NAPBA ÖLTÖZÖTT ASSZONY

- gobelinterv -

Mintha most lépne elő a mindenség
kapujából a gyönyörű madonna,
csillagkoronás lényét aranyozza
a nap, s rád veti tiszta tekintetét;

Szirmok hószínétől sugárzik a kép.
Kezében fénylik az angyali kenyér,
karján méltósággal trónol a remény,
szinte mennybe emeli az öröklét.

Színek szólnak a szeplős szavak helyett,
a kifejezhetetlent is sejteni lehet,
míg az időtlen titka fel-fellebben.

Csodálatos a kékek szent derűje,
hogy a váratlan vihart messze űzze,
emberi hittel, égi kegyelemmel.

II.

Majd mesteri módon bújtat fonalat,
s új reménysugarat sző a szívekbe,
s örök egy mondanivalót üzenne,
az anyagba álmodott szép gondolat.

Nem a szem, a lélek időz a képen,
hol Isten emberi arca átragyog,
s hordozza magában az alázatot:
élni a meleg anya-ölelésben!

Elibe sok lelkes nézőt képzelek,
ki észrevesz minden csodás részletet;
s megérintheti az Úrnő köntösét.

Ismerős és ismeretlen mélyekből
a belső fény oly tisztán, úgy ragyog föl,
hogy egyszer csak észrevétlen közénk lép.

APOSTOLI GONDOLATOK

- az utolsó vacsorán -

Péter:
- Csak szólj, Uram! Virrasztok és hallgatok,
szólhatnak szolgálók és kakasok.
Házat építek kemény kősziklákon,
bár ömlik az ár, szakad a zápor.

András:
- Emberhalásszá teszem, kijön utánam,
s lerontom a bálványok templomát.
Nekem ácsolnak keresztet átlósan,
s a fán majd csodálatos fény ragyog át.

Tamás:
- Hiszem, ha látom, és teszek tanúságot!
Hagyom, a szegek nyoma megtérítsen.
Akár izzó vaslemezen is járhatok,
ha lábam alá forrást fakaszt az Isten.

Jakab:
- Igaz lesz nevem! Elsőként mutatok
be a népnek szentmise-áldozatot.
Kinek tisztátalan husángja véres,
nem érhet az köntösöm szegélyéhez!
Aki tanúságot tesz, semmit sem félt,
életemet is áldoznám hitemért!

Júdás:
- Vár harminc ezüst, a markom viszket.
Követem csókkal, mint fényt a lepke,
nem lesz könnyű keserves keresztje,
s egy fa kötelén az istenítélet.

Bertalan:
- Az Igét szívek barázdáiban őrzöm.
Nem térhetek le sorsom útjáról,
rólam az Úr mindent tud, s gyakran nem szól.
Ha elevenen nyúznak meg, akkor
egyik kezemben a kés, másikban a bőröm,
s kápolna freskóján tisztel az utókor.

Fülöp:
- Kérdik, vad viharban miért fütyürészöl?
Együgyű egyszeregy számolni dénárral,
nem a Mester mindenhatóságával!
Tekintetemről száll a gond, szám nem pöröl.
Kicsinyhitűek, nem táplál hús és bor,
jóllakik a lélek kenyérszaporításkor.

Barnabás:
- Leszek a remény, vigasztalás fia,
bálványok dőlnek, a béna gyógyul.
Az üldözőt magam mellé várom,
jó példa marad örök tanúságom:
Ítélet nélkül kövek zápora hull,
vak kulcsok záródnak bősz városkapun!

Péter:
- Áldott teher viharban szüntelen
hordani a hűség kulcsait kezemben,
és meghalni, minta drága Mester,
csak fejjel lefelé a szent kereszten!

KESERŰ LITÁNIA

- Tóth Cs.: Kereszténynek lenni kihívás c. képe alá -

Hallgasd, Uram, panaszunkat.
Mint a harang, szívünk zúghat:

Imára kulcsolt két kezünk,
akaratlan is vétkezünk!
Szánkon harag, süket fülünk,
vaklármától süketülünk,
Uram, szavad nem is halljuk,
embereknek annyi bajuk,
munka nélkül kell várnia
mindennapi kálvária,
éjszakáink álom nélkül,
a nappalunk gyáván békül,
tépett lelkünk, lopott álmunk
romjai közt botorkálunk,
lépre csaltak ígérgetők,
szaporodnak szemfényvesztők,
amit rakunk nagy nehezen,
mind leomlik egy reggelen;
Hol az a test, s vére, hamva,
ki az omlást megállítja?
Mikor leszen erős várunk?
Hetvenhétszer megbocsátunk!?

Lelkünk mélyén harag lobban,
hol vagy, Uram, rút napokban?

II.

Hallgasd Uram panaszunkat,
minta harang, szívünk zúghat...

Sors csapdái lesnek miránk,
kinek használ könnyes imánk?
Szertefoszlott több szép álmunk,
lét határán vegetálunk,
profán beszéd, szava durva,
s a szavak közt mennyi dudva,
nem tart hűség, már nem örök,
amit férfi és nő kötött,
divatja múlt, szörnyű csapás
a gyermek nem Isten-áldás,
gyermekeink elárvulva,
nem lesz család pár év múlva,
sok koporsó, egyre fogyunk,
meddővé vált sok asszonyunk.
Megijedtünk, hogy elveszünk,
egymásnak hát azért esünk?
Ezer éve mindig úgy van,
vágyunk kötve, nehéz gúzsban.
A gyűlölet kereszttüze
minket innen hová űzne?
Ez lesz vesztünk s a végzetünk,
ó, jaj nekünk, ó, jaj nekünk!

Lelkünk mélyén harag lobban,
hol vagy Uram, rút napokban?

III.

Hallgasd uram panaszunkat,
minta harang, szívünk zúghat:

Utunkon csak stáció áll,
s bújócskázik reménysugár.
Eljut Hozzád panasz, zokszó,
vagy pusztába kiáltott szó?
Hol van Mózes, hit embere,
ki pusztából kivezetne?
Az igazság csendben fogan -
prófétából számtalan van,
hivatalos ember - itt s ott -
kicsit sok a kiválasztott!
Hol van János, ki keresztel,
felvértez az igaz hittel,
Veronika, a kedves nő,
verejtéket, vért letörlő,
elapadt Magdolna könnye
sebes lábunk' ki fürössze?
Hol van Ábel, a jó testvér,
a kezéhez nem tapad vér?

Lelkünk mélyén harag lobban,
hol vagy, Uram, rút napokban?

IV.

Hallgasd, Uram, panaszomat,
mint a harang, szívem zúghat...

A félelem századában
csak fél lábon s térden álltam,
csekély, ami rajtam múlhat,
amit kértem, szívesen add!
Hogyan higgyek a csodákban,
földre jönni mit sem láttam,
csak a csodát el nem vártam,
parancsodat én nem bántam.
Hol az Éden, Paradicsom,
engem gonosz kiparancsol,
korlátok közt félig éltem,
megmaradás reményében
ruháimat megszaggattam,
köpönyegem ketté vágtam,
homlokomra raktam hamut,
honnan vagyok, eszembe jut,
magam bűnét nem feledtem,
kezem hányszor tűzbe tettem,
számvetésben megmérettem,
ki gyújt gyertyát énérettem?

Fogd be, Uram, pörös számat,
minden szava egy gyalázat!

A KENYÉRTARTÓ

- Tóth Csaba festőművész Kenyérszegő című képe alá -

Kenyér! Nevére még most is sóhajtok!
Asztalfiában takarva kendőben
aludt, s álmában hányszor megleptem.
Csókkal vettem fel a leesett darabot.

Anyám, ha sütött, a friss hét-nyolc kenyér
a hombár fölött a hűvös kamrában
ott hintázott a padlás magasában,
mit sóvárgó, gyermeki kéz el nem ér...

Fakeresztekből ácsolt kenyértartó!
Hányszor ődöngtem éhesen alatta,
csalta mindennapi bódult illata.

Szúette ereklye, szívemben himbáló,
rá fogyhatatlan kenyeret álmodok,
s rajtuk anyám rajzolt keresztje ragyog!

KÉK SZONETT

- Hatos Csaba festőművész képei alá -

Kidőlt tintásüveg a messze ég,
parányi folt a felhő és oldja -
távoli fenség a hegyek orma,
a tavak vizén a végtelenség.

És fecskeszárnyon, ha jön az este,
lebegőn könnyű halovány árnyék,
a csendben az álmok kékje vár még,
s hulló holdsugár kévébe kötve.

Változó kékben hűen hódolnak
virágok, megfestett gondolat
lelkén reménye szép foltjai...

...Hitét, tarló közt a búzavirág,
az ég azúrjába hajló fűzfaág
így tudja tisztán kimondani!

SZOBROK ELŐTT

A HALLGATÁS SZOBRA

Patakparti kettős hídnál
Nepomuki szent szobra áll.
Hátat fordít sekély víznek,
nem érdekli mit fecsegnek
emberek és futó habok,
az a fontos, mit ránk hagyott.
Igaz lelke rég ott lebeg
messze sodró vizek felett,
szájára tett keze minket
hallgatásra óva intett:

Vigyázzatok más titkára!
Kit megbízunk, meg ne bánja!
Mert hallgatni az köteles,
kit az adott szó kötelez!
Súlyos teher egy-egy titok,
aki hordja, meg-meginog,
mert az ember fecseg annyit,
ki bízná rá nagy titkait?
Titokban a szó nem marad,
három tudja, szét is szalad.

Vagy az idő, vagy az ember
gyávaságból mért fedi fel?
Egymás előtt lehet titkunk,
titok-ajtót ki kell nyitnunk?
Bezárni azt, az a nehéz,
aki őrzi, arra felnézz!
Sem az idő, sem az ember
soha nem bír hétpecséttel!?
Ma csak szólásban él valóban
- Hallgatni arany! - már valótlan?!

Mások titkát nem ejti ki
a legendás Nepomuki.
A titok szent! - tette rávall,
s vízbe vitte önmagával.
Királyának a vízi szent
méltatlan szóra nem felelt:
szájra tapadt néma ujja,
gyónás-titok vértanúja,
élő kereszt hull a vízbe,
testét Moldva folyó vitte.

Mostanában nem emeli
intő kezét Nepomuki.
Megrongálta a futó kór,
a hálátlan, csúf utókor.
Bűnös lélek hagyta csonkán,
s az intelem letört jobbján...
Vétkes kezek bár letörték
a nagy titokra intő kezét,
most is biztos a mozdulat,
ahogy áll a szótartó pap.

Így is tanít, tudja a nép,
a késői, új nemzedék,
azt az ősi üzenetet
megértik még az emberek.
Mostanában - áldott a nap -
gyakran hű, friss virágot kap...
Gyökeret vert lábbal állok,
szívemben nagy hallgatások:
Isten előtt mindig drága
a hallgatás aranyára!

A TÚLERŐVEL SZEMBEN

- Varecza Lászlónak, Lesenyei Márta szobra láttán -

Arcán a szép idők és szenvedések
furcsa rétegben egymásra szórva,
ki nagy veszélyekkel is szembe nézett;
s háta mögött áll cilinderes szobra.

Megfakult szeméből süt a gyűlölet,
ha a múlt bűnös tetteiről beszél,
s minden zsarnokot halálra ölet
gondolatban; gyászol és vádol, amíg él.

A régiségek között is történhet valami,
ha, egy frigyláda elkezd vallani,
s útjai szétfutnak a végtelenbe.

Még keresztre feszítve is vállat von,
sérelem szól a szája sarkából,
a legkisebb érintésre fáj a sebe...

II.

Az egykori, emberi magaslatok:
vagyon, vendéglő, föld, algebra, család,
számára szinte beláthatatlanok,
rájuk terepszínű hálót font a galád.

De nem bukik bele a veszteségbe!
Minden szava kőkemény, s egyfelé tart.
Elevenen, új szentként szállna égbe...
s a versfolyamnak ellenáll a part.

A befejezhetetlen bősz vádirat
földet, szülőt, jogot, hazát elsirat,
s ügyész és bíró szeme meg sem rebben.

Elszáll az élete, mire észbe kap,
s rájön - mostanában ritkán aratnak
győzelmet a túlerővel szemben!

MAJTHÉNYI KÁROLY: KÖRTÁNC

Mintha színpadon állna a három lány
indulásra kész a színes karika,
tán titkos intésre vagy zenére vár
míg kontyot, hajat szorít a pántlika.

A friss zene talpuk alá muzsikál.
A szív, a láb szinte egyszerre dobban,
míg kergetőzik a játszi fény és árny,
forog a kör, lassú és gyors ritmusban.

Ezernyi forma, beszédes mozdulat;
ágaskodnak, mint a kerti liliom:
sétálós, csárdás, karikázó mulat,
mintha lépnének a hulló szirmokon.

Szólnak a szív többszólamú hangjai:
a mozdulatok, - felcsap a forgószél -
a lélek rejtelmeit kihallani,
ahogy az örömről, bánatról mesél.

Kígyózik a szétnyíló virágfüzér,
s mint a fáradt estike szirmot zár,
a sokszínű varázs lassan véget ér,
aztán újra színes bokrétába áll.

Csizmás férfiak jönnek nagy titokban,
s ahogy a szoknya magasba libben,
a közönség lelke is lángra lobban
szűnni nem akaró taps-üzenetben.

Talán az Ungaresca táncosai,
a három legjobb, a kiválasztottak,
szent a szenvedélyük - ki kell mondani:
az élet egy rövidebb, hosszabb tánc csak!

AZ ISTEN ÁLDJA MEG...

- Az aradi tizenhárom emlékére -

Név szerint sorolta őket nagyapám,
mintha ismerte volna valamennyit.
Hihető legendák szóltak ajakán,
s minden szavában élt a szabadság-hit.
Csak a nyelvük volt más, a szívük magyar.
Együtt haltak mind, mind a tizenhárman!

Az alma mater szűk fordulójában
állott tizenhárom hallgatag relief,
lesütött szemmel néha meg-megálltam
titkon böngészni drága, szent neveik.
A főhajtás hányszor s miért maradt el?
Gyertyát gyújtani nem hívott október!

A szabadság rétjén szokatlan a csend,
észrevétlen siet az erdélyi út,
miközben karmos madár figyeli fent,
lopva teszünk le kegyelet-koszorút.
Kidőlt zászlót lenget a szél csöndesen,
ajkam néma, a szívemben könnyezem!

Minden út végén új a látóhatár!
Minta fenyők csúcsára ült csillagok
felmutatják, él az a hazányi táj,
s a fényük minden sötéten átragyog.
Damjanich szavával magyarul kiáltok?
"Isten áldja meg örökké Aradot!"

EMLÉKMŰ ELŐTT

- a II. világháborúban elesetteknek -

Ahogy megyek az út mellett
megállít a szent kegyelet
a fájdalom emlékműve!
az utókor gyásza szülte
a templomból - vigasztaló -
idehallik az orgonaszó
levegőben hársfaillat
körüllengi a szobrokat...

Kőbe vésett ismert nevek
immár sosem felejtenek
sorakoznak a márványon
könnyek nélkül meg nem állom
magamban olvasom nevüket
szívem hevesebben lüktet
elveszett apák s testvérek
haza soha meg nem térnek...

E hely örökké szent marad
s élteti a halottakat
aranyozott nevük alatt
virág nyílik virág fakad
talapzatán több gyertyacsonk
ellobogott hű imát mond
előtte áll kendős néni
a homályos betűt nézi
odaveszett férje fia
átkot kéne mondania
s gyenge vállára veszi még
fia férje nagy keresztjét
imájában nem is kér mást
egy közeli találkozást
sírogat itt feketében
emlékezik minden héten
s nehéz könnye fátyolán át
látja férjét látja fiát...
szívében még bánat s ború
dúl lelkében a háború...

Nincsen aki felejtene
mementójuk emlékjele
örökké int figyelmeztet
hősöknek jár a tisztelet
harang kondul a magasból
érthetően nekik is szól
a jó öreg hársak között
pihenőjük szent és örök!

A KARDFOGÚ TIGRIS

- Oláh László szobra avatására - *

A tigrist évmilliókkal ezelőtt e táj
élteti itt hatalmas társaival,
iszik a Szőlőhegy ősfolyójánál,
s egy végzetes tűzben örökre kihal.

Léte, talált csontja oly' kort idéz,
még nem kellett az embertől félni,
s a természetes állati ész
a fennmaradást makacsul reméli.

Ma múltat tisztel a hálás utókor.
előttünk áll az életnagyságú vad,
mintha megelevenedne a szobor,
egy pillanatra bearanyozza a nap.

Most meg békésen sugárzik a szeméből
a baltavári mezők tiszta csendje,
de ösztökéli a vér, amíg nem öl,
a nála nagyobbal is birokra kelne.

Tűz szeme világít, s felcsap a lángja,
lépésben jár a riadalom,
mert minden lényt hajszol a vágya,
s ha célt ér, fogy a félelmetes vadon.

Ritkán üldöz, magányos vadász,
óvatlan lép az áldozat után,
fogában bízik, s halálos a csapás,
ha biztos csapdájába hull a zsákmány.

Már lesben áll, szinte ugrásra készen,
rögtön indul, s útja vészt ígér,
izmaiból vad erő árad - érzem -
mindjárt horkan, s folyik a meleg vér...

Szép példa, ahogy a rejtett világból
az ősállatok első hírnöke itt terem.
hangjából a szavanna szava szól,
s hívja társait, hadd lássa a jelen,

milyen volt a múlt, melyből fakad a jövő.
, A természet törvénye ma arra int:
felszínre hoz mindent az örök idő,
s őrzi az ember az élet rendje szerint!

* Elhangzott a szerzőtől Bérbaltaváron 2001. október 13-án

MÁRTON KERESZTEL

- Rumi Rajki István szobránál -

Savaria szülötte, a kis Márton,
a hű császári tiszt pogány fia,
lelkes katekumen, Istenhez pártol,
a hit harcosa s fennkölt apostola.

Keresztény szíve már másképpen dobban,
a mély hit tüze járja át egészen,
ereje megújul minden dologban,
s régi vágya él titkos reményében.

Gyarló anyát és hittérítő papot
a lélek egymáshoz közelebb visz.
Elmenvén keresztel, s arcán fény ragyog,
s őszülő fejre csurog a keresztvíz.

A fiú krizmával keni meg anyját,
gyertyában ég a hit világossága,
míg térdel előtte az ártatlanság
az égiek kara köszönti és áldja.

A bűnbánat jeleként most kap választ,
minő csodákra képes az élő hit:
az Úr megszentelő kegyelmet áraszt,
"vízből és Szentlélekből újra születik!"

A fiúról anyára száll az öröm,
s megszólaltat bennük egy szent csengettyűt,
egy akaraton lesznek itt a földön,
s példájuk terjed a világon mindenütt.

Az új keresztény örök hűséget vall,
áldásra terjeszti kezeit a pap,
szívükben a kegyelem csodáival
együtt imádkoznak pannon ég alatt...

...A téren hívők látják jótettedet:
örökös fényt adtál buzgó anyádnak,
s örökre eltörölhetetlen jegyet;
adj erős hitet a kétkedő világnak!

Mert veszik a lélek sok ádáz harcban,
ha tagadja a boldogító Istent.
A hit forrása kiapadhatatlan.
Éberen őrködj felette toursi szent!

Népünkben él még a keresztény hit,
ereje megtart, fénye ragyog hazánkon,
s általad napról napra erősödik -
katonaszent, oltalmadba ajánlom!

Csak erős hit győzhet pogány viszályon,
ha őszinte és nyílt tettekkel véd,
hozzád könyörgünk védőszent, Márton,
fázunk, add ránk a szeretet köntösét!

A CSALÓDÁS

- Németh Mihály szobra alá -

Karcsú alakja tele méltósággal,
folytonos, édes rezdülés szemében,
homlokán derű, arcán a pír - rávall,
válláig lebontva a haja, ében.

Finom, könnyű keze gyengéden simít
hullámos haja dús koronájába,
a báj metszi nemes arcvonásait,
szemében igézet a boldogság álma.

Szívébe fészkel titkon a szenvedély,
reményét egy fiú lobbantja lángra,
a mennyben jár, szavai visszhangzanak...

De szerelmes röptéből a földre ér,
konok bánat a hiszékenység ára,
s keserűvé válnak az édes szavak!

II.

Egy gyűlölt arc képe kíséri váltig,
bizony arra vár, hogy őt sírni lássa;
Mint talált hangszeren, a lelkén játszik,
a hűtlen szerelmét most magyarázza.

Hallja a hangját szívdobbanásában,
szívtelen károgja a szomorúságot.
Áldott álmoktól, varázslattól váltan
bánja már, hogy szerelemre vágyott.

Az előbb még arcát, mozdulatát
valami belső fény, várakozó vágy
különös sugara ragyogta be,

most hunyt szemének rejtett függönyén át
szegény leány, csak néz, néz a semmibe,
a két tenyerébe rejti fájdalmát.

III.

A fájó idő bús arcára vési
csalódott lelkének beszédes tükrét:
a szerelem nem hallhat meg, ha égi,
csak temeti a vak reménytelenség.

Ajkát elhagyja egy utolsó sóhaj,
a hű szív és bölcs ész veszekszik, érzem,
s egyedül marad fájdalmában, ó, jaj,
és hosszan elmereng a földi léten.

Szegény leány, ne sírj! Azért azt hidd el,
ha nem érez együtt könnyeiddel,
csapodár szív, máskor is ellened vét.

Más nő vagy, becéznek újra szép szavak,
lelkedből lassan menekül a harag,
s majd egy könnycseppen átragyog az emlék!

TORNAI ENDRE ANDRÁS: ISTVÁN KIRÁLY

Emelt fővel nézek nemes alakjára,
ahogy indulni készül a fő magyar,
fejére áldást s koronát küld a pápa,
jobbjában hatalom jele a jogar.

Népének a kereszt oltalmat ígér,
s embert követel törvény és intelem,
büszke hada fölött új zászlót fúj a szél,
kezében a hét törzsből egy ország terem.

Lázítást szít a pogány - fékezheti;
koronájának legszebb ékszerei
a jótettek, a keresztény erény.

Tekintetében tisztán ragyog a cél:
kaland és kard nélkül hódítani meg
az erős európai népeket!

II.

Azóta néped mennyi jajt kiáltott,
megtépett hazájában sok bajt nyögött,
szórta fájdalmában a súlyos átkot,
és sírt halottai koporsója fölött.

A szent - halottaiból föl nem támad, -
halhatatlan jobbja újra felénk int:
őrizni az istváni hagyományokat,
ápolni sorvadó, gyenge gyökereink!

Azóta hazádnak mindig fáj valami,
ezeréves bűnét nem tudja bevallani,
vesztesként magára találni nehéz!

S ha népünk régi fájdalmai szűnnek,
készül koronás, szép, sátoros ünnep,
hunyorgó szemünk tisztuló égre néz.

III.

Királyok közt te első, nagy, magyar szent!
Ki népének hitet s oltalmat adott,
törvényed, intelmed embert követelt,
dicső nevedet zengjék a harangok!

Egykoron haragos és gyöngéd lélek,
a mai pogányoknak üzenj hadat!
Mi bízunk benned régi keresztények,
mutass jövőbe tartó helyes utat!

Az ezeréves múlt magyarul üzen:
sem fa, sem nép nem élhet gyökértelen.
Ültess szívünkbe új reményt, István!

Éles szemed bajainkon is átlát.
Erezzük át szavaid igazságát,
Meghal a hit nemes tettek híján!

SZÁJRÓL SZÁJRA

KINGA ÁLMA

Béla király ifjú lánya
elvonult a kápolnába.
Letérdelt, hogy imádkozzon,
s elaludt a kis zsámolyon.
Térden tartja kemény zsámoly,
elnyomja az édes álom.
Reggel aztán kicsit félve
húgainak elmesélte...

Én álmodtam, bizony igaz,
cselt vetett a gonosz, a gaz.
Lássatok hát fényes csodát:
ült az udvar nagy lakomát,
vendégek közt ott jártam én
angyalsereg büszke élén...

Hivatalos volt a király,
gyanútlanul ott iddogál
s beszélget a híveivel,
közben készül a titkos csel.
Harminc kardot becsempésznek,
harminc áruló vitéznek,
s álmomban az apánk ellen
egyszerre szúr harminc fegyver,
hová cselből meghívatott,
rántott rá vad harminc kardot.
Tőrbe csalták békétlenül,
egy szál maga, testőr nélkül!
Úgy emlékszem, angyal voltam,
férfi módra úgy harcoltam,
földre esett, ott nem hagytam,
szűz testemmel takargattam.
Gyönge kézzel elkoboztam
harminc kardot, földre dobtam,
ketté törött valamennyi,
s nem tudták már felemelni,
s a gyilkosok kardja közül
szerencsésen kimenekül!
Az életét a nagy király
köszönné is, amint feláll.

Az angyallány még meghajol.
és nem látja; már nincs sehol...

Messze repül angyalszárnyon,
s nyomja térdét hideg zsámoly.
S alig múlik szíve álma,
felébreszti gyermeklárma...

Az ELSŐ HÓ

Nagyapám meséli,
kétéves lehettem,
jött egy zord nap, téli,
s hull a hó felettem.

Ilyet még nem értem,
szememnek nem hittem,
ragyogott fehérben
percek alatt minden.

Azt hittem porcukor,
s anyukám szitálja,
kedvében pazarol,
s nem fogy ki szitája.

Az egek vánkosa
hirtelen szétszakadt,
ezernyi vándora
szállong az ég alatt.

Ég felé tartottam
hófehér tenyerem,
s figyeltem boldogan
száll-e rá hópehely.

Amikor megnéztem,
markomban nem látszott,
meleget éreztem,
könnycseppé változott.

A lombtalan fákon
kinyílt a hóvirág,
szellő futkos fázón,
szórja szét a szirmát.

Milliónyi lepke
belepte a tetőt,
hóemberek lettek
mind a járókelők.

Szól bölcsen az öreg:
Isten égi karja
most a fázó földet
bundával takarja.

Hamiskás mosolya
titkába beavat,
szép kerek gombócba
gyúrja a friss havat.

Elfordult nagyapám
s nevetett csuda jót,
megérezte hátán
az első hógolyót.

Havas megállóban
ott a lábunk nyoma,
mint két halhatatlan:
papa és unoka!

A TÖLGY MEG A NÁD

- régi tanmese mai embereknek -

A tó partján hajlong a nád.
Odább a tölgy mozdulatlan
lesi kerge, régi táncát.

Míg a nád a fényes légben
sütkérezik társaival,
rajta legyek raja rebben -

hűs árnyat ad vándorának
szívből a tölgy szép-szerényen,
lombjából friss dalok szállnak.

Szörnyű vihar jött időnként.
Megmaradt a tölgy is, nád is!
De ma furcsa dolog történt...

Komor felhők, feketék,
gyülekeznek. Vágtat a szél.
És megnyílnak a terhes ég

bádog-szürke csatornái.
A záporban a józan tölgy
alig bír a lábán állni.

Egy vad villám arcul vágja,
csak akkor nyög, mikor roppan,
s lent hever dús koronája.

A nád gyakran fel-felszisszen,
borul-simul, vizet nyergel.
,"Csak most szabaduljak Innen,

a bolond szél majd elereszt,
- sóhajt a nád - jól megúsztam!"
S fergeteges táncába kezd.

Csodálkozva jött a vándor,
S ígyen szól a rokkant tölgynek.
"A hátadat húzd be máskor,

óvatos légy!" S fogta magát
a csonka törzsnek dőlve
megbontotta tarisznyáját.

MESÉK SZÁRNYÁN

- Az oladi irodalmi pályázat résztvevőinek -

Hol volt, hol nem, volt is egyszer
Lipárton egy parasztember!
Vett magának feleséget,
keze alatt munka égett,
kicsi bölcsőt hatszor ringat,
s igazgatja álmainkat.
Voltam én a legkisebbik,
szegény anyám ölében vitt,
és esténként holtfáradtan
szép mesékkel megvigasztal...

A fiókból fogy a kenyér
s elindul a hat kis testvér
mézeskalács házikóból,
gyors léptüket lepi a por.
Hátamon a nyűtt tarisznya,
jaj, de sokszor néztem vissza!
Hamuban sült tíz pogácsa
kísér el a nagyvilágba.
S ahogy mentem, mendegéltem
találkoztam az Élettel...

Gyermeksorsom néz tükörbe:
integet a sok kis törpe,
álmom forog kacsalábon,
sárkány őrzi - kitalálom!
Égig érő zöld paszulyon
angyalokig fel-felmászom,
kergetem a csúf ördögöt,
a markába jót röhögött:
e világon szolgám leszel,
ha hét próbát meg nem teszel!...

S mennyi volt a próbatétel!
Vizsga nappal, lecke éjjel,
hamis mesék be-becsapnak,
napi hősök cserben hagynak,
kitartóan várok csodát,
óriások hátha hozzák.
Szolgalegény a munkában,
hej, de sokszor megfáradtam!
Igazságom sose legyen?
Embervoltom nem felejtem!...

Öreg anyó mindig ott áll:
- Szerencséd, hogy szólítottál,
sűrű erdő kunyhót rejt el,
hármas sípszó lesz a rejtjel! -
A hétfejű gonosz sárkány
éjjel-nappal a fészkén hál.
- Állj meg sárkány, Küzdj meg velem!
Örök a harc, a küzdelem!
Haragjában tüzét hányja,
harminchárom feje bánja...

Mese, mese, mese-mátka
hét toronyba be van zárva.
S egy életem, s egy halálom!
Éltem párját megtalálom.
Üveghegyi kis királylány,
huszonegy év óta vár rám.
Dédelgetém én nap hosszat,
cirógatom hat álló nap,
hetediken kezét kérem:
- Legyen az én feleségem!...

...Szép hajnalon, csendes esten
mesék titkát ki-ki lestem,
a kék madár kísért váltig
Hencidától Boncidáig.
Voltam vitéz Liliputban,
szivárványt az égre húztam,
s a rám bízott életekkel
elszámoltam igaz szívvel,
s jutalmul az élet-harcban
a Szerencse-díjat kaptam!...

Az én józan kívánságom
ne legyen több, legyen három:
Csodálatos emberszavak
szakadékot hidaljanak,
amennyi a szívünkbe fér,
addig járjunk csak kincsekért,
az is elég próbatétel -
a lélekig mindig érj el!
Messze távol ígéretét
a jók mindig el is érjék!...

A gonoszok bűnhődjenek,
ne nőjenek sárkányfejek,
a rossz után mindig jó jön,
igazságod mindig győzzön,
szívetek ne nyomja bánat,
találjatok hű mátkákat,
terülj, terülj asztalkádon
hited, munkád, - az varázsol,
megszerezni varázskövet,
gyógyítgatni az életet!...

...Mese is volt, igaz is volt,
az életem gyorsan elfolyt!
Csodákat, mint a mesében,
az életben is csak reméltem.
A tündérszép igaz mesét
gyermek-szívvel hiszem is még,
s áldhatom a szerencsémet
kitöltöttem hetven évet,
csodákat már nem remélek,
mondom tovább a meséket!
S hallgatja az öt unokám -
hol volt, hol nem, volt igazán...

MESE A KIS ÉS NAGY MARIRÓL

Volt egyszer egy
kis Mari,
a szemében búzavirág
szirmai.

Ha fiúra
rá-ránéz,
csacska száján megcsurran a
lépes méz.

Az arca ég,
kis pipacs,
ha gondol a szerelemre,
még kikap.

Felnőtt a kis
Marika,
fülében lóg két nagy arany
karika.

Szerelmes lett
nagy Mari,
átölelik mohó fiúk
karjai.

Lángra lobban
s forrón ég,
perzselgeti az aranyos
kis szívét.

Nagyon nehéz
Mária
szívében a szerelemnek
várnia!

Hívogatja
titkos éj,
rabul ejti a szép földi
szenvedély,

csókra áhít
kis szíve -
fejét veszti s elveszik ott
mindene!

Nem vigyázott
Mária,
megégette a szerelem-
mágia!

Furcsa érzés
az ami
motoszkál a szíve alatt
valami,

nem vigyázott
kis Mari,
a csúf szégyent be kellett hát
vallani...

Cserben hagyja
az aki...
úgy gondolja legjobb volna
meghalni...

Észrevette
Mária,
kis ideig teherben kell
járnia!

A kórházban
sír Mari,
nagyon gyötrik a szerelem
kínjai...

Megszületett
kis Mari,
a szemében búzavirág
szirmai...

Megtanulta
már Mari,
szerelemben van hamis és
igazi!

Teherbe a
gyönyör ejt,
de a fájdalom szüli meg
az embert!

Boldogsághoz
más is kell!
Úgy látszik, csak szerelemből
nem terem!

Ide figyelj
sok Mari!
Ilyen mesét, jaj, de sokat
hallani!

A CSODAALMA

Eleven a kép, most is látom őket,
ott az induló autóbuszban,
a három gyermeket és a szülőket;
úgy ülnek, egyik se legyen útban.
Számukra minden olyan egyszerű,
a képet belengi a ritka derű.

Elől a nagyfiú, ő már egyedül,
fürkésző szeme látja az utat,
mögéje mindjárt a férj, az apa ül,
szemével közeli helyre mutat.
Az anya, sugárzó, ritkán látott
szalaggal köti át a családot.

Az apával utazik a két kicsi,
ölén és hátán is egy-egy gyerek,
kedvesen, könnyedén, szó nélkül viszi;
bennük egy élet álma szendereg.
A pici arcán az álom, mint a méz,
a nagyobb a puttonyból ki-kinéz.

Látszik az egyszerű, tiszta ruhákon
a jómód küszöbétől messze áll
a család; csak baj, betegség ne ártson,
többet ér az minden gazdagságnál.
Gyerekeken sem új minden holmi,
manapság mindent meg kell gondolni!

Induláskor az asszony előkeres
a tömött táskából egy friss almát,
a hosszú út után a család éhes, -
megtörli, s úgy nyújtja urának át.
Elsőként harap a többieknek,
kezéből a falat ki nem eshet,

s nem eszi meg, adja tovább biztosan,
őszinte a jelenet, nem hamis,
kíséri az útját tiszta mosollyal,
mintha ennének az alvónak is.
Többet egyik sem kér, nem akar mást,
az áldott kézből azt a harapást.

Ahogy a kis falatok körbe járnak,
úgy szépül a modern, családi kör,
és csak tátom a szememet, a számat,
szívemen értük könnycsepp tündököl.
Ha más mesélné, tán el sem hinném,
őket soká, hazáig kísérném!

Egyetlen alma nem tesz ilyen csodát!
A szeretet az, mi fogyhatatlan!
S járják naponta a legszebb iskolát
az anya-szív hatósugarában.
Értik egymást az utolsó falatig,
a szívükben gazdag tündér lakik!

A BEKECS MEG A SZŰR

- helységnevek felhasználásával -

Együtt lóg a gerendás akasztón
a bogaras bekecs és a kardos szűr.
A bő szűr fúrja a szorgalmatos bekecset,
melyikük a hasznos, melyikük a szebb.
Ezért van köztük vas pör, némi zűr.
Mérges a szűr, harsány szava vág:
- Te tök, te szeles, te bolhás!
Széllel bélelt, lábatlan szabás!
Hátadon Jenő zsira, gyűrűs fót.
Fáj, valaki vasalja ki! Sima ügy,
visznek, vár fás lak, kemence!
Csak hallgat a rém-mérges bekecs. Így a szűr:
- Nézz rám, mily úri, mesteri
rajtam gyöngyös patakfolyás közt
a rózsafa szirma, s bársonyos levelek:
Posztóm kék madaras füzér és csurgó bojt szegi.
Ki vesz prémes bekecset?
A békés bekecs szemében szálka a posztó,
miért tűrje a füle, nagy a tét:
Kié lesz a gerendás akasztó!
- Mi baja velem? - kérdi, s fogaival szűri a szót:
- Lugas mende-monda! Nézni sem tudok rád!
Nyim-nyám vatta, elvisz a poroszló.
Köztünk a vének döntsék el az ősi nemes vitát!
Csak aztán meg ne bánd!

Hatvan hete heves a vének ajka!
Megy a szó körömszakadtáig. Boldog a két gönc,
még nem tudják hogyan dönt,
kinek a szűrét teszi ki a vének tanácsa.
Amíg tart a parádé, a gerendás akasztón
együtt lóg a bekecs meg a szűr.

A HAT KISKACSA

Alkonyattájt, este, a Gyöngyös hűs vizén
egy vadruca csapat tart hirtelen felém.
Leshelyet keresnek az úszó kiskacsák,
a városi lármát mintha nem hallanák.

Szél jár, fenn a felhők, alant a víz csobban,
s pelyhes szárnyasok jönnek libasorban.
Elöl jön az anyjok, szeli a nagy vizet,
s óvó áramában hozza a kicsiket,
a feketén sárga kis pihés liléit.
Megállunk a parton, s velem együtt nézik.

Bája, varázsa van! Tán első útjuk ez,
szemben a folyással egyszerre mind evez.
Megejti az embert, ahogy a vízen száll
hullámok fodrában kibontott masni-szál.
S lát most a hat kicsi anyai mutatványt:
billenti a farkát, vízi bukfencet hányt,
a vízben fejre áll, nézi hat palánta,
a víz alá bukik, s egy vízipók bánja.
Terüljasztal a part, látja az apraja,
de tapasztalt anyjok visszaparancsolja.

A bátrabb a sorból ki-kivág, pókot űz,
simogatja pelyhét a vízbe hajló fűz.
Sorba parancsolja szétszéledt fiait,
a vizek titkára éberen így tanít.
A szúnyogok tánca rabul ejti őket,
figyelik a vízben elúszó felhőket.
Tisztes távolságból követem az "uszályt",
a híd alatt kiköt, s parancsol "megálljt"
a jó anya, szárnya alá dugja csőrét,
tőkésréce-nyelven hívja ki seregét.

Követi vezérét a hat kicsi csöppség
a híd alá, hol majd az anyjok szárnya véd.
Kiszáll mind a vízből összecsapott szárnnyal,
este festi őket finom bíborával...
Töprengek sorsukon - visz haza az alkony -
látom-e még őket ott a Gyöngyös-parton.
Mint egy csonka család az élet vizein,
anyával, egyedül! Vajon hol jár a hím?
Kérdem én, mire nő fel a hat kismadár?
Emberhez nem szokott, milyen vidékre száll?

Ezernyi veszély les minduntalan rájuk!
Talál-e menhelyet tollasodott szárnyuk?
Hová viszi őket konok madár-vágyuk?
Egy puskalövés lesz hirtelen haláluk?
Fájó búcsút vesznek anyjok tudta nélkül,
hat csirke hatfelé új vizekre készül.
A sors talán egyet biztos életben hagy,
s megint vízre szállhat a vadruca csapat.
Jövő ilyenkor majd a Gyöngyös hűs vizén
ismét hat kis kacsa tart hirtelen felém!

DAL A BÚZAVIRÁGRÓL

Árokparton
viráglesen
búzavirág
a kedvesem

áldott a nap
aranyat szór
imát hallgat
ha harang szól

minden nyáron
hűségesen
várva várom
meg-meglesem

pongyola-kék
hajnaltájban
ébred az ég
sugarában

virág-fejét
hajnalonta
fürdeti ég
harmatokba'

árok partján
jár lépeget
teremt szirmán
szúr eget

selymes szirma
kék ruhát ölt
dicséri ma
a búzaföld

úgy bámul a
szép szemével
nagyvilágba
messze néz el

az az álma
kezdi hinni
a világba
hírt kell vinni!

útján vándort
is vigasztal
piros mosolyt
küld pipaccsal

szirma között
nyár bogara
röpte örök
száll sóhaja

hétmérföldes
vándorútján
rajt' ül kedves
katica-lány

az a kicsi
pettyes bogár
tán azt hiszi
szőnyegen jár

szinte ráhull
egy kis dongó
mekkora súly!
de imbolygó...

súlya alatt
levelei
meghajlanak
úgy hirdeti:

itt a szép nyár!
s hullámot szór
tengerkék ár
habjaiból...

...régi úton
a gyermekkor
szirmaiból
koszorút fon

s lányok fején
koszorúban
vigad szegény
szomorúan...

...éjjelente
rajta alszik
egy-egy lepke
s ott álmodik

hull a holdfény
szól tücsökdal
virraszt az éj
csillagokkal...

éget s fakít
tűzi a nap
kis szirmai
lehullanak

múlik a nyár
nem becézik
fél térden áll
szíve vérzik

eső veri
éjjel-nappal
szél tekeri
vasmarokkal

feketét ölt
fakult szirma
a búzaföld
mintha sírna

bajban is hű
szerencsétlen
tiszta szívű
mindig vétlen

pedig nem fél
napi gőgtől
könnyen megél
levegőből

árokparton
szikes földön
Isten őrizz!
könyörögjön

világra jött
ezért pusztul
ketté törött
semmibe hull

árokparton
viráglesen
kis virágom
nem felejtem!

szép virágszál!
hozd nekem meg
újabb szép nyár
üzenetét!

BENIGNA

Hegyek alatt kószál Egervíz patakja,
Nagyvázsony földjén áll az óvár nagy fala.
az idő áldja úgy díszes koronával,
körötte erdő zúg s hangzik a madárdal.
Árkán vonóhíd jár, láncai biztosak.
Lakja egy ifjú pár, a tornyán látni csak.
udvarán vándorát várja a gémeskút.
Meglátni jó urát a toronyba felfut
híres szép Benigna, lépcsőin meg sem áll
a vár úrasszonya: "Ez ő, az uram, Pál!"

Bátor, hős Kinizsi, a csaták zajából
haza jő pihenni, s mesél a csatákról.
A hadi szolgálat örömét kivárni,
vázsonyi molnárnak ajándék, királyi.
Sokáig marasztal a hű, hitvesi ágy,
a kandalló, asztal, a belső boldogság.
Ülőfülkés ablak mutat kies tájat,
ha ők együtt vannak, mindig új varázslat.
Szólítja a király tapasztalt vitézét,
ismét csatába áll, veszi páncélingét:

- Benigna, áldjon ég! - Az Isten veled, Pál!
viszi hű szerelmét, s kíséri a halál.
Hírt hoz a gyors hírnök, az asszony égbe néz.
Utolsót táncol öt törökkel a vitéz!
Sírhantra, szent földre őszintén hull a könny,
szív-hűség az őre, s a síron virágözön.
Vázsony híres vára uratlanul marad,
nőjét bánat rágja, és gyászos gondolat.
A vitéz érdemét ismeri a király,
kincs, vár, jószág, birtok volt feleségére száll.

Telt és múlt az idő, gyógyítja a sebet,
s magánya egyre nő, ostromol kék eget.
Benigna, szép asszony! Ezután már holtig
magában hervadjon? Hőn vigasztalódik:
"Félbe maradt álmom, ketté tört életem,
sűrű már a fátyol s alóla nézhetem,
titoktelt kedves ágy ásít még üresen,
nagy szívemben a vágy fellobog tüzesen.
Horváth Márk udvarnok, érzem hogyan lángol,
a szívemen kopog és el-elvarázsol."

"Törökveszti" vitéz Magyar Balázs lánya!
Ajkán a lopott méz, s cseppet sem bánja!
"Szívem égő vulkán, elönti a láva,
Vágyom férfi után, régi boldogságba'!"
Kínozza minden éj, hiányzik szent gyönyör
szeszélyes szenvedély mi benne szétömöl.
A gyászt még kitölti, komódban a fátyla.
Néhai Kinizsi forog a sírjába'.
Ideig-óráig vérének ellenáll,
létre jön az új frigy, egybekel emberpár.

Gyönyörű az ötlet! Nyakába varrta hát
magát a szép özvegy tíz hosszú éven át!
Használ biztatónak, ígérget ezerszám,
fáradt öreg lónak kell a cifra szerszám!
Tűrte is a jó férj az asszony szeszélyét,
bő vére bármit kér, bő keze bármit vét.
Az ura megbékül, s éldegél ővele,
baj és rossz szó nélkül már egy évtizede.
Mint kifogott hal vetődik a partra,
s a jó férj belehal a nagy boldogságba'.

Furcsa a szeretet! Nézi az érdemet,
s egymás mellé fektet hűséges férjeket.
Emberség szab irányt, sugall kötelesség,
s a halottak iránt lerója a tisztét.
A két halottnak kijár márványkő, faragott,
a nagyasszonyra vár özvegyi állapot,
magára feketét már másodízben ölt,
s a komód zárába a kis kulcs beletört.
Uratlanul maradt asszony nem sokat ér!
A hosszú gyász alatt sóvárg szerelemért.

Hajlott korú hölgy már, kit szerelem igéz,
kevesebb báj arcán s új férfi után néz.
Rátalál hirtelen a vak szerelem
halandó kis ember képében ott terem.
Tetszik a széptevés, rezdül a nő szíve,
s azzal dönt nem az ész viszi szerelembe.
Kereki György uram hússzal fiatalabb,
szegény mint az ujjam, kis szerencselovag:
"Öreg már az asszony!" - szól csélcsap fiatal.
"Rám száll a nagy vagyon!" - számítást kiagyal.

"Haja már szép deres, csillagtalan szeme,
én szegény köznemes, ritkán nézek bele."
Mint ki vesztét érzi, rohan a karjába.
Egyszerre két férfi forog a sírjába'.
Vágyálomért harcol, édes az együttlét,
most immár harmadszor kötik be a fejét.
Nincs rá semmi mentség! Szokatlan házasság!
A remény és kétség életben tartották.
Rövidre sikerül a harmadik nászút,
vesztére kiderül, kap pákosztos ifjút.

"Szerelme máshol ég!" - az úrnő féltékeny
s a megcsalt feleség könnye a pecséten.
A sértett amazon magában cselt forral
elteszi láb alól galád gondolattal.
Pokol lett az élet, nem földi mennyország,
leskelődik végzet s felbérli gyilkosát.
Nincsen több édes éj, férjgyilkos az özvegy.
Micsoda nőszemély! Hamvába holt ötlet!
Pusztul a csapodár! Jaj, az istenadta,
holttestét a vár árkába dobatta:

"Így jár minden férfi, ki nősül vagyonért,
s asszonyát cseréli könnyű kis kalandért."
Nagyvázsony földjén férjgyilkost ítél el
az igazságos törvény, s két évig börtönben
megbánja naponta szörnyű tettét, bűnét,
sűrűn fellapozza imádságos könyvét.
Jönnek rémálmai, zaja kél a csöndnek,
vonóhíd láncai éjjel is csörögnek.
A börtönévekben zavart lesz az elme,
s utoléri bölcsen a király kegyelme.

Vezeklő imáján végsőt üt órája,
férjek mellé száll templom sírboltjába.

SZÍNES FORGATAG

Itt a farsang, áll a bál,
nevetünk sok maskarán!
Felvonul a színes népség,
mennyi ötlet, mennyi szépség!

Gyönyörűen összejöttek:
egész udvar, szép, királyi,
nagy pompában udvarhölgyek,
alig tudnak benne járni!
Lúdas Matyi lúdját hozta,
fehér pöttyel dobókocka,
egyik fiú - jóképű lány,
a másik meg öreganyám.

Cuclijával szopós gyerek,
cincognak a kis egerek,
egy pillangó csak úgy szálldos,
száját tátja a vad táltos,
konyhalány egy fakanállal,
őrmester úr széles vállal,
serif, cowboy, sötét hóhér,
huszár vágtat három lóért.

Itt a lottó, nyerő, hatos,
a Maresi csodálatos,
mutatóban egy indián,
hős Tell Vilmos játszik íján,
Piroska és Mátyás lovag,
kéményseprő négy is akad,
jött a múltból a kisdobos,
a mosógép, de szépen mos!

Magyar lány, a legjavából!
Gengszter, tolvaj, - lop a zsákból!
A felügyelő szimatot kap,
egy szendvicsbe beleharap.
Betyár, pásztor, koldus, barát
talál itt most jó cimborát.
Hófehérben több a kukta,
ennyi népnek kell a bukta!

Teknőc tíz is, páncél rajta,
Pumuklinak vörös haja,
szegény legény vígan ballag,
a nadrágja hétszer szakadt.
János vitéz boszorkánya
a seprűjét alig állja.
A nagy HO-HO itt pecázik,
aranyhalat futni látsz itt.

Külföldről jött két szép arab,
Süsü, kalóz sikert arat.
Balettet néz a hét törpe,
ők is ropják körbe-körbe,
forognak, mint napraforgó,
teniszkirály, élsportoló.
turbános a török basa,
ma is női a kerek hasa.

Állatbőrben nyuszi, medve,
nem fogy el a bohóc kedve.
Két Pa-Dö-Dö, eredeti,
a soványságot hirdeti,
ha ellejtik a táncukat,
mindenki csak rajtuk mulat.
Mennyi újság van valakin!
megjelent az Új Magazin.

Így vonult fel a színes had,
a szép farsangi forgatag!
Maskarában, aki nem volt
az "civilként" farsangolt,
sürgött-forgott, ivott-evett,
milyen kár, hogy vége lett.
Ilyen volt a FARSANGUNK...
Hej, de nagyot mulattunk!

CSIGALAGZI

- részlet -

Volt egyszer egy kis csiga,
meghívták a lagziba.
Nőttön nő az izgalom,
kibújik a lomb alól,
újságolja azonmód
a frissen jött meghívót:
- Férjhez megy a testvérem,
esküvő lesz a héten,
tavaly volt a kézfogó,
jegyben járt a két bohó.
Ajándékért rohanok,
örülnek a rokonok!
A csalitban híre megy
a különös esetnek.
Felnéz rá a kis hangya,
kedves szóval oktatja:
- Hosszú úton sok baj les!
Legyen utad kellemes! -
s buzog benne szorgalom,
várja őt a hangyaboly.
Irigyli a sünszomszéd,
összecsapja két kezét:
- Lakodalom, ó, nagy ég,
veled én is elmennék!
Éles füttyöt hall füle,
eltévedt egy csemete,
megkeresi sünmama,
s portyájára indul ma.
Egér szalad köveken:
- Remek ötlet! - öregem,
hozzál nekem sajthegyet,
egyet végre hadd egyek!
Messze macska, mégis fut,
elrejti a sötét lyuk.
Itt az idő, indulás,
készen áll a meszes ház!
Sebbel-lobbal készül el,
attól tart, hogy nem lesz hely.
Antennáját kidugja,
úgy indul el az útra.
Útnak indul őkelme,
óvatosan előre,
ereiben csigavér,
nyugalom, majd odaér.

CZETTER JANI BALLADÁJA

Falu szélén földbe süppedt vályogház,
tisztán, szegényes, népes család lakja.
Az udvarban tyúk, liba, disznó tanyáz;
Esténként katona fiáért zsolozsmáz'
hetedmagával egy özvegy édesanya...

Szélnek eresztik a foglyok táborát,
s a véres háborút kiszolgált baka
nappal és éjjel úgy botorkál haza,
s a romok közt már nyílnak az orgonák,
vár rá a család, s az árva kaptafa.

Felriad a család, odakünn zaj van,
a kutya vad ugatással ráköszönt,
s egy júniusi éjjel csak betoppan
a lámpafénynél mezítláb, rongyosan
a fiú, anyja sír, húga tejet, önt.

Hiszi, véget ért a háborús kaland,
szakadt bakancs feszül a kaptafán,
a bőrben újra jár a szurkos fonál,
a mezőn is törik a kemény hant,
s esténként régi menyasszonyára vár...

Poroszkál az úton fegyveres csapat,
megállítanak egy boros szekeret,
lopott holmiért híg lőrét nyakalnak,
- győzelemre ürítik a poharat -
s árok partján szőnek részeg terveket.

A házon júniusi telehold ragyog,
a sápadt falon nőnek az árnyak,
géppisztollyal verik meg az ablakot,
vadul fenyegetnek a tovarisok:
enni akarnak, s bárisnyát kívánnak!

A hős fiú az ajtóhoz torlaszt rak,
az ágy alá bújnak kis testvérei;
a puskatustól betörik az ablak,
és egy vaktában leadott sorozat
leteríti, s anyja hasztalan kérleli.

Mintha lassan távolodna a zaj,
egy lövés dörren - az ugatás elhal,
még egy - süldő nyekken a hidasban,
a lúd gágog; ja tvaju maty, pasli, davaj!
s elkotródnak a fájdalmas zsákmánnyal...

Közel a fán bagoly huhog vészesen,
sír a csend a faluszéli házban,
fekszik a fiú negyvenfokos lázban.
Várnak reggelig, talán nem vérzik el!
Tehetnek mást a vad éjszakában?

Jó anyja virraszt mellette hajnalig,
- lepedőn piroslik át a férfi vér,
a fia lázában már félrebeszél -
majd fuvarost keres, talál valakit,
s friss lovakkal előáll a gyors szekér.

Szokatlan jármű áll meg a kórháznál,
és a sebesültet viszi a hordágy,
mire az anya nővért, orvost talál,
már menthetetlen, beáll a halál,
s a kapott koporsóban hazahozzák...

A kis faluba eljut egy igazi hír;
a kórház jelenti fel a bűnbandát,
- ez a családnak megkésett gyógyír -
s nem csak a népítélet száműzi
Szibériába a tíz orosz katonát.

Ma már közel hatvan év távlatából
az eset s a cipészsegéd neve megkopott,
de az égiek számon tartják valahol,
neve az emlékműn aranyban sorol:
Czetter Jani háborús hősi halott!

MODERN MESE

Szégyenében a száműzött szegénység
hetedhét országon is túl szalad,
nem a gond kelti a parasztokat,
a mesék földjén magának gyűjt a nép.

Az eke maga barázdát húz, hatot,
villanypásztor áll ki a legelőre,
érik a narancs megrendelésre,
s a dombon rózsaszínben női a gyapot.

Ne tekerd a fejed! - beszédes apám,
hihetetlen a "terülj asztalkám"?
Megtudod, mire képes a közös rög!

Születnek majd itt új mesehősök!
Az "enyém" sárkányhada messze fut,
s útvesztőből vezet a csodás kiút!

BARÁTOK ÉS TÁRSAK KÖZT

CSENDJE ÉS ZÚGÁSA

- Káldi János: Kései rapszódia olvasásakor -

Az idő csodát tesz a halott malommal,
mert kicseréli korhadt tengelyét,
a kerekére lapátokat vasal,
és bőséges vizet küld rá az Ég.

Egy-egy hirtelen tavaszi zápor
megárasztja a kiszáradt folyót,
a névtelenek öntik a zsákból
a garatra az őrleni valót.

Zúg a víz, áll a hídon a molnár,
- szolgálatra szegődött a malomba -
nézi, a víz átbukik a gátnál,
arca tükrét töri s felmutatja...

...A völgyben megint muzsikál a malom
- kövek közt őrlődik tiszta búzaszem -
a szívverését itt belül is hallom,
mert kenyerünk ebből lesz, azt hiszem.

Míg küszködik a remény vízével
s kiáll örvénylő szelek huzatába
csendje-zúgása a szívekig ér fel
s hajnalban ráköszön a búzatábla...

A HEGYMÁSZÓ

- Dr. Szilágyi Endrének -

A vízesés mellett a szikla falán
hegymászó élő keresztje tapad
kavargó mélység a lába alatt
mint fonalán a pók félúton megáll

keresi a falon a holtbiztos láb
a kilátás apró párkányait
a döbbent csendben még lépést javít
feje felett fogy az ijesztő magasság

magányos magam nézi - csodaremek -
ahogy ég és föld között lebeg
s a remény feszített kötelén vakít

felér és megáll a mélység peremén
tört arcát aranyba mártja a fény
mert legyőzte magánya csúcsait!

SZÖG ÉS OLAJ

- Pilinszky János emlékére -

Száll alá angyalszárnyakon
körüllengi halvány titok
szeget ver belé a szitok
s nemesíti a fájdalom

rongy sebeket nem oszt csak kap
időtlen szikár szavain
félelem fáj s átsüt a kín
sanyargatják emberszavak

sorsának mély szakadékán
beburkolja hideg magány
a szárnyaszegett áhítatot

mint sötétben szivárgó fény
az oltalmazó ég kövén
keserű csillagként ragyog.

II.

A lélek útvesztőiben
nem törik meg nem esik el
jár-kel az ácsolt kereszttel
s útja fénye alig libben...

Messzi mezőkre érkezik
fejthetetlen ritka csenddel
Úr elé viszi az ember
örök tépelődéseit

megkésett olajjal kenem
irgalom a vérző seben -
a fegyenclét váltig sajog

szökött szívét senki földje
őrzi most már mindörökre
s halott hite feltámadott.

EGY MELEG KÉZFOGÁS

- Bódi Tóth Elemérnek -

Vasból köszöntlek a hatvanadikon!
Szilvágyi mezőkről két ölelő fa
röptetett messze, szép Karancs magasba,
s irányt mutat a rigók röpte, mikor

int a régi domb, mint az anyai kéz.
Álmodat őrzi a szerelmes háttér,
lüktet benned a város, s az új vágy kél,
míg csúcsáról a tájhaza visszanéz.

Utad a hű ösvényre visszatalál,
ha tenyeredbe simul egy friss fűszál,
s ámulatba ejt a tündér látomás.
Együtt indultunk keresni valamit:

a vers égi a földi sugallatait,
s hideg napokban egy meleg kézfogást!

NEM HALLGAT SZÍVEMBEN

- In memoriam L. Z. -

Láttam én derűsen, dobogón, gyakran

Állni a szemek sugarában s hallottam

Beszélni a dalról, mely szépet üzen;

Olykor tréfát mesélt még jóízűen,

Dalolt a szíve és szárnyalt örökkön.

Isten örömest hallgatta odafönn.

Zúg a bánata sárvári harangban,

Ott az égi kórusban egy új jelölt -

Lágyan öleli itt szent ősi föld,

Testamentumot sír az utolsó dallam...

Áldott emléke, jaj, szép útravaló,

Nem hallgat szívemben a citeraszó!

GYÖNYÖRŰ NYOLCVAN...

- Dr. Tóth Jenő szalézi áldozópapnak - *

Népes családból a század elején
indul Asszonyfáról három fiútestvér.
Siet az oltárhoz Ő is, fölszentelt pap,
térdet hajt a lélek, s tesz fogadalmat.

Don Bosco seregében, tudja, mi a rend,
a hit igazsága, szépsége mit jelent.
Az ifjúság örömét s gondját is érzi,
tetőtől talpig valódi szalézi.

Finnyás szép lelkek biggyesztik a szájat,
hívő utakat sorompóval zárnak;
O bátran hirdeti a hit himnuszát.

Napi ütközetek szent csatára hívják,
s mert népe ajkán már sír a zsoltár,
a hitével tüntet, s szabadságra vár!

A bősz zsarnok egy évig fogva tartja,
beszökik a fény, keresztet lop a falra;
többször is iszik a keserű pohárból, -
az Úr asztalától soha el nem pártol!

Hű orgonáján szól a gregorián-dal,
Mester a hangnemek csodás világában.
Széttörnek a rácsok, s oltár elé állhat,
nagy zarándok, viszi a szent alázat.

Élteti nagyszerű, áldott hitvallása:
Istennek, embernek örökös szolgálat!
S fáradhatatlan az Úr katonája...

Gyönyörű nyolcvan év! Közel egy évszázad!
Arcán a zord múltnak elnéző mosoly.
a mának szívjóság, s bölcs derű honol...

* Elhangzott a címzett 80. születésnapján Vasszécsenyben

NYOLCVAN...

- Kapornaky Gyulának, az Őrség költőjének -

Nyolcvan kalásza életet ringat
oldott kéve jó magot itt hagy

nyolcvan búzavirág szirmos kékje
árokparton ragyog az égre

nyolcvan pacsirta vele dalolja
énekelni szállj a magasba

nyolcvan pillangó színes röpte
köröz felette körbe-körbe

nyolcvan út távoli terekre nyit
hű hazát találni tenyérnyit

nyolcvan fenyőszál sudár gyönyörű
mint égre irt élő zöld betű

nyolcvan levéllel ring hintáz az ág
gyűjti a múlt színes avarát

nyolcvan madár a magasba szárnyal
fiókát röptet hangja madárdal

nyolcvan szivárvány ragyog a földre
színeket szór a szürkeségre

nyolcvan fűzfa síp tavaszi faragott
fújja a sors-szerű dallamot

nyolcvan húr feszül élete fáján
játszik hegedűn játszik hárfán

nyolcvan gyertyaláng szerényen ég el
úgy néz ránk a meleg szemével

nyolcvan szó kimondja lankadatlan
napról napra él a szavakban

nyolcvan gond gyűrődött össze benne
lelkéből mind szélnek eressze

nyolcvan ránc homlokán nem vár semmi mást
egy-két őszinte simogatást

nyolcvan éveddel köszöntsd a világot
éjszakára szép álmot kívánok!

ÉLETE VOLT AZ ISKOLA

- Hatos Ferenc emlékére - *

A szentkereszti molnár nyílt eszű fia,
még tanítójelölt, s már híres falujáró.
Neve nincs, mindenért meg kell harcolnia,
s vállalja, mit a pedagógushit ráró.
A józan népből jött, jól eszébe véste,
sosem felejti, hová szól küldetése.

Délvidékre viszi a magyar szellemet,
viszi magával a gazdag útravalót,
abból egy jottányit ott sem engedett,
mikor a háború Európa nyakán lóg.
Sorompót bont, hogy ne válasszon szét
magyart a magyartól, s használja bölcs eszét.

Itthon sem könnyű, de okosan átvészel
sok hatalmi harcot, felírják listára,
kis és nagy próbák vértezik fel türelemmel
s már ügyel az uralkodó szélirányra.
S mert nől a négy gyermek, kevés a kereset,
több nyáron át zsákol a cséplőgép mellett.

Életének mennyi, fontos, szép állomása!
Gyakran küldi a "népgazdasági érdek";
a falusi sarat szó szerint is állja,
és másokért is vállal felelősséget.
Formálja magában az indulatokat,
a közös ügyért még az asztalra is csap.

Ahol megjelenik ott iskola épül,
megannyi otthonos, világos tanterem.
Bízik, hogy munkája százszor visszatérül:
s keze nyomán bokor, fa, fű, virág terem.
Úgymond, a semmiből valamit teremtett,
s az igaz ügy mellé szerez ellenséget.

Volt idő, már útnak indult kora reggel,
3 bő szoknyák mögé bújt maszatos lurkókat
szólít, hív, ébreszt vagy iskolába terel,
s fülükbe súgja a hihető új szókat.
Naponta nem enged a negyvennyolcból,
ügyet csinál égető hiányainkból.

Micsoda friss erő munkál benne folyton,
ahogy a nemes tett nyitjára rátalál;
hiszi, csak a munka által jöhet jobb kor,
s tudja, mit tör szét a gaz, a gonosz halál.
Munka nélkül sosem szerez érdemet,
nem ismert fáradságot, nem ismer nemet.

Hány felnőtt, - volt diák - hű szívében él
jó emlékezete ma is elevenen,
számára a gyermek volt a jövő - a remény,
s örül, ha a tanítvány túltesz a mesteren.
Mit önként tesz a tanuló, hasznos, jól esik,
gyakorlókertjében a munka nemesít.

Fényes nappal varázsol szivárványt az égre,
dróton szalad a hang, szól a kész telefon,
hajóját a vízen gyereksereg nézte,
forrás, kútja buzog, s híd ível a parton,
saját bábja mozog, vidám a paraván,
dolgos műhelyéből karcsú repülő száll;

A munka hívja őt újabb nagy csatába:
új pályán s asztalon pattog a gyors labda,
örül a lelke - ifjak közé állna,
velük bele mer vágni a bizonytalanba.
Országos hírt szerez majd a magnós óra,
egy tanítót pótol a fejhallgatója.

Neki is ad fel bonyolult leckét az élet,
s van ereje újra kezdeni, s neki lát,
vezetik írott és íratlan törvények,
s nem nézi tétlen, ki küzdi ki az igazát.
Mert hitt az emberben, hitt az iskolában,
a jó igazságért síkraszállott bátran!

Október viharában őszintén kiáll,
és lelkesen talpra szólítja a magyart,
bilincs a szívén, bilincs az akaratán;
a tisztesség szándéka sokakat zavart.
Lelkének romjai között csak botorkál,
bár zivatar után szép fenn a szivárvány!

Hallottam őt a fontos szavak áramában,
amit kimond, értő szívekre rátalál,
s egy új gondolat testet ölt - azt is láttam -
szigorú hivatalt dacosan is megjár.
Tanúja, társa voltam a nemes tetteiben,
kétkedtem de reméltem s magam is hittem!

Iskolám, légy méltó megbecsült nevéhez,
mert tetteivel intőn szól a mához,
a szívünk nem felejt, örök hálát érez,
öröksége hitet és reményt sugároz.
Példája adjon erőt a mindennapokban,
míg padban és katedrán vépi szív dobban!

* Elhangzott a vépi általános iskola névadó ünnepélyén 1999. május 28-án a szerző előadásában.

A SZÍV NEM FELEJT

- Dr. Gasztonyi Ferenc adjunktusnak -

Ragyognak fenn messze fények -
ablakon át hosszan nézek,
apró neszek kelnek s járnak -
ébren tart a beteg bánat,
bevilágít a hold-ezüst -
folyosó-pad, kering a füst,
szélfútta fák már lombtalan -
a testnek mennyi gondja van,
éjjel ők is álmot szőnek -
lázát mérik az időnek...

Vízbe esnek árnyékhidak -
megfeszülnek még az inak,
gyér fény úszik a patakon -
a fáradt szív ver, zakatol,
ólálkodik, les a sötét -
lelket keres az öröklét,
kékesfehér szürkületben -
ember-lélek meg-megrebben,
tétova léptek - hallani -
most hagy itt minket valaki...

Kihunynak hideg csillagok -
az éj sok sóhajt itt hagyott,
álmosan trappol a nővér,
a pulzusát veszti az ér,
alszik még, deres a pázsit -
infúzió ereket tágít,
madárdal zeng, hajnali koncert -
most cserélnek piros kötszert,
egy halk harangszó hív haza -
menni, menni bátorítana...

Orvosok sora fehérben -
telik a szív új reménnyel,
konzílium az ágy körül -
az élet percnek is örül,
gyógyít a szó, ha kedvesebb -
belül gyógyul a fájó seb,
amit a szív őszintén ért -
kárpótol a fájdalomért,
mint a nap, kisüt szívem -
és gyógyultan hazaviszem...

ÜRES SZÉK

Tegnap üres maradt egy szék,
látszólag apró semmiség,
nem a sorban, nézőtéren -
a dobogón! - kérem szépen.
E szék köré gyűltünk Húszan
egymás mellett szép szándékkal
s üresen állt egész este
a közönség furcsán leste.

Mi okból maradt üresen
nem fejtette meg senki sem:
Megesett már - a meghívott
elfelejtett egy meghívót;
tán a vendég volt hívatlan
nem követtük meg mind, Húszan;
szerény szerep kedvét szegi
nemes tisztét betölteni?

Talán nem lett volna méltó
mihozzánk a szánalmas szó,
hogy megmondja ma, mi a szép,
érdem-e a tiszta szándék,
mi valódi s igaz érték:
a dal szüli énekesét!
Mindenható lehet a dal?
A néma szó is belénk mar!

Magamért mért is szólanék
pöröl egy sebzett nemzedék!
Attila örült, látott s hitt:
fehérek közt egy európait.
Dicstelen folt balga széken,
esett nálunk nagyobb szégyen,
látszólag apró semmiség
tegnap üres maradt egy szék!

RÍMES JÁTÉK

Révi Renáta
mosoly a szájra
szeme sugára
fények virága
szíve szavára
semmi sem fáj ma
Révi Renáta

Révi Renáta
csöndlak a vára
fény ablakába'
készül a bálba
gyönyörű táncra
valaki várja
Révi Renáta

Révi Renáta
ártatlan árva
áldott az álma
angyal vigyázza
senki se bántsa
biztos rév várja
Révi Renáta

Révi Renáta
imát mond szája
földi fohásza
égi szonáta
révbe ha szállna
Isten megáldja
Révi Renáta

A VÍZESÉS

- a tantestület puchbergi kirándulóinak -

Kanyargós ösvény végén kék ég alatt
fehér csipkefüggöny sziklafalon
szinte rám omló ezüst-zuhatag
hull a mélybe utat keres szabadon

sír a víz, mint az eltévedt kisgyerek
a sziklára örök jeleket vés
ahogyan ég és föld között lebeg
végigfut rajtam a csodás remegés

a verőfény finom aranypora
hintázva hull a széttört habokra -
hullámzik bennem is élet és halál

a csobogásban hallgat a lélek
beszélnek hozzá vízi tündérek
s időbe telik, míg magára talál!

HÍVATLANUL

- Egy intézeti vezetőnek -

Álmok égtek szívedben,
gyarló módon hitted el.
Reméltél még örömöt
tegnap és a holnap közt.
Nem esett jól a szavad,
hívatlanul így maradt.
Tanultál most eleget,
- gondolatot csak egyet -.
A váltásban tanulság:
meddig van csak szükség rád!
Kötelesség s mór voltál,
érdemtelen hol álltál.
Érdemeid alapján
szépen hoppon maradtál...
Utolért hát az ósdi,
ügyes kiszorítósdi
Ahol a kéz kezet mos,
ütésre is hajlamos.
Új kézfogás s döntenek
beléd törlik kezüket...
Mikor szó tettet színlel
veríték menten kiver...
gondolkodj el valamin,
világ veszett dolgain
Körön kívül vagy belül
csak tiszta szív nemesül
Nem istenek, emberek
hajtják a sors-kereket.
Megelőz majd valaki,
szekérre száll hajtani.
Ki bakon ül, nem néz már,
kit fröcsköl a szekér-sár.
Marad azért vigaszod,
a nyomodat itt hagyod.
Nézed, hogy megy a szekér,
elkerül, ha utolér.
Olyan szekér után fuss,
mely fel nem vesz, s az a juss:
Egyformán fut kereke
fölfele és lefele...
Maroknyi lét eltelik
s harag nem ér szívedig!

ÖTVENHATOS ÉNEK

- Gérecz Attila emlékére -

nem adtam fel elveimet
húztam én a rövidebbet
szóval-tettel bántalmaztak
kiforgatták szavaimat

kiforgatták szavaimat
nem adtam fel elveimet
húztam én a rövidebbet
szóval-tettel bántalmaztak

szóval-tettel bántalmaztak
kiforgatták szavaimat
nem adtam fel elveimet
húztam én a rövidebbet

húztam én a rövidebbet
szóval-tettel bántalmaztak
kiforgatták szavaimat
nem adtam fel elveimet.

PISTA BÁCSI

- Egy téesz nyugdíjasnak -

A kertek alatt lassan a műút
- esténként nézem - úgy hozza felém,
mellette motorok zord zaja fut,
s éveinek száma nyolcvanhoz ér.

Botjára nyomta a paraszti gond:
bérlet, saját föld, beadás, csoport.
Most békés füstöt ereget, s ha mond -
maradt fogával szűri meg a szót:

"Most kaptam földet a kárpótlásban,
jaj, dolgozok is még álmaimban,
szekeremben szilaj csikófogat!"

Hányszor jár-kel éltében a szegény
tört küllővel a remény mezsgyéjén,
míg elibe nem jön az alkonyat!

KERESZTÖLTÉS

- A Kinga-énekkar tagjainak - *

szállanak kórusban tiszta dallamok
derűsen száz bízó szív néz reménnyel
összeforrt énekes inti a lélek
szívekkel hallható két kéz vezényel

*A sorok vízszintesen és függőlegesen is olvashatók.

MEGSZÓLALNAK A HARANGOK...

- A kámoni harangszentelésre -

derengenek messze hajnalok
adjon az Isten jó napot
megszólalnak a harangok...

szavuknak utat adjatok
hívnak türelmes templomok
megkondulnak a harangok...

a dicső múlt kötelet fog
és jönnek új és nagy napok
fölzengenek a harangok...

katonák kapnak parancsot
ágyú tép szét harang-hangot
elnémulnak a harangok...

még rejtőznek tömegsírok
nem beszélnek áldozatok
titkot zúgnak a harangok...

dörög reszketnek ablakok
kerget az ár hull zsarátnok
jajgatnak mind a harangok...

utolsó nap leáldozott
koporsóra hullnak hantok
érte sírnak a harangok...

harmadnapra feltámadott
meghozta a bűnbánatot
vezekelnek a harangok...

elfogynak mind a nappalok
magamban gyertyát gyújthatok
imádkoznak a harangok...

esti imát ha mondhatok
én Istenem magam vagyok
vigasztalnak a harangok...

égre küldünk egy csillagot
derengnek újra hajnalok
megszólalnak a harangok...

JÚLIA EMLÉKKÖNYVÉBE

Júlia...Júlia...
Hangzatos a neved,
ahányszor meghallom
betölti lelkemet,
visszhangzik szívemben,
nem múló mosolya
szememen fellebben;
daktilus dallama,
csendesedik benne
tengerek haragja;
varázsos szózene,
mintha hárfa húrja
kék égből zengene;
távoli hallali,
nevednek zenéjét
tündéri hallani;
Mit rejt e bájos név?
Júlia...Júlia...
nem könnyű a szívnek
titkához jutnia!
Júlia...Júlia...
Mennyien szerették
e nevet s gazdáját!
Ki tudja, tán az ég?

Erkélyen vár a lány,
hívja őt Rómeó
az áldott találkán;
Szól költő Balassi,
párjára talála
hű dalra fakadni;
Keserű szerelem
őrli Csokonait
a tűnő időben;
Petőfi mámora!
Korán a sírba hullt
az özvegy fátyola;
Arany, kis Juliska
korai halálát
lelkéből siratta.
Sorsokból láthatod:
névnek nincs hatalma,
nem rejt csak csillagot.
Maga a név semmi!
Hozzá az Embert is
meg kell teremteni.
Lányok, nők, asszonyok,
csak névtől nem lettek
boldog's boldogtalanok.

CSALÁDI ALBUM

LEVÉL

Itt vagyok, anyám, megérkeztem!
A levelemet neked írom,
ki nem járt még a Balatonon.

Csodálatos a napsütésben!
Mint feletted a felhőtlen ég,
kisimul a kék végtelenség.

A mezőkön nyaranta látod,
a végtelen víz zöld hulláma
kalászba szökkent búzatábla.

Ahogy én csináltam hajdanán
a küszöbön gyatra diófát,
tükrében tótágast áll a nád.

A Gyöngyös partját jól ismered -
fateknődet, ha odaviszem,
a csónak úgy ring a nagy vízen.

A frissen mosott fehér ruhánk
a két fa között köteleden,
az dagadt vitorla idelenn.

Vásárban látsz csak ennyi embert!
Ne mondd, valamennyi ténfereg!
Pihennek itt csehek, németek.

A távol polcain a hegyek,
mint edényeid ülnek sorban,
nappal kéken, este pirosan.

Lassan minden vendég hazamegy.
A víz a parttal cseveg, mint mi,
aztán csak a csöndet hallani...

Tudom, gyorsan s keveset írtam.
Te hosszan örülj soraimnak!
Tedd félre a gondod, ide hívlak!

GABÓ NYARAL

Még nincs hároméves a csöppség,
először hagyja el a házat,
apja jó szívvel inti gyermekét -
de minek a sok magyarázat!
A fiú szelíd, mint egy kis angyal,
két kézzel integet már vissza:
Gabó most a mamánál nyaral!

Nem engedi, hogy a kezemet nyújtsam.
- Én vezetlek, kapaszkodj szépen!
Nem jelent biztonságot az ujjam,
s felfedező útján csak nézem.
A téren becsapja egy galambraj,
sebet szerez a köveken - sebaj:
Gabó most a mamánál nyaral!

Ha ül a széken a kis sajtkukac,
s mi körbe álljuk a csöpp fiút,
lelkében te bármi után kutatsz,
némi gúny a szóból neked is jut:
- Gabó gondolkodik, mindenki zavar, -
s mint ki drága titkot őriz, hallgat;
Gabó most a mamánál nyaral.

A pázsit szőnyeget rak alánk,
játékos kedve hancúrozó:
- Kóconfitty-fityfiritty, bumeráng! -
nyelve alól röppen ki a szó.
Csacsog a szentem, szája arany:
- Eszem neked egy csokoládét!
Gabó most a mamánál nyaral!

A hinta vele az égig száll,
homokból alagutat épít,
a fűben bújó bogarat talál,
s fújja a pitypang apró pihéit.
Ütemre nyargal a nyakamban,
mint táltos ló, majd fűbe hasal:
Gabó most a mamánál nyaral!

Délben beleszagol a tálba,
s várakozó az álláspontja.
Gyomrát az éhség be-bejárja,
s a tányér zöldjét összerontja.
ízlik a friss, maszatos paraj,
mit otthon sohasem evett meg:
Gabó most a mamánál nyaral!

Köszönj a bácsinak! - biztatom,
hát száját összeszorítja nagyon.
- Köszönhet a bácsi is nekem, -
szól a gyerekszáj kedvesen,
amikor az ősz hajú még mindent hall,
s megütközve néz rá vissza:
Gabó most a mamánál nyaral!

Kis biciklijét trónként üli,
sorompót játszik, tilos az út,
nincs ebben semmi rendkívüli,
messze hegyet és völgyet befut.
Fáradt, aludni nehezen akar,
sajnálja rá a múló időt:
Gabó most a mamánál nyaral!

Első este riadtan ölel
az álom s ébrenlét határán,
s míg ujjából édes altatót lel
a legdrágább titkát bízza rám.
Két hüppögés közt komoly arccal
felül az ágyban bizalmasan:
Gabó most a mamánál nyaral!

KÖTEKEDŐ FIAMNAK

Érdemes, ha ennyit ér verésem?
Sosem lesz normális érverésem!
Fogytán az összes érvelésem,
nem állok egyetlen érv elé sem.

SZÓLOK

Szólok én magamnak
ötödik unokám
ifjú Nagy Zsófia
jött négy fiú után,

madara az égnek,
kezeim közt repdes,
görbül kicsi szája
s bújik a szívemhez

remegő szívemmel
szövöm az álmokat
ha egyszer ölemben
meséket játszogat...

Szólok a kék égnek
sugárzó kis csillag -
óvja ragyogásod
amíg a földön vagy

a hirtelen felhők
ne takarják eged
sírjon rá záporuk
nagy örömkönnyeket

szólok a hű hegynek
hite sziklaszilárd
csúcsára feljutni
szívednek meg nem árt

szólok fényes Napnak
a tüze ragyogjon
kis szentem szemében
égjen kedves mosoly

szólok a szeleknek
csituljanak mostan
életfa új ága
ismét virulóban

szólok a friss fának
adjon rejtett árnyat
röpke pillangói
a szemedre szállnak

szólok a virágnak
szirmát ne sajnálja
szórja az utadra
puha szellő szárnya

ifjú Nagy Zsófia!
szólok az Embernek
közöttünk él egy lány
s álmokat dédelget

szólok az Embernek
sorsod legyen szabad
lélekben emberré
váljál mihamarabb

értse gügyögésed
anyád szíve mellett
hallja kiáltásod
hogyha bajtól szenved

szólok az Istennek
küldje őrangyalát
az élet útjain
vigyázzon majd reád

Az élet drága kincs!
Vigyázz rá legalább,
s egyszer majd anyaként
boldogan add tovább!

A LYUKAS ALMAFA

Négy évvel idősebb a bátyám,
nem csak ruháit hagyta rám,
kamaszkor útközben rám hagyott
jó néhány izgalmas kalandot...

Almafa virágzott a kertben,
körötte pillangót kergettem,
egyre gyorsabb és vad iramban,
mint aki megveszett, rohantam.

Bátyám szól, neki van fegyvere,
nem olcsón, búzáért szerezte,
Dicsekszik, játssza a nagy eszét,
szénában rejti el fegyverét.

- Nézzed meg, ott van a pajtában.
Puskát én közelről nem láttam:
- Próbáld ki! Próbáld ki! - s mert nagyon
érdekelt puskája - biztatom:

- Lőhetnél madarat, galambot!
Szívesen megteszi, s kész az ok,
puskáját vállához emelte
sebtében célzott a levente,

gondatlan flintája eldörren,
szénába vágódok hirtelen,
levegő köröttünk sűrű lett,
Istenem, micsoda merénylet!

Kis fánkat katona-puskája
vaktában derékba találta,
ujjamat rejti el a vájat,
s kiderül, halálos találat.

Nem sejtjük, oktalan gyermekek,
mindebből mekkora baj lehet.
Elárul minket a fán lőtt seb,
az apánk lett egyre mérgesebb:

Világos nappal a puskazaj,
"besúgót" idecsal a robaj,
bizonyíték a fekete lyuk,
fegyver volt, le sem tagadhatjuk!

Apánk félt, nagy lármát is csapott,
sürgősen adott ki parancsot,
éjjel-nappal rettegésben él,
adjunk túl a veszély fegyverén.

"Áruló" - ki fegyvert rejteget,
lehet az felnőtt vagy kisgyerek,
s a tiltott, eldugott fegyverét
biztosan halálra keresnék!

Bátyám a kalandját nehezen,
nagy bűnként csak ekkor fogta fel.
S a puska egy kéve zsupp között
új, merész gazdához költözött...

Almafa virágzott a kertben,
körötte pillangót kergettem,
fülembe zúgott a dörrenés,
ujjamnak kicsi lett a lőtt rés.

Lyukasan bánkódott sokáig,
hullatta satnya kis almáit,
s ahányszor láttam az almafát
keserű tanulság szíven vág:

a fegyver baljóslatú szerszám,
bűnös szándéka bajt hoz reám!
S nem sokat ér odakint, blamás,
ha hiányzik bent a bölcs tanács!

KÉT KOR

Hajdan azért
verte apám
rajtam a port,
mert a cipőt
négyünkét
iskolanap
hordani
mindig akartam!

Tegnap a jó
Kiss meg azért
elfenekelte
sej, a fiát:
"Mert a bitang
- szól nekem így -
iskolanap
ment mezítláb!"

LEVÉLSZAGGATÓ

- Az első szerelem emlékére -

Szeret nem szeret...szeret nem szeret
tépem az akácfa-levelet,
végre megjövendöli talán
szeret-e, tiszta szívből, igazán...

Kedves régi gyermekszokás,
amikor új levelet hajt az akác,
kiszámolni rajta azon mód,
mit mond e szeszélyes horoszkóp.
Megkérdezni még visszatart a szemérem,
de tudni akarom, mit üzen a lány a levélen!

Egyesével morzsolgatom a levelet:
szeret...nem szeret...szeret...
s ahogy fogy a szárán a levél
szívemben nőttön-nő a remény.
Csak tudnám, hogy ő mit érez!
Közeledek a levél végéhez,
szaggatom, szaggatom,
ahogy bírja a levél,
(a száron párosan szembe ül
kettő-kettő, mint leány és legény)
Vajon mi hangzik válaszul,
órának tetszik a pillanat -
amíg az utolsó is földre hull,
mire valamennyi leszakad,
a szívem is megszakad, úgy hiszem,
s válasza rövid felelet: nem! nem!
Lábam előtt ott kesereg
az elhullott levélsereg.

Szárnyaló szívvel szaladok
másik számoló levélért,
s most már nem hibázhatok.
A szívemből az eszemig ért
a csalfa gondolat,
mert eggyel több az ok...
újra vallatóra fogom
idegesen tépem ismét
gyűlik a holt levél lábam előtt,
s faggatom a hűtlen szeretőt
keresem szép üzenetét:
szeret...nem szeret...tiszta szívből...
igazán...szeret...
s önfeledten fosztom párjától
a szótlan levelet,
mint aki tudja, csak egy lehet
az igaz felelet!
A levél, ahogy földre lebben,
a szívem dobog hevesebben,
s a fa mögé rejt el engem.

Már csak egyetlen levél ágazik
a megfosztott szár csúcsán,
kancsalul szemembe nevet,
s a várható válasz: nem szeret!
amit mondana a jós szerszám.
Szívemmel felváltva játszogat
menny-pokol, üdvösség-kárhozat...
a pillangó perc elrepül...
most felébe tépem az utolsót,
és ami marad egy fel darab
fennen hirdeti, kiáltja a drága szót:
szeret.. engem szeret...
tiszta szívből...igazán szeret...

Ahogy a fél levél a földet éri,
minden csodás lesz, tündéri!
Hányszor csaltál meg szép reményem?
Most én csaltalak meg: éljen! éljen!

...Az idő vén fájáról letéptem
- hadd számoljak - több száz,
pontosan 25 550 levelet,
most már akác nélkül is tudom,
ki szeret, ki nem szeret engemet!
De csodás volt, de tündéri!
Öreg szívem most újra éli,
a szívszaggató levéltépőt,
keresni még hű szeretőt!

Azóta, ha az akácot látom,
levéltépő karomat kitárom,
ölelem a volt szerelmet,
azóta is folyton éltet,
amit soha nem felejtek.
szép titkodat elrebegem:
szívem végleg akkor gyógyul,
ha rá akácfalevél hull,
ó, felejthetetlen első,
és utolsó tündér-szerelem!

KI AZ?

- Szalai I. esküvőjére -

Ki az, aki többé már nem idegen,
keresztül kasul jár az életeden,

ki az, kinek szíved szirmát kitárod,
kivel megosztasz minden igaz álmot,

ki az, kitől nem sajnálsz soha semmit,
elé teszed az összes emberit,

ki az, ki a szürke hétköznapokból
csöndes, jeles ünnepet varázsol,

ki az, akiben vakon is megbízol,
mert nem ad túl semmilyen titkodon,

ki az, ki akkor sem hibázott nagyot,
ha utána hazug nyomot hagyott,

kinek kíméled az álmát - mert oly' szép -
a sötétben mindennek neki mégy,

aki elnézi csip-csup dolgaidat,
és helyetted századszor rendet rak,

akinek kedvére való a játék,
a kedves jó szó, becses ajándék;

Lesz egy szempár, amely bárhova követ,
pillantása biztat, s nyújt örömet,

ki kérdi elsőként: - kedvesem, mi bánt,
s a bajból egyedül, biztatón kiránt,

kinek kíséred halkuló lépteit,
s érzed, most megint könnyű táncba vitt,

ki szüli meg aranyos fiaidat,
s közétek hű hidat épít nap mint nap.

ki az, aki meghitt imára tanít
s gyűjti a lélek tiszta javait,

ki old bánatot, napi feszültséget,
ha a gyanús csend két lelket éget,

ki simogat gyógyító két kezével,
orvosnál gyorsabb javulást ér el,

ki gyógyít, ha fáj a kapott férfi seb,
szerez rá írt, és lesz még kedvesebb,

kinek mutatnád meg, hogy hol is öntött
a múltkor a kocsmáros egy kisfröccsöt,

kinek őrzöd a megfakult képeit,
bár néha boldogtalanságba vitt,

és ki áll ott meghatottan melletted,
ha büszke érem jelöli melled,

ki az, aki érted fájó könnyet ejt,
annyi megbántást végleg elfelejt...

akitől te is sokat vársz cserébe;
csillag legyen, csillagtalan éjbe!

A szerelem erő, s tartós szövetség!
Legyetek jó férj és hű feleség!

KAMASZFEJJEL

- részlet -

De sírós volt az a novemberi este!
Anyám a legkisebb fiát kereste:
- Jóska! Jóska! Jóska! - sírva jajveszékelt -
Ez a csavargó most mégis messzire ment!

Esti etetéskor nem volt dolga, ráért,
pajtába küldték ki hát répacsíráért.
Mintha csak várt volna szigorú parancsot
könnyű bakszekérrel dolgára ballagott.

Csírával megrakta jó gazda módjára,
s villáját dacosan a halomba vágta...
Hiszi, a világban feszt csak ünnep lenne,
ünnepi ruháját magára öltötte,

s hagyott csapot-papot, megrakott szekeret,
fiatal társával úgy oldott kereket...
Kezdetben bíztunk még, elbújt a szénában,
kerestük a kertben, sötétben lámpával.

Másnap, hogy híre ment, a könnyelmű tettet,
Istenem, szüleim, de nagyon szégyellték.
,,Nagy Jóska disszidált a pincér-gyerekkel,
mi lesz a sok földdel, a három öreggel?!

Abban az időben tizenöt éves múlt,
a jövő jövőtlen, mögötte semmi múlt:
Puskát az oroszra célozva nem fogott,
nem szavalt Nemzetit, Himnuszt vagy Szózatot.

Nem gyártott, nem is szórt tiltott röpcédulát,
meg nem választotta Nemzeti bizottság.
Az apám szekere ósdi és lassú volt!
Legkisebb fián is rajt maradt szégyenfolt,

bélyeget nyomtak rá társai, de ócska;
ilyetén csúfolták: "kisparaszt Nagy Jóska!"
Az apám szakmára csak elvből nem adta:
- Földhöz is kell munkás, te Jóska, ebadta!

Sorsa nem volt rossz, nem verték-ütötték,
- azt hitték - egy ilyen gyereknek mi kell még?!
otthon a fiú csak azt érezte, hogy rab!
S a történelem bölcs szekere volt gyorsabb!

Ötvenes években a család kuporgat,
szenvedő lélekkel valamit összerak,
lesöprik a padlást, talpunk alól lopják
a földet, gúzsba köt kegyetlen zsarnokság!

Ötvenhat bősz szele, az vitte, sodorta,
gyenge kis levélként az ágról ledobta.
Látta, hogy más is megy, hát nem maradhatott,
forró, kamaszfejjel vállalt nagy kalandot!

NÉGYKEZES

- Egy fénykép hátlapjára -

Egy új mátkapár ül egymás mellett
a képen s a jelenség megigéz,
én sejtem, hogy miről beszélgetnek,
ahogy egymásra simul a négy kéz.

Mosolygós, szó nélküli pillanat!
Mindent elmond a tiszta két kezük,
s mától többé nem kérdik: - Te ki vagy?
Egymás kezében van az életük!

A kegyes, jó sors kezükbe írta
nagybetűkkel szép lelkükben mi van,
árulkodik derűs, biztos titka:
szívükben semmi sem bizonytalan!

Most kézről kézre árad a meleg
a friss drótnélküli áramkörön,
boldogan köti össze a szíveket,
s rájuk a szent varázs visszaköszön.

Kezet rá! - mint aki szerződést köt,
egymásnak a hűséget ígérik,
a lejárat napja: végtelen, örök,
s felbonthatatlan életük végéig.

A négy kéz mindig egymásból nyíló
szakíthatatlan, eleven fonat,
közös ágon feslő rózsabimbó -
kiknek holnaptól minden boldogabb!

A kéz, amely egykor kézen fogott,
simogasson, vezessen kedvesebben,
ne felejtse az ígért gondolatot:
mint két galamb, ha magasba rebben.

A nagy élet megcímzett levelén
akár egy feltörhetetlen pecsét,
aki küldi, s aki kapja nem fél -
hitelesíti örök szerelmét.

Mint egy élő lánc, kezük örökre
- nem futó kalandra, pillanatra -
erősen kovácsolódott össze,
s nem nyílik szét a kapocs csatja.

Sorsuk ezernyi szeszélyre bízva
néha súlyos gond zátonyára fut,
próbára teszi a kezeket, mintha
elszakítaná egymástól a lányt s a fiút,

mert az emberben még ott a hajlam;
ütni kész társra, szenvedőre,
nemhogy segítene a rosszban, bajban,
ellene tesz a jónak, a dőre!

Most még erős, kedves, könnyed a kéz,
az ujjakat a szerelem áldja,
meleget és a biztonságot idéz,
az érintés átsüt a másik társra.

S ha majd erőtlen lesz mind a négy kéz,
és elfogyott minden bölcs intelem,
s tettre, szerelemre már nem igéz,
akkor adj erőt nekik, Istenem!

Az élet szép! - Tegyétek józanul,
hisz' menekül a világ abból, ami van;
Minden Isten kezében tornyosul,
s felettünk áll: a kiszámíthatatlan!

CSENDÉLET

Süt, pogácsát süt a feleségem,
sejti, hogy éhes szemmel figyelem,
de jól esik neki a titkolt figyelem,
ha liszt pora csillan a kötényen...

Kedve egy dalban magasra ível,
gyors kezére siet minden anyag:
önt, gyúr, paskol, áll a tészta, szaggat,
s pogácsa sorol a nagy tepsiben.

A sütőben még zeng a ritmusa,
nyers zenét komponál a tűz-tusa,
körötte elhal a zaj, s csend éled...

Illatra itt terem a két gyerek,
s egy kicsit mosolyog még meleg
tányérján a csábító csendélet.

EGY TEST, EGY LÉLEK

Negyven éve már, hogy nem vagy idegen,
repül az időnk sebzett szép szárnyakkal,
fészkére bújunk, ha hív a játszi dal;
s kezem tartod a szerető szíveden.

Szánkról nem kopott el a szó: szeretlek,
mert nap nap után egymás mellett állunk,
végül elfogy csillagnyi távolságunk,
s álmaink egymást ölelve rebbennek.

Minket is cipelnek hétköznapjaink,
de útban hazafelé reményünk int,
s egünkön gyúlnak esti csillagfények.

Lobban a csóva szemünk sugarából,
egymás melegében - ki tudja hányszor -
felszikrázik a hunyó test és lélek.

TESTVÉRI TALÁLKOZÓ

Szeptember végén, aranyos őszben
találkozóra jön össze a négy testvér.
Vállukon majd háromszáz esztendővel
hívja őket a múlt, a rokoni vér.

A kis fészekből hatan repültek szét,
mint fecskék a falusi eresz alól.
Egyik idegenben próbál szerencsét, ,
s a legidősebb orosz földben valahol.

Csak négyen ülünk az öreg asztalnál,
megfáradt szívünkben biztos béke van,
szemünk könnyet ejt, kezünk kezet talál,
s itthon vagyunk e szétesett világban.

Ízlik a kisüsti, a házi csirke,
s együtt körbe járjuk a munkás birtokot.
Ismét számba vesszük, ki mire vitte,
míg nagy bölcsen boncolgatjuk a sorsot.

A régi idő, mint új, friss forrás tör
elő a múltból egyszerűen, tisztán;
s jóízű tud lenni, ha tenyeredből
hason fekve néhány kortyot is ittál.

Ringatott minket a drága anyaöl,
komoly apánk kezét intőn emeli,
adtak munkából, adták a semmiből,
a gyermeki sorsunk reménnyel teli.

Ahogy szaporodott a népes család,
úgy nőtt a rét, az erdő, a szántóföld,
a gyermeket korán munkába fogták
s látástól vakulásig velük gürcölt.

A harcos életből mind az öt gyerek
menekült, a földnek nem kedvez a bősz kor,
nehezen értik a drága öregek,
a panaszt most is hallom apám szájából.

Hitte, hogy csak helyes példával szolgált,
s termő talajra hullott a tiszta mag,
tétova reménye lassan semmivé vált,
a Nagy családból paraszt egy sem maradt.

Mert ritkán volt szép a mezei világ!
Magának járható utat keresett
mind, az eke szarvánál tovább lát:
a két nővérből derék gazdaasszony lett,

bátyám katona, magas rangot elér,
jómagam a katedrát választottam,
lassú volt öcsénknek a paraszt szekér,
messze ment, hajóra szállt, ötvenhatban.

Most már térben távol, de szívben közel,
ma a tengerentúlról telefonál,
hangja mindenkit magához ölel,
míg a kapós kagyló fülről fülre jár.

A temetőben imát mond a virág,
ott is csak róluk dadog a gyatra szó.
Milyen is lesz, ha véget ér a világ
a mennyben a családi találkozó?!

Mi már tudjuk, sorsunk hányadán áll,
az élet mit adott, és érte mit kért,
a mindennapok nagy forgó színpadán
s hálásak vagyunk a kapott szerepért.

Csak most értjük a szülők intelmeit,
miért intett a józan paraszti ész,
a csalfa élet hányszor tévútra vitt,
és néha felemásra sikerült a kész.

Megtanultuk mi a rossz és mi a jó,
örökké hálásak is vagyunk érte,
a kapott örökség szép útravaló,
életünk minden napját elkísérte.

Őseink földjén jól sáfárkodtunk,
ültettünk, s gondoztunk sok fiatal fát,
nekünk őszinte, tiszta a múltunk
"kik vagyunk - tetteink meghatározzák!"

Már mögöttünk a bejárt, látható út,
ágazott sokfelé, céllal, céltalan:
hol könny, öröm, bűn, álom, bánat, csók jut,
de a legnehezebb biztos hátra van!

ÉJFÉLI ESKÜVŐ

A hársillatos ég alatt
loppal halad egy kis csapat
fákon susognak levelek
nagy sóhajtás - nincs felelet
csendes utca néptelen holt
majd kilesi szemét a hold
siet a gyér ritka násznép
mert most tartja esküvőjét
egy ifjú pár két tanúval
szerelemről hűséget vall...

Csak mi tudjuk esküvőnk lesz
izgat is a legkisebb nesz
bezárt templom a sötétben
nem vár senkit alszik szépen
bátor pap a sekrestyénél
kulcs a zárban éppen elfér
mintha tudná nem csikordul
zaj nélkül ki és befordul...

Egy szál gyertya az oltárnál
tiszta lelkünk Úr elé áll
a pap Isten s tanúk előtt
szent stólát a kezünkre köt
óra nem üt itt az éjfél
s egybekelünk gyertyafénynél
egy szó - igen - az ajkamon
fejem szívemre hajthatom
pont' éjfélkor szép titokban
holtomiglan holtodiglan
örök hűség jelét adtam
örök hűség jelét kaptam
azóta is hordja ujjam...

Kitárul a bezárt ajtó
magunkban szól orgonaszó
ahogy a kis menet osont
angyalok álltak röpke sort
a hold mosolygott le miránk
s nászindulót hallanánk
ahogy tücskök hegedülnek
jó hallani félénk fülnek
s útban hazafelé kézen
fogott az én feleségem
azóta sem engedett el
őriz régi szerelemmel
életemben drága társam
baljós úton rá vigyáztam...

Tipor az istentelen kor
a lelkünkre rágyalogol
oltár előtt fényes nappal
megesküdni hívő pappal
számon kéri a Hivatal
s kellemetlen a perpatvar
gyűltek gyakran viharfelhők
rosszakarók feljelentők
nehéz volt de nem mutattam
kikötöttem zsákutcában
ha valaki ferdén nézett
megvédett a világnézet
átkozódni idejétmúlt
mára minden kudarcba fúlt...

így kötöttünk házasságot
negyven éve s be is válott
nincsen róla papír levél
pecsétje a lelkünkben él!

KARÁCSONY KETTESBEN

Sudár fenyőt simogat szél
melegen lobban gyertyafény
nem kell nagy fény, a szívünk lát
csak egy pici világosság
egy szál gyertya lángja mellett
fagyos arcunk is felenged
szobánkban mindent betakar
a csend puha szárnyaival
járunk öröm-gondok között
közben szép fánk felöltözött
csillagot szór, úgy hív minket
megérinti szíveinket
karácsonyfa alatt ketten
kéz a kézben önfeledten
fáradt szívünk összehajol
megfeledkezünk a bajról
egymás mellett a szent éjben
elférünk jól békességben
lelkünk mintha harangozna
ajkunkról száll a zsolozsma
alig szólunk - kell mondani? -
szó nélkül jó megvallani
visszatérnek gyermek-álmok
régi hívő karácsonyok
harangozzák már az elsőt
fény árasztja el a fenyőt
ránk hull arany fénye: a hit
minden időn át világit
tiszta csengők csilingelnek
reménye gyúl szíveinknek
reményt táplálunk szívünkben
nem felejt el minket Isten
kis fánk alá az angyalok
most rakják az ajándékot.

Fenyőszagú csendben állunk
fényesedik a szállásunk
várakozás tölt el minket
ajtóra néz a tekintet
ablakunkon ki-kinézünk
ideért a mi vendégünk?
szívünk rozzant kiskapuján
zörget hangtalan a magány
gyermekeink - sosincs másként -
mind születnek Messiásként
mert minden kisded Messiás
reményre szánt, kis megváltás
s mind elmennek - gondjuk annyi -
világot kell megváltani
s ahogy kezdtük úgy maradtunk
elment lányunk, elment fiúnk
karácsonyok ígért álmát
keresik az istenadták
s visszahozzák nekünk egyszer
gyermek-hittel felnőtt fejjel
ma este is buzgón várjuk
röpteti majd őket szárnyuk
majd csak megjön a kisdedünk
s egymás szemébe nézhetünk
s átöleli négy öreg kar
hátunk mögött ott áll angyal
másodikra szól a harang
s hallatszik az angyali hang.
Állunk mint két gyertyaszál
lelkünk öröm hírére vár
virrasztgatunk párás szemmel
magunkfajta pásztorember
ülünk várunk gyertyafényben
fényes csillag húz az éjben
napkeleti utat mutat
oda hív el mindnyájunkat
hallatszik az angyali szó
mennyi a remélnivaló
nagy félelem fog el minket
s elengedjük szíveinket
vigasztaló csendben állunk
megszületik kis királyunk
földi reményünk ideát
szüli az Isteni csodát.
s a harmadik harangszókor
nem üres a csöppnyi jászol
s ég a földre, föld az égre
nagy örömöt kiált végre...
földön túli fényességből
gyermek adna melegéből
s a reménnyel, mit itt hagyott
követni tudjuk a csillagot
kíséri fény útjainkat
karácsonyi béke ringat
megvalósult kisded-álom
múlhatatlan szép karácsony
minden évben mikor eljő
fényesedik a szent idő
karácsonyi kicsi gyermek
hajlékot kapsz, sok-sok lelket
s megmaradunk erős hitben
egyszer ránk tekint az Isten!
Ellobban a gyér gyertyafény
sudár fenyőt simogat szél...

LIPÁRTI SIRATÓ

DAL AZ ÖREGEKRŐL

Ülnek feketében a fapadon,
mint pihenő varjak fák csúcsán,
jeladásuk üzenet szabadon,
egy hosszú, fárasztó röpte után.

Hatuk élete közel félezer év,
a sorsuk idézhető történelem;
Előttük még az ismeretlen rév,
S a megkésett dalt értük énekelem.

Csak a pillanat örök, nem fakult,
Mely megörökíti a hat férfit,
bár mára minden emlék megfakult,
most szemlátomást derűsen nézik.

Fegyelmezetten egyfelé néz mind,
bajuszt pödör, kalapot igazít
- még szorít a frissen mosott fehér ing -
s a szívével gondol rá valamit.

Hívta őket a csendes vasárnap,
a lábnak eresztve a kampós bot,
látni rajtuk, valamire várnak,
S elfogyott mára a napi robot.

Mise után a Stőger-vendéglőben
filléres alapon kártyaparti jut,
a borban szóda gyöngyözik bőven
s a kuglizóban állítom a bábut.

"Igyál betyár múlik a nyár,
- csendül a régi nóta ajkukon -
úgy sem soká betyárkodsz már!"
s józanul marad mindahány, tudom.

Gondolatban mögéjük osonok,
mintha hallanám bölcs beszédüket,
ha bölcsen hallgatnak - a szó konok -
olyankor a padnak szíve lüktet.

Mindegyiknek más-más jut eszébe:
az új szekér, a gyerek, saját föld,
alku, parola, háború, béke
és mennyit szerzett, és mit örökölt,

a lipárti nyarak nagy melege,
a szivárványos vagy mennydörgős ég,
a verem, csűr, pajta, hombár telve;
az elment testvér, barát, feleség.

Hányszor, de hányszor hazudtak nekik:
hivatal, nő, szomszéd, asszony, gyerek;
rajtuk a port de sokszor elverik
az idegen és ismerős kezek.

így éltek ők, még a boldog tájban,
hol megszületni sorsul adatott,
hol szél ellen, hol szelekkel szálltan,
ég s föld ölelte a kelő napot.

Jól ismerik az ég törvényeit,
valamennyien a föld apostolai,
bennük a hangya szorgalma feszít,
tudják mikor kell vetni, aratni.

Egyenes sorait vetőgép szórta,
hol hű gólya és fecske röpködött,
hullt a fehér akác, nyílt a bodza,
friss reggel és fáradt este között.

Ki bíróként rossz fuvart parancsol,
kinek pajtája ég harmincnyolcban,
kinek mindene a szent harang volt,
ki kulák lett itt felszabadultan,

ki tart magasra Credo lobogót,
ki vezet Vasvárra búcsúsokat,
kiben az élő hit fennen lobogott
a Máriás, tiszta zászlók alatt!

Világot látni a háborúban
voltak, sírtak a magányos esték,
ha akadt néhány vásári fuvar,
az eladó lányt a faluban keresték.

Úgy éltek ők, ahogyan szólt a törvény:
az emelt fő méltóságra intett,
Sütők, Tóthok, Takácsok, Nagyok földjén
csillagok fölé lát tiszta tekintet.

Jeladásuk örök, fogyhatatlan.
Bennük mi minden ragyogott, égett,
még most is mondják a mondhatatlant:
az emberséget, hitet, hűséget!

A RÉGI BÚCSÚBAN

A falumban Péter-Pálkor búcsú van,
a kocsma udvarán színes forgatag,
vattacukor, zsákbamacska csalogat
tükrös mézeskalács a sátorban.

A ringlispíl száll reggeltől estelig
tíz hajtás után jut egy ingyen menet,
harang szól, hiába húzzák a delet,
mi számon tartjuk, ki következik.

Ha néhány kedves vendégünk megingott,
sóvár markunkba nyomott pár forintot,
rögtön beleszédült az emberfia,

könnyű szíve sátrak közé menekült,
s este egy similabdával sikerült
a szegénység zsebeit kifordítania!

A JÁTÉKAIM

Rád emlékezem gazdag játékvilág!
Az önfeledt perceket köszönöm.
Drága limlomként hullnak ki szívemből
a hűen megőrzött szép relikviák.

Csuhéból babát ringattam először,
majd vágta vállamat lovacska-madzag,
előttem gondtalan csikók szaladtak;
s télen labdának hullt a tehénszőr.

Repült a rudazókötél hintája,
de sokszor bánta a diófa ága;
sársütemény sült ünnepi ebédre.

Rügyfakadáskor örült a fűzfa síp,
ősszel kukoricaszár-hegedű rítt;
s vadnyulat csaltam fapuska végre...

A FÉSZEKRABLÓ

Fürgén mászik egy fiú a fa törzsén,
magasba csalja a madárfészek,
ott himbál a hosszú ág legvégén -
sandán a sárga fiókákra réved.

Sugárzó arccal szedegeti ki
az ijedt, csipogó apróságokat,
s egyenként az inge alá rejti,
társai kaján kedvére válogat.

Megcsúszik, s lábával ijedten kap
az elvesztett szilárd ág után,
estében az ösztönös mozdulat
menti meg; s ég és föld között lóg a fán.

Szeme előtt sötét felhők úsznak,
arcán cseppekben a hideg veríték,
szinte rádől teteje a facsúcsnak,
iszonyúan messze a föld - itt a vég!

Erőtlen keze elereszti a fát,
tehetetlenül kezd zuhanni,
lent szétosztja az öt élő fiókát,
s mintha megszakadna benne valami...

...Azóta ahányszor elhalad a vén
öreg tölgy mellett, mindig kellemetlen
érzés suhan át a sebzett lelkén,
s lesütött szeme a csúcsra rebben!

NYÁRI ZÁPOR

Vad villám villan, mennydörög az ég,
fájón búcsúzik a levél az ágtól,
veri a nyári út porát a zápor,
s ezernyi gömb a vízen a buborék...

Hajtok haza, meleg tócsákban mezítláb;
baktat, csapát hagy a négy jámbor tehén,
nem vár senki, a víz szívemig ér,
és nyakamba vág egy vízzel teli ág...

Tisztára mosta testem, lelkem, s ahányszor
elállt, kisütött szívemben a fényes nap,
s fejem föle új szivárvány hídja nőtt...

Egyszer csak vége van minden szép nyárnak!
Szívemben készül az utolsó zápor,
mely egybemossa a teret és időt...

A MAKKOSI KÚT

A rét közepén állt a csordakút,
felé négy oldalról futott az út,
a szélét zsenge akácos szegte,
s tarka szántóföldek csíkja figyelte.
Itt őriztük - pásztorok - a nyájat,
amíg dolgos szülőnk másutt fáradt.
Kedvünkre mulattuk a szép időt,
s hallgattuk fekve, ahogy a fű nőtt.

Ült a lyukon a hegyes bilicke,
majd madárként repült el messzire.
Aki elkapta, lemérte a távot,
nyert, és naphosszat vidáman játszott.
Időnként, ha szétszéledt a csorda,
kárba ment, s csordásnak akadt dolga;
az árnyékból kutyát hívott elő,
s körbe szaladt a soros terelő.

Itt próbáltuk ki, hogy szíven üt-e
a kukoricahaj keserű füstje,
kesernyés íze estig a számban
(sejtették otthon, hogy attól hánytam).
Kézről kézre járt a "pengős regény",
gyilkos menekül, csak a gyáva fél...
Ha messze harangszó hangot hallat,
delelünk mi is a hűs fák alatt.

A favályúban a vizet fogja
tenyerünk eleven dugója,
amíg a sok tehén sorban hörpint,
velünk iszik itt a veréb, a pinty;
koplal gyomrunk, akkor nem volt kényes,
hozzá szokott a test ítéletéhez:
hamuban sült a lopott krumpli
éhes ember nem tudta megunni...

Hol van már az ódon Makkosi kút?
Messze elkerüli a gyalogút,
földbe süppedt kedvelt kő kávája,
szomjas madár hiába száll rája.
A cudar idő csak ott felejti,
mohás tégláit vizébe ejti,
magas kútgém, kútágas összetört,
lyukasan nem hordja a vas vödört.

Naponta fogy, ahogy múltba néz s figyel,
s ágaskodik, mint felkiáltójel.
A favályú oldalát átszőtte
a repedés, a gyík napoz benne...
Míg vén fejem a kút fölé tartom,
derűsen néz vissza gyermekarcom.
Állott vize apró kőtől reszket,
úgy sorolja ezer emlékemet!

A MALOMBAN

- Pintér Lajosnak -

A kertek alatt a Gyöngyös-parton
dong, akár a darázs, a Szkokk-malom,
udvarán kifogva a tehénpár,
s előttük ostorral egy fiú jár...

...Egyszer csak kézen fog Pintér bácsi -
menjek már a malmot megcsodálni!
Az ő gondja az őrlés, s ahogy ott áll,
a meleg liszttől porzik a molnár,
s mérleghez viszi a telt búzászsákot,
öblös lapáttal veszi a vámot;
szemet nyel a garatok éhes torka,
szüntelen dorombol macskamódra.
Fenn szíjak csattognak fejem felett,
a fehér fapadló beleremeg,
a kerekek egymást foggal forgatják,
cső alatt nő a hasas lisztes zsák...

...A gyors vizet már nem zárja zsilip,
a szél ki s bejár a tört ablakon, -
nem kap őrleni valót a malom!
Az idő hajtja Isten malmait,
őrlődünk a nehéz gondok között,
garaton zuhogunk s a vám örök!

MEZÍTLÁB

Hol volt, hol nem volt, éltemben volt idő,
hogy tavasztól késő őszig mezítláb
jártam porban, sárban s lábam leginkább
szúrta tüskés tarló, s bökte éles kő.

Ó, hányszor, de hányszor fájt a csupasz láb!
Fájdalmát a hűs harmat enyhítette.
Hetekig hordtam a nagy tüskét benne,
s úgy tapostam szét pásztortűz parazsát...

Azóta elnyűttem jó pár lábbelit,
utamon maradt kis nyom, bármerre vitt -
de betemeti már az idő pora.

Vén fejjel azt szeretném, mint korábban:
Mezítláb az út aranyló porában
messze mezőkről szaladhatnék haza!

A KOVÁCSMŰHELYBEN

Hányszor szaladtam én kora hajnalban
a kert alatt a kovács műhelyébe!
a hónam alatt csorba ekevassal,
hogy a vásott vasat megélesítse.

Engedelmesen álltam álmos szemmel
a döngölt agyagon, fázón, mezítláb,
színleg mérgesen mordult rám a mester,
s a bőrfújtatón a lába föl-le járt.

Fújt a szél a tűzhely vaspofájából,
a kalapács az üllőn esengve táncolt,
az izzó vasra, s az üllőre vert, hol
a szikrák milliója csillagot szórt.

Hullt, hullt a vaspor a fekete égből,
a hordónyi vízben sistergett a vas,
izzadt homlokát törli, szól s nem pöröl:
"Öreg, fáradt, lennék-e nála kisinas!"

Álmomban most is viszem még a vasat,
markomba mar, bélyeget éget, puhán
harmatos porban szedem a lábamat,
s futok apám messzi szekere után!

TEMPLOMSZENTELŐRE

Kétszázötven éve a Gyöngyös partján
áll falum krizmával felkent temploma,
fényes gyertyalángban ragyog az oltár,
s rejtekében trónol az Isten maga.
Hirdeti hitünk, mit ajkunk megvallott.
Köszöntsük fejmeghajtva a templomot!

Ma megújult köntösben magasztalja
az Urat; szebben száll ajkunkról az ének,
Hozzá röppen ezernyi hálaima,
hol fogyhatatlan forrásra lel a lélek,
s a fáradt test is új erőre kapott.
Dicsérjük mind fennhangon a templomot!

Lelkünk ünneplő ruhába öltözött,
nyíló virágdíszben az oltár,
új áhítat ül a régi padok között,
s felcsendül a Glória az orgonán.
Tárva az Úr áldó keze, felénk nyújtott.
Töltsük meg igaz hittel a templomot!

Itt kapjuk a keresztvíz boldog kegyelmét,
az első áldozásban tisztul lelki ruhánk,
a kezeken a stóla örök pecsét,
a Szentlélek ereje sugárzik ránk.
Számunkra mennyi lelki hasznot hozott,
áldjuk együtt jó szívvel a templomot!

Ó, mennyi könyörgő imát rejtenek
Isten házának szépen festett falai,
mennyi vigaszt nyújt, nyugtot ad, enyhet.
S ha hívó harangja szavát hallani,
- hiszen az Úr nekünk parancsot adott -
keressük buzgóbban a kis templomot!

Szolgál hűen viharvert századokon át,
vezérli Istenhez hithű híveit.
Míg őseink szent Igéit hallgatják
erősödik bennük a megtartó hit.
Még soha senkit cserben nem hagyott.
Ne hagyjuk magára most a templomot!

A zord időkben fizettünk súlyos adót:
romlott szívekből gonosz gondolatok
támadnak, s csak bántják a Mindenhatót,
a hitetlenség csak zsákutcát hozott.
Nem félhet, ki szívében ablakot nyit,
tárjuk szélesre a templom kapuit!

Nekem Te voltál az első templomom,
drága jó anyám kézen fogva vezet,
feketekötésű imakönyvem hozom,
s azóta könnyebben hordom keresztemet.
Az Örök Igazság magával ragadott,
szívembe pirossal írtam a templomot!

Kis ministráns, állok oltára előtt,
örök mécsesében fellobog a láng,
gyermeki, hő imával keresem Őt,
s minden időben jelzi a jó irányt.
Az útvesztőben a hitem megkopott,
titokban is kerestem a templomot.

Itt, melletted nyugszanak halottaink,
kik a dicső feltámadást várják,
a magasban a szentkereszt arra int:
hogy naponta fogy a földi távolság.
Ne feledd, hamuval jelzett homlokod,
találjuk meg a védő templomot!

Építhet bár felhőkarcolót a kor,
törhet fel, fúródhat űrhajó az égbe,
testvér, hidd el, legjobban mindenkor
a templomban rejlik Isten közelsége.
Takarítsuk ki lelkünkből a romot,
építsünk minél több templomot!

Páratlan tornya, mint égnek emelt ujj,
földi mezőkön óriás liliom.
felemás időkben őhozzá bújj,
Istennél megtalál csend, béke, oltalom,
és körülvesznek a jámbor angyalok,
őrizzük együtt a hívő templomot!

Ó, mennyi elévülhetetlen érdem,
hívő és lelkipásztori nemes tett
kellett; a példás összefogást érzem:
az Isten áldja, ki ebben segített.
Ma ünneplő lelkünk új életre kapott,
nem hagytuk veszni a régi templomot!

Zúgjátok harangok - mit mindenki hallhat -
a felszentelt templom friss üzenetét:
Mindig Istennél keressen oltalmat
keresztény és magyar - az ezeréves nép!
Ezer éven át Isten őrző lelke óvott,
szeressük hát örökké a templomot!

* Elhangzott 2000. június 25-én a lipárti templom újjászentelésekor a szerző előadásában

ISTEN VELED...

Isten veled Lipárt, verseim fészke,
fájó szívvel, könnyes szemmel búcsúzom,
gyors madárként repült el gyermekkorom,
s mindent megadnék, ha most visszatérne...

...Ritka felhők, s mesék szárnyán is jártam,
döcögött, s vitt sima és göröngyös út,
köszönöm, hogy e földből nekem is jut,
hogy én is társ voltam e zord világban;

Hol jó anyám karja mindig kitárva,
hol építettem nagy homokvárakat,
sodorta őket a zápor s áradat,
hol torony vigyázott nagy álmaimra,

hol Petőfit szavaltam, állva petrencén,
(hol szőke búzatenger nyári délben
pipaccsal hullámzott a meleg szélben,)
s ott hallgatta a fűbe szórt pipitér,

hol álltam a fahídon, s a Gyöngyös-víz
boldogan vitte a beléhullt szirmokat,
amíg a vízre, szomorúfűz bólingat;
engem az idő visszahoz s messze visz;

Örökké áldott legyen a kedves kéz,
mely imára kulcsolta kis kezemet;
s e táj lobbantja fel az első szerelmet,
szépsége egyszerre fáj és megigéz!

Fagyban és hóban, ködben s napsugárban
itt nyargaltam reggelente a vonatra,
fejemben diákos rigmus volt, gyatra,
s emlékeimben mindig visszajártam.

Itt ültem apám mellett a szekéren,
közben az életről okosan magyaráz,
bennem magasra szökik az ifjonti láz,
de sok helyett kevesebbel is beérem.

Itt véstem nevemet a zöld fapadba;
nehezen kaptam katedrát a sorstól,
a pályán beváltam, az élet igazol,
tanítottam a jót, az Úr azt akarta.

Itt ismertem meg Őt, s lett drága társam,
de sokszor nyugtalan s álmatlan szívem
erős vállán nyugszik meg szelíden,
mindig mellettem állt, s mellette álltam.

Itt vagyok itthon, s ha fúj a karmos szél,
mégis csak azt hozza felém, ami szép:
a régi otthon örök üzenetét,
s a megtört szív sorsával megbékél...

...Harangszó kísér utolsó utamon,
Istenem, ha ismét állna s várna még
a drága, meleggel telt, régi hajlék,
szívem behunyt szemmel rátalálna, tudom!

EMBERÜL ÉLNI

EMBERKÖZELBEN

- Hargitai József könyve elé - *

Az ember vágyból születik - tudja a világ -,
kit bölcső ringat s ezernyi álom altat,
csalfa ígéretek és vágyak csábítják.
Sűrű, apró kalapácsütések alatt
míg formálódik majdani, saját arca,
ki sejti milyen lesz a munkája, s harca?

Az ember magának való utat keres,
a célig kanyarog vele sok kitérő,
s ha zsákutcába jut, a szándéka nemes,
mert nincs hiábavaló út, semmit érő.
A józan ész váltig keresi, kutatja,
az üstökösnek is megszabott az útja.

Az ember az élethez méltó arcot ölt,
önmaga kis olvasztótégelyeiben
színt, hangot, szót, kutat, amíg forog a föld,
s receptet ír az alattomos kór ellen.
Arcára a munkás sors - s az nem is kevés -
letörölhetetlen szép vonásokat vés.

Az ember számtalan hitvallásban ég el:
pénz, munka, hivatás, szerelem, nő, család,
őrzi valamennyit köteles hűséggel,
s a szabály küszöbét kénye nem lépi át.
Elve mellett kiáll védtelen, bátran,
s nem csinálja sikertelen, felemásan!

Az ember eltéved, s mint becsapott lepke
kering a csalárd fények vonzáskörében,
mert törvényét könnyen feladta s feledte,
nem veszi észre a pók hálóját az éjben.
Az ember fenséges fénye s bűnös árnya,
a világot egyként, s egyszerre bejárja.

Az ember nehezen él álmai nélkül,
reménye fogytán, s nem buzog benne a hit,
míg az ember a szelíd emberhez békül,
naponta felejti nemes vonásait.
Tettében hányszor nincs szív s embertelen,
nyomában gaz, konkoly, békétlenség terem.

Az ember túltesz azon, mit önként vállalt,
szívében cinkos vágy gyötör, hajt, kínoz,
minduntalan magának keresi a bajt,
s belőle hitványt, zsarnokot, gyilkost kihoz.
Bárki teremtette - célja lehet ily gonosz?
Ha jót tenni képtelen, miért jó a rossz?

Az ember harcaiban bukik el szüntelen,
s már nem néz rá, ki fekszik az út porában,
átlép rajta gyarlón, s belé mar bűntelen,
bár keze melegét élvezte korábban.
A földön nagyobbat ember nem vétkezhet:
ellök emberi kezet, s nem nyújt emberi kezet!

Az ember erőtlen és gyenge akaratban,
sok sebet ejt rajt' az önző, kapzsi világ,
csapdában esik el, és a napi harcban,
eszmék és téveszmék ködében alig lát.
Talán meg is halna, ha Madách hű szava
szívében máról holnapra elhallgatna!

Az ember gőgjében égi hatalomra tör,
a büszkesége omló csúcsára, ha felér,
hol légszomj és iszonyú mélység is gyötör,
mi marad utána? - az porszemnyit, ha ér!
Eszében bízik s dolgában hajthatatlan,
míg Isten él, soha nem lesz halhatatlan!

Az ember alkotás, és csodálatos mű,
abban él tovább, mit örömmel létrehoz,
és újra sarjad, miként a letiport fű,
s így van s lesz köze a begyűjtött szénához.
mert egy-egy életmű, ha jobb, igazabb, szebb
eljuthat az emberéletnél is messzebb!

Az ember az Embert fogja még csodálni!
Ha a gőg hihetetlen szédülete nélkül
kiáll a korok huzatába, megállni
a hegytetőn, s a mámorától nem szédül,
hogy a naptól lásson, szeméhez kezet tapaszt,
mindig ugyanolyan szemmel nézze ugyanazt!

Ember, maradj önzetlen, tiszta példa!
S mint cseppben a tenger - úgy élni és halni,
tanulj sorsodból - ne kísértsen könnyű préda!
Szeress, akarj emberközelben maradni!
Küldetés, hivatás szívet-lelket betölt,
élteti a haza s megszentelt anyaföld.

* Elhangzott 1997. december 13-án a szerző eladásában

KÖRBE VESZNEK...

A kézfogás melege gyorsan hűl el,
önön arcukat veszítik emberek,
kétes a tekintély, sárban hempereg,
a tisztesség látszatára sem ügyel.

Létünk mezején újra sorakoznak,
s körbe vesznek az új szekértáborok,
az egyetértésben egy nép háborog,
s fejedre hullanak lőporos szavak.

A képmutatók bölcs kincse lett a hit,
sunyi horogra tesznek méltatlan csalit,
s érvek helyett felelnek indulatok.

Már téged is észrevétlen befröcskölt
ragályos nyálával ez a beteg föld,
s nem tudsz mutatni egy igaz csillagot!

ALANYI ÉS TÁRGYAS RAGOZÁS

Én szorongok
Te gyanakodsz
Ő elszámoltat
Mi védekezünk
Ti magyaráztok
Ők indokolnak

Én megvallom
Te feloldozod
Ő megbocsátja
Mi szégyelljük
Ti elítélitek
Ők elszámolják

LÁTTAM ÉN...

Láttam én az embert, munka nélkül,
a hatodikról kilökte a gond,
önszántából a mélybe szédül,
azt hitte, problémát old a bolond.
Hívta vissza két ártatlan árva,
síró feleség maradt utána...

Láttam én az embert, a bősz gyilkost,
ki az élettársát szúrta mellbe,
részeg szájának nem ízlett a koszt
s fejét a tele tányérba verte.
Az első szóváltásba a helyszínen
belehalt a legszebb szerelem...

Láttam én az embert, a két testvért,
ökölre menni lefekvés előtt,
az öcs kést rántott s látott Abel-vért,
mert egy falat kenyérért könyörgött.
A téli sötétben este tízkor,
jaj, ölni tud a részeg, ha nincs bor...

Láttam én az embert, a rossz anyát,
ki eladta lányát az utcának,
s hozzáfért olcsón a sok barát,
szobájára idegenek járnak.
S anyját nem gyötri a kín, avégett,
hogy a bakfis űzi a mesterséget...

Láttam én az embert, a büszke fiút,
édesanyját sállal fojtotta meg.
"Öngyilkos" - hazudta, szerzett tanút
s alibit - szavai megdöbbentenek.
Majd összeroppant a teher alatt,
s a rács mögött "anyagyilkos" maradt...

Láttam én az ember két jó fiát,
a lépcsőházban mellettük a tű,
húszévesen beteg volt a világ,
s lenn az élet várt rájuk, gyönyörű.
Nem élték túl a halálos adagot,
búcsúlevelet egyik sem hagyott...

Láttam én az embert, a jámbor férfit,
összespórolt egy vacak milliót,
kit magánya mély kút vizébe vitt,
s halálában is csak másnak tett jót.
Nem ismert Istent, nőt és gyermeket,
hát lassan mindenből elege lett...

Láttam én az embert, a csecsemőt,
a gaztett névtelen magára hagyta,
lett volna szép gyermek, erős felnőtt.
Virág felett áll szomorú sírhantja.
Miért lett bűnös, kinek állt útjába?
S megmenekült a gyilkos, a gyáva?!

Mennyi ártatlan vér kiált az égre!
Csúnyán befröcskölődött a föld és ég,
s ha tisztán az Isten sem lát tőle,
ki mossa le a lélek csúf szennyét?
Itt béke járja, háború sem dúl
- hol albán, kurd, ír, csecsen esik el -
a meleg szó marad kimondatlanul,
s a belső béke alszik el szüntelen!

* Kőszegi Virág nevet kapta a megtalált csecsemő, akit nem tudtak megmenteni az életnek.

EMBERÜL ÉLNI

Nem táplálok haragot szívemben irántad:
Anyádat nyolchónapos görcsben tartottad
Gyermeke a csillagtalan mának!

A világ megrendült, s te most jössz világra?
Nem számíthatsz másra, csak kemény hűségre!
De ne feledd, aki ide születik, a folytatás
Reménye, s egyetlen hite lehet: emberül élni!
Árasszon fényt és meleget a szíved,
Sokáig légy fia, férje s apja Valakinek!

A TÁRGYALÓTEREMBŐL

Házasságok nem az égben köttetnek!
Gyakran a test választ, ritkán a lélek;
szerelem révén behálóz az érdek,
s hirtelen vége a közös életnek.

Magasra csapja hullámát a harag,
gyenge hajónak viharból nincs kiút,
végül a hűtlenség zátonyára fut,
s jó segítségért későn kiáltanak.

Hazugság volt a "holtáig szeretem!"
s elvirágzik az egynyári szerelem,
s nem nyújt enyhet a biztos menedék.

A két gyermek sodródik két part között,
szívében egy élten át hajótörött,
s felnő egy apátlan, anyás nemzedék!

II.

Sohasem gyógyul be két sebzett lélek,
ottmaradnak az éktelen, friss hegek,
az újabb szerelem, ha régit temet,
minden jól formált szó kiskanál méreg.

A közös múlt feszít, mint fában az ék,
szívük köré nő s kövesül a páncél,
szerelem perében ködbe vész a háttér,
eldől a játszma, - emberi színjáték!

Az embert viszik bevallatlan vágyai,
próbál a szakadék szélén állani -
ezernyi bilincs köt volt szeretőket.

Még elkísérik egymást egy darabon,
még két kávé hűl a presszóasztalon,
s már csak a harag tartja össze őket.

III.

A házasság nem az égben köttetik!
Az ember társat keres, nem feleséget,
nem férjet, - a kötöttség bélyeget éget;
ha szentségen áll, számít az élő hit.

Ma a szerelem gyorsabban lobban el,
s a bizalmatlanság kitalált sáncai
mögé húzódnak új csatát játszani,
ami összetart, kölcsönösen neheztel.

Együtt építgetik a sötét vermet,
kapocs hiányzik belőle: a gyermek,
s nem tartja össze a szó: HOLTOMIGLAN!

A szerelem hűlt helyét a semmi növi be,
megmarad évekig vérző sebhelye -
hiszen a sorsnak mennyi titka van!

CSAK A TISZTA, EMBERI SZÓ

- Egy írástudóhoz -

Kart karba öltve tüntetnek a szavak
az emelvényről közénk kiáltanak
keresik az oszthatatlan igazságot
mögöttük hevernek a szétvert álmok

Barikádokat emelnek a szavak
mögéjük bújik puskájával ki vak
szóáradatban a magyar gondolat
görcsöt kap a hűség zászlaja alatt.

Az áldatlan zsivajban most menekül
az igaz szó rejti reményét egyedül
álcázva gyanútlan törtet a gyáva
ki ér előbb a hatalom kapujába

Csak én tűnődöm? baljós szavaidon
fehéren-feketén már nem osztozom
éles a csorba szavak méltóságán.

Ne csodálkozz! dicstelen szavaidon
a történelem keresztül gyalogol
mert csak a tiszta emberi szó ágál.

EMBER, MONDD...

- Egy ötvenéves érettségi találkozóra - *

Csak tegnap énekelte az osztály
önfeledten a "vén diákot",
szívedben álmokat lapoztál:
meg kell váltani a világot!
Őszinte s nagyszerű volt a vágyad:
maradjon valami utánad!

A meleg szavú alma mater
csomagol okos útravalót:
"ember lenni minden körülményben!"
szól az indulóknak, s minden jót!
Azóta eltelt fél évszázad.
Ember, mondd, mi marad utánad!

Mit csináltál a hétköznapokban?
Mit tett veled a nagybetűs élet?
Mi tölti meg a célt tartalommal?
A gyors siker vak vágányra téved.
Szavadból felelősség árad,
ember, mondd, mi marad utánad!

A számonkérés elől, hidd el,
bár futsz, nem menekülhetsz te se',
s el kell számolnod éveiddel!
Sorsodnak vesztese vagy győztese
leszel, a bukás másoknak is fájhat,
ember, mondd, mi marad utánad!

Az élethez mennyi bátorság,
szerencse, jó, kudarc, siker kell.
A merész szüntelen neki vág,
a gyáva elbukik mindenben.
S ha megtéveszt a csalfa látszat,
ember, mondd, mi marad utánad!

Egy sokat vesztett nemzedék fia
vagy, kinek minden jót és rosszat
ki kellett rögtön próbálnia,
s meg sem kérdezték: hogy vagy?
Testét, lelket próbál e század.
Ember, mondd, mi marad utánad!

Óh, lázadsz-e még, vagy a közöny
behálózta gondolataidat,
a mának élsz, s éltet a káröröm,
s boldog mámora részegre itat.
Ha az utókor felrója hibádat
ember, mondd, mi marad utánad?

Munkált benned az igazságérzet,
- szívből, színből, számításból -
ha elfogyott minden józan érved
befogadnának újra, bárhol,
mert az igazságot szolgáltad?
Ember, mondd, mi marad utánad!

Istenkereső vagy - tagadó voltál
a kemény, hitetlen időkben,
ha ködbe veszett minden oltár
hová tartoztál élő hittel?
Ne legyen mindenre magyarázat!
Ember, mondd, mi marad utánad!

Voltál felelős vagy felelőtlen,
s elvtelen dicsért, ki számított,
nem egyszer rózsaszín felhőben
úszni láttad a csúf világot.
Tapsolva becsaptad hazádat.
Ember, mondd, mi marad utánad!

Voltál-e valakinek álma,
s hiánya szakadatlan rossz volt,
aki feléd karját kitárta,
óvott a bajtól, rád féltőn gondolt.
Húzta nő, gyermek, anya a vállad?
Ember, mondd, mi marad utánad!

Tékozló fiúként hányszor
mentél világgá egyedül,
s találtál vissza régi vágytól,
mert itt a szél másképp hegedül.
Sírt az elhagyott haza utánad,
ember, mondd, mi marad utánad!

Hányszor adtál fel igaz harcot,
hitet, elvet, reményt, hű társat,
csúfoltad fennen a mártír-arcot
s nem mentél, amikor vártak.
Fejedre a koszorút vártad?
Ember, mondd, mi marad utánad!

Számodra mi volt érték a pályán:
katedra, műtő, szerszám, talár, kassza?
Szerepedből, amit vállaltál,
kinek volt kára vagy tisztes haszna?
Kik táplálnak haragot irántad,
ember, mondd, mi marad utánad!

"Minden ügy, döntés időben kap
csak végső tartást és alakot."
Lelked lett szegényebb vagy gazdagabb,
ha tetted nem ártott, nyomot hagyott!
Ketten, százan, ezren áldanak.
Ember, mondd, mi marad utánad!

A számvetésben sokféle nemes
alkotás őrzi meg nevedet,
a legszebb - családod sikeres,
szétesni egykönnyen ne engedd!
Minden élet gyönyörű szolgálat!
Ember, mondd, mi marad utánad?

Sorsunk jó vagy rossz könyv, ha nyitott -
benne az iskola egy szép fejezet,
zászlót vinni s tartani tanított,
köszönd, hogy szárnyalni engedett,
s kezed nyomát őrzi új század,
ember, bízom, marad valami utánad!

* Elhangzott a Nagy Lajos Gimnázium alapításának 50. évfordulója alkalmából, a szerző előadásában 1999. április 30-án.

IGAZSÁGOSZTÁS

Szólott az Úr:
Én az apák bűneiért
büntetek ám hetediziglen

Szól szavam itt:
Fáj, mikoron már az apák szenvedik el
rossz fiaik vétkeinek ódiumát!

SZÓ ÉS TÉGLA

- Avatóbeszéd a Don Bosco Művelődési Ház újranyitásakor - *

Szó és tégla - szokatlan társítás,
a furcsa kapcsolatban más-más,
sajátos módon nemes és remek,
nagyszerű alkotó elemek.
Egymásra épül, hogy formát öltsön,
erőt az embertől kér kölcsön,
anyagát a tűz és szív melege
forrón hevíti s tartja egybe.

Szó és tégla! - az emberi gondolat
milyen mesterien összerak!
Ki megtanul a szavakkal bánni,
a keze alól kikerülhet bármi;
ki téglát rak, épület az álma,
ki ír - modern líra vagy dráma,
s ha beszél, megértse társát, - s bízik,
hogy felfogják végre szavait.

Szó és tégla - nyitott és bezárt tér,
a védtelen s védett világ belefér;
a szóba mennyi kín s öröm szorul,
fölénk ház, terem s templom tornyosul.
A szó, ha könnyű, elszáll súlytalan,
a téglának mindig súlya van,
önmaga védtelen és mégis véd,
a véletlen zuhanás töri szét.

Szó és tégla - mernek kiáltani,
időben és térben kiállani!
De rakhatnak és közénk húzhatnak
áttörhetetlen magas falat,
mely egyszerre verhet erős éket
s nyújthat biztos menedéket.
S amíg hangzik a szó és tart a tégla -
addig leszünk - lám itt a példa!

Mert mit ér a szó, ha nincs benne tűz, láz?
üres mesebeszéd, megaláz!
Fáraszt a nehéz szó, szinte néma,
mint talicskában összeszórt tégla,
ha apró s darabokra esik szét,
használhatatlan, rossz törmelék.
Mit ér a cifra, festett épület,
ha négy fala a szép szóra süket?

Itt ne legyen rossz, közömbös a szó,
mert sért, riaszt s mint fejre hulló
tégla, nyomban agyonüt, letaglóz,
mint színpadon a hazug szó, üres póz!
Adjon hitet, reményt és gyógyítson
úgy, mint a fészek-meleg otthon!
Az igaz szavak és biztos falak
szivárványként fölénk hajlanak!

Legyen itt mindig ünnepi a szó,
szívekben, lelkekben visszhangzó,
s oltárrá magasodó a téglafal,
mely erőt és kemény tartást sugall,
hirdeti a valódi szavakat,
értelmet világít s falakat.
A magabiztos, impozáns épület
homlokára ír arany betűket:
Hódolat a szónak, tisztelet a Háznak!

* Elhangzott 1997. október 26-án a szerző előadásában

ZÁSZLÓ A MAGASBAN

- Újsághír: Ismét országzászló leng a Március 15. téren. (Vas Népe)

Hányszor ítéltek már halálra?
Plántáltak török bősz sáncára!
Elveikre tűztek törtetők,
fújtak fényes és kormos szellők,
lengtél biztató himnusz nélkül,
csillag fogságában vitézül.
Fortélyos félelmek faggattak
tisztalelkű zászlótartókat,
s nyújtottak biztos, szent oltalmat
a győztes, hősi forradalmak.

Nagy idők nagy tanúja voltál!
Körüllengett sok tiszta zsoltár,
új tüzet gyújtó, hős lobogó,
alád gyűlt a jobbat akaró.
Új zászlófelvonást sokszor várt
néped, s mentett a halálra szánt.
A sortűz a nemzeti színre
fekete szalagját rátűzte,
s taposott dicstelen Hatalom
siratott bukott forradalom.

Gyaláztak tisztátalan kezek!
A lyuk lett a néma üzenet,
s a mártírok szájából a nagy jaj,
mint a lélekharang megszólal,
s a piros-fehér-zöld selymére
ráhullt az ártatlanok vére.
Sokáig voltál törvénytelen,
már gyógyul vásznadon a sebhely!
A népakarat tart magason,
az új vértelen forradalom.

Üzenj hát, trikolor, nemzeti
gyógyuljanak lelkünk sebei!
A vászon pirosa ég, lobban,
tüzet gyújt kihunyt csillagokban...
Tisztul a beszennyezett fehér,
becsülete kincsekkel felér...
Zöldjén elveszett reményeink
majd nyíltan virulnak ki megint...
Bontsunk zászlót, mert hív új dalra
a hétköznapok forradalma!

Emelt fővel egy más nép áll itt.
Kiáltok hozzád egy sor Petőfit:
Fejünk felett lengj mindörökkön!
Hűségem szalagját rád kötöm,
s a zászlótartó hittel hordoz,
a tettre kész mozdulatokhoz
mutasd fel fénylő koronádat,
maradj meg magyarnak, szabadnak!
Legyen országomnak zászlója,
s zászlóm népét az Isten óvja!

ALLITERÁCIÓK

annyi az anyátlan
áldott álmot áhít
baj-béklyó bilincsel
citál cinkos céda
csalfa csel csalogat
dermed derű dal dac
esélytelen ember
érdemtelen érvel
félelem fájdalom
gonosz gazdag gátol
gyáva gyanú gyanít
hajótörött hűség
Istenhez imádkoz
jajgat jámbor józan
kínja közt kínlódik
lopják lázát lelkét
maradt még menedék
neszez nincs nem nihil
nyájas nyugalom nyög
oktalan okokkal
önzésében örök
pazarolt pénz posztó
rendelkezik a rend
semmit sem sugárzó
szánalmas szólama
tanácstalan talmi
úgy untat unalma
üres ünnepet ül
vonszol valami vágy
zord zátonyok zárnak:
zsineg zsoltár zsarát.

AZ ALPERES

Kezem vásik a kilincsen.
Ezt a pert én elveszítem!

Megidézik becsületem,
ezt a pert én elveszítem!

Számon kérik élő hitem,
ezt a pert én elveszítem!

E kettő volt kevés kincsem,
ezt a pert én elveszítem!

Állok "Márkus-módra" itt lenn,
ezt a pert én elveszítem!

Megfizetett tanúm nincsen,
ezt a pert én elveszítem!

Bíróm van csak, védőm sincsen,
ezt a pert én elveszítem!

Jobb lesz, ha a bőröm mentem,
ezt a pert én elveszítem!

Szavak égnek a szívemen:
Ezt a pert én elveszítem!

"Az új eszmét vallani kell!"
ezt a pert én elveszítem!

"Lehet élni másik hiten!"
ezt a pert én elveszítem!

"Katedrát ő nem érdemel!"
ezt a pert én elveszítem!

"Az ítélet példás legyen!"
ezt a pert én elveszítem!

"Törvény van, hogy elveszítsen!"
Ezt a pert én elveszítem!

Örök vesztesnek születtem!
Ezt a pert én elveszítem!

Magamat is elveszítsem?!
Ezt a pert én elveszítem!

Végül mellém áll az Isten,
s nem engedi, hogy veszítsen!

CSENDES HAIKU

Köröttünk nőnek
a zaj vad virágai
jó kiáltani

e percnyi csendért
egy utolsó zug ha van
háborítatlan

a csönd gyöngyei
gurulnak már szanaszét
fel ki fűzheti

szakad a mély csend
hálójából hullanak
tátogó szavak

az őszinte szó
jaj fejvesztve menekül
melege kihűl

szinte mindenki
saját hangját akarja
újfent hallani

a sokaságból
- lármában ki érti meg -
messziről hang szól

hiábavaló
üresen cseng bennem át
ha hamis a szó

áldatlan zsivaj!
semmi vihar előtti
már az is kihal

szép szót legalább!
meghitt őriző csendben
meg is hallanák!

ÜNNEPI CITERASZÓ

- A 25 éves sitkei citerazenekarnak - *

Egy negyedszázada szépen szól
már a sitkei citerából
a zeneszó, s hozzá a dal.
Körülállva a hosszú asztalt
pengeti húrját a nyolc férfi,
mint ősi mesterséget érti.
S feléled a szép hagyomány,
ha dalba kezd ma citeráján.

Mikor hajdanában valaha
szólóban játszott a citera
- egyszerű és őszinte zene -,
aratók, tollfosztók hangszere,
kézről kézre járt, és mindig más
nyűtte, ha fáradt a citerás...
Vele szólt múlt, a jövő álmán -
a tiszta hűség citeráján.

Nyolc citerás szakadatlanul
játszik, hét citerán feszül húr,
ujjaikon át fut az öröm,
áramlik szét a pengetőkön,
s míg a hét férfi vígan penget
egy varázs köti szíveinket,
és messze szállnak szelek szárnyán -
az örök játék citeráján.

A citerásnak játszik ujja,
az új dudás meg húzza-húzza.
Dirmeg-dörmög csak egymagában
úgy marasztal szelíd szavával:
"Citera, fűrész, s kész az egész!" -
a duda mindig szolgálatkész.
A tamburások között állván
jókat brummog a víg dudáján.

Tizenhat nő az együttesben,
a dal szerelme kél szívükben.
Mit ér a dal nő, asszony nélkül?
Férfi szíve csak vele békül!
Együtt csendül és megszólal a
közös dalban a harmónia:
egy jó akarat így jubilál
a gondját űző citeráján.

Kórusban száll a tiszta ének
és a sok dalnok együtt érez.
Közben a kéz a vesszőt fogja,
a húrokat de megzúgatja.
A gyors csárdást, ha pengetik,
táncolhatnánk rá reggelig,
mint fényes lagziban, áll a bál,
a rövid élet citeráján.

Most mennybolt nyílik messze távol
a szépen szóló muzsikától.
Az Úr is tudja, mire való
az ünnepélyes citeraszó.
S három volt citerás előlép
hallgatni egy kis földi zenét.
Ilyenkor könnyes a dal, úgy fáj,
az emlékezés citeráján.

Az öreg dudás meg nem állja,
hogy le ne szóljon hű dudája.
Hólyag feszül a köcsög száján
és ki-be jár a nedves nádszál:
"Haragszom én az olyan szóra,
az öreg dudást ki megszólja!" -
Lelkéből ránk most nagy sóhaj száll,
játszana még kedves dudáján.

Ki muzsikál ma gondtalanul,
hisz' szüntelenül szakad a húr?
Hinni s remélni egyként akar
az emberi szívben a hű dal!
A leghosszabb élet is rövid,
ha szeretni s dalolni megtanít,
s mindig újakat hív e szerszám
az örökségünk citeráján.

Az ünnepi citerás-sereg
most közönségének tiszteleg.
Mintha játszana szíve húrján
egy-egy dal, dallam benne bujkál.
A citeraszó szép varázsa,
szívből jövő dal, ha járja:
a nyolc férfi érzi, keze úgy jár,
nagy tapsot csal ki citeráján.

Huszonöt éves citeraszó,
ma jubiláló, messze hangzó!
A kincsét számolatlan adják,
hát szeressétek zengő szavát!
Húrján hozzánk a szív szava szól,
kórusa igaz-szépet dalol.
S a dal apáról fiúra száll
a sitkeiek citeráján.

*Elhangzott a citerazenekar jubileumi műsorán 1991. november 16-án.

AZ ALMA MATERHEZ

- A negyvenéves találkozóra - *

Ott, hol a keskeny út térbe szélesül
áll szerényen, az alma máterünk,
nézi, ahogy jövünk, bánat nélkül,
negyven év után hozzá érkezünk.
Én megállok, mint egykor ott, a hídon.
A kis patak fehérre fürösztget
- amíg a tűnt időt tanúnak hívom -
égbolton úszó sok-sok felleget.

A régi fiát ma tárt karral várja,
kísér fel a futó lépcsősoron
múlt idők visszaverődő fénye-árnya,
és emlékeimben el-elbotlom.
Csodálkozik rám egy-egy meghitt terem,
felidézi a sok drága társat,
falai közt őrült, vagy sírt a szerelem,
hol padba vésett neveink vásnak.

"Tápláló anya", bújnék a szívedre,
és az egészet újra kezdeném,
hazudik ki szid; mondom hitemre:
te voltál nekem az utolsó remény!
Hisz alkottak itt eminens tanárok,
kik rangot adtak az iskolának.
Szívemben, míg dicső nyomukban járok,
a hála márványtáblái állnak.

Az emlékezés évkönyvében mindnek
arany betűkkel szedném a nevét.
A munkájukban rendületlen hisznek,
s kezünkbe adják hazánk jövőjét.
Bennünk mennyi emberi nyomot hagytak!
Vigasztalan emlékező lelkünk,
hogy közülük többen rég ellobbantak,
csak sírjuk előtt tiszteleghetünk.

Tudtak s mertek tisztán, hűen szolgálni;
hozzánk, felnőtt emberekhez szóltak,
a lélek útjain is megtalálni
felemás korban igaz szavakat.
Homlokodra csillagát rakta rá
példás mesterek fennkölt szelleme,
s bárcsak, mint józan eszme, nagyon soká,
minden időben ott kísértene.

Itt tanultunk szeretni a gyermeket,
érteni a mindennapos leckét:
az emberi példát, tiszta jellemet,
az alma mater örök üzenetét.
Fényre törtünk, mint szívós, beoltott szem,
szárnyunk a végtelen magasba vitt,
együtt őrködtünk a bő termésen,
s röptettük ki fészkek fiókáit.

Megtanultunk megállni a gyermek előtt,
folyvást ragyogni, mint a csillagok.
Az aratásért lettünk felelősök,
úgy szóródni szét, mint búzamagok.
Mindig csöppnyi kovászként teknő lisztet
erjeszteni, pontosan, szabadon.
Csak, aki forró kemencét készített,
várhatja, lesz jó kenyér az asztalon.

A pályára nem Isten átka sodort,
hanem vitt tiszta, ifjúi álom,
érdemeltem-kaphattam volna jobb kort,
amelyben a szent ügyet szolgálom!
Csendesen örül a lelkem, nem fáj már,
hogy akkor sebzetten engedtél el,
a lélekpróbáló idő meghátrál,
s kapott sebem begyógyul egészen.

Néhány társunk már az égi katedrán
angyal-nebulóknak mesél, szaval;
gyertyánk lángja ismert arcokat formál,
és szemünkbe emlékük könnyet csal.

Jó iskolám, még sok-sok negyven évet!
viseld büszkén a nevet - Berzsenyi, -
Falaid közt a dolgos diákélet
híredet tudja tovább zengeni!
Ne felejtse egyetlen egy tanítvány,
neked hasznos kincseket köszönhet!
Neveld majd szabad szívvel unokám,
s most nézd el megkésett, hű könnyemet!

* Elhangzott 2002. június 15-én a szerző előadásában, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán.

CSUKOTT SZÁRNNYAL

Verdes a szívem kis pillangó
kergeti a sors - rossz lurkó -

árkon-bokron vad réteken át
veri a szárnyam hímporát

a kitárt karok lesben állnak
csak azt várják hogy leszálljak

az ujjak közt csapkod szárnyam
Istenem de pórul jártam

vaskos tenyere zár fogva tart
szabad szívembe belemart

mintha csak lennék börtön-éjben
állandóan ellenszélben

és alig kezdek színes táncba
űz féktelen haló rácsa

a télre mindig száműzötten
minden nyaram tovaröppen

ó mennyi röpte kérdezetlen
menekülök tele sebbel

megfürdeni az áldott fényben
vihar elől menekülten

a pille-virág meg-meglebben
odafenn a végtelenben

a magasság fenn el nem szédít
kikerülöm kelepcéit

a virágkelyhek italából
jól esik a könnyű mámor...

zöld lombok sűrű sátorában
nem lapultam mindig szálltam

szirom-tengeren fáradt hajó
kikötni már az volna jó

most hiába hív messze távol
leng előttem sötét fátyol

bebábozódom csúf bajokban
szívem nehezebben dobban

most véget ér a lepke tánca
elhalványul szép románca

hisz' berepülte útját szívem
csukott szárnnyal most megpihen...

UTÓSZÓ

Életútra útravaló
csak öröm s munka volna jó

fájdalom legyen kevesebb
gyógyuljon minden kapott seb

szeretet keze simogasson
anyát gyermek férjet asszony

szerelmünk óvja csókjait
s találja meg az igazit

élő hitünk egy élten át
ne cipelje a keresztfát

merész bűnök, ha kísértik
csapjon fel a magas égig

agyunkban nőjön értelem
ne zárja szánkat félelem

ki felelősség hangján szól
ne ütődj meg az igaz szón

a gondolat csak ha éget
szenvedjen nyílt vereséget

láttasson messze aki lát
teremtsen belső harmóniát

a tiszta józan párbeszéd
emberek közt visszhangozzék

gerincünk végre egyenes
lelkünk tartása is nemes

senki férfias gerincét
hétrét soha ne törjék!

ember az, ki embert ölet?
eszében gerjed gyűlölet!

szélzúgásra szétszaladunk?
mikor együtt maradhatunk

hűségre honvágy megtanít
hová mennél most maradj itt!

fussanak bátran útjaink
a közös cél zászlója int

díszítse vers az utcafát
az autóbusz ablakát!

eszménk ne bántsa ronda rák
béküljön meg a nagyvilág

remény kell mit hoznak-visznek
a mutatóban szelíd íznek

szánkba csöppnyi keserűség
tengernyi jó, örök hűség.

A KIKÖZÖSÍTŐKNEK

- "Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé
menet?" József A.: Levegőt! -

És gyűlnek bennem is keserű szavak!
A fölényes mosoly szájuk sarkában,
megint a kis kézlegyintő mozdulat;
szétszórni, lesemmizni, ártani! - láttam!

Hiszik, a szép szájú farizeusok,
- Judás-pénz fénylik zavart szemükben -
csak kény és kedv igazgat igazságot,
a szó templomában lesnek lélektelen,

s fröcskölnek mást a hazugság sarával,
tisztábbnak látszódjanak, s lépre csal
nagy hamis kézfogásuk, s megpecsétel.

Mindig lesben áll a horgas csalétek,
nekik nem számít, mekkora a vétek,
míg a hibát nemesítik új erénnyel!

INTELEM

Tartja egy tartalmas finn szólás,
s ellene érvénytelen az óvás!
Mindenütt égbe tör fenyőfa,
hallik bölcs susogás alatta.
Csak annak hallgasd a zúgását,
amelyik erdőként úgy hat rád,
amelyik mellett a saját ház
otthonról, hazáról magyaráz!

TÁJRÓL TÁJRA

EGY CSERESZNYEFÁRÓL

Kertünk alatt egy cseresznyefa,
volt gyümölcsös maradéka.
Nem mindennapi ritka látvány,
ahogy egymagában ott áll.
Állva haltak meg hű társai,
ő maradt az Urat áldani.
Csak látszólag nagy a magánya,
mindig ember volt a társa.
Méltóságteljesen áll a fa,
s írásra bátorítana...

Te maradtál csak hírmondónak,
nyolcvan éve, hogy itt jól vagy,
ágaidat nagyapám nyeste,
apámnak ízlett fád gyümölcse;
megillet a ritka hódolat,
most én ápollak s gondozlak.
Mint Atlasz - óriási a fa -,
felettem eget tartana.
Hányszor pihentem árnyad alatt,
s fáradt szívem téged hallgat...

Minden év telén és tavaszon
kétszer is vagy te menyasszony.
Ha meglátom új rügyeidet,
elfelejtek minden telet.
Fehér zászlódat bontja az ág,
szelek fújnak szent hozsannát.
Fejemre tenném - de csak árthat -
virágba borult koronádat.
Te tündökletes tavasz-oltár,
hová lelkem imára jár...

Terebélyes, tömött árnyadban
sokszor menedéket kaptam.
Boldogságodban el-elnézlek,
körülzsongnak dolgos méhek,
hol megbújik a tele fészek,
madár talál menedéket,
míg érleli piros fürtjeit,
szívem s lelkem is ölelik,
kérgének keménysége horzsol
szívósságát én is hordom...

Fejed felett a csillagokban
régi titkok fénye lobban.
Fájhat a vihar okozta csonk,
susogása panaszt nem mond,
rőt avar szagát hordja a szél,
készülődik megint a tél,
őszutón, ha dús lombja vesztett,
nekem akkor is a legszebb!
Jól ismeri a négy évszakot,
józanul várja, mit megszokott...

Mily furcsa a kegyes természet:
fára küld sok hitvány férget,
ha déli rügye szirmát tárja
korai fagy megtépázza,
hiába kérlel gyakran esőt,
levele hull idő előtt,
a fa csúcsára pihenni tér
s húsába vág a seregély,
nappal is meglop az idegen,
bár őrjáraton figyelem...

Amit őriz magában a fa,
évszázados história.
Életét példává emeli,
hogy sorsa sokszor emberi.
Kimondatlan is int a példa,
jellemedben, ember, légy fa!
Mióta ismerem, csak áldom,
mígnem én is fává változom.
Legendáskorú Matuzsálem,
élj most mindörökké, ámen!

VÁROSI TAVASZ

Az első tavaszom városon -
megérzem bőrömön, a böjti
szél itta házak közt átoson

kelleti magát a kirakat,
mint a mezőn a virágos rét,
messziről magához csalogat,

nézem, a kapualjban állva,
a szemerkélő esőben mint
kap kiütést az aszfalt háta,

vártam, a panel majd ráomol,
elsőként int a víztorony felém,
s felemel lelkem romjaiból,

meg-megállít a magnólia
- a sarkon ég lila gyertyával -
szívemnek fölé kell hajolnia

mellettem vágtat a kocsisor,
egy mitugrász városi veréb
fel-felröppen a szürke porból,

sóhajom - suhanó szép madár -
a tavaszi estben titokban
fészkére még egyszer visszaszáll...

csőrében sárgul az aranygally
árad belőle a föld lelke
ismerős harang szól, vigasztal,

egy albumnyi kép rejtőzik
idebenn, költöző szívemben
lapozgat estétől reggelig...

...künn alszanak ki a virágok,
a város felett az ég alján
kis csillagot fényesedni látok.

Ablak előtt állok egymagamban
- át lehet ültetni öreg fát -
a várost szívembe fogadtam!

ŐSZI HAIKU

Reggeli fagyok
deresen marnak belem
bújnak a bajok

Szomorú egek
a fák csendesen sírnak
néma könnyeket

üres a fészek
tar ágak közt telelnek
át a remények

Úttalan utak
fa mögül gyanús szél
szívemig kutat

Hideg eső ver
a pőre nyakamba hull
léptem erőtlen

Köd ül a tájon
bepárásodik a szem
messze ne lásson

Csak homály terem
leskelődik pisla fény
ablakkereten

Fagyos szívemet
talán reményre nyitja
s nyújt friss fényjelet

Elfogy az ima
lelkemnek hű harangot
kell kongatnia

Este borul rám
csillagok zokognak
éjszaka után

Őszi gond ezernyi
magamban kell a tavaszt
megteremteni.

FENN ÉS LENN

Testet és lelket aszaló nyár van
Fenn a levegő lázasan vibrál
Lenn repedezik a föld kínjában
Vérzik a pipacs az árok partján
mint sebzett vad menekül a réten át
Majd megkondul árván a harangvirág

Sugárvesszejével üt-ver a nap
Balladát írnak a búzamezők
lengő suttogásuk egyre halkabb
aléltan álmodnak boldog esőt
Lenn a reménység tornya alig ragyog
Fenn behunyják szemüket a csillagok.

DALTALAN TAVASZ

Mint télen, úgy fázik
az ember,
ránk ront viharos
szelekkel,

szüntelen sziszegő
szél szaggat
terhesen vajúdó
ágakat,

felhő fogva tartja a
a napot,
rácsai közt őrzi
mint rabot,

alig van valami
ígéret
untalan alszanak
ki fények,

gyászolnak rózsaszín
barackfák,
feketék a szirmok,
siratják,

remény ága is
rügytelen,
feketére fagy
szüntelen,

kavar a megkésett
hózápor,
nézni kell fűtetlen
szobából,

ágra ült hópehely,
millió,
fagyott virágot nyílt
a friss hó,

a rigónak rekedt
hangja van,
az idei tavasz
daltalan!

éveket késik a
kikelet,
kihűlt szívemben
sincs meleg.

KÉT PART KÖZÖTT

- Kazinczy hívta először magyar tengernek a Balatont -

Állok a híres szántódi rév alatt,
integetnek a távoli hegyek,
a víztükörre le-lenézegetnek,
míg a partra finom csipkét ver a hab.

Itt szállt vízre a költő, Kazinczy,
mutatja fehér házait a távol,
dombok homlokán leng a kék fátyol,
a szelíd szépség figyelemre inti.

Hajdanán hívta őt a biztos füstjel,
hat révész vitte át dereglyével
a magyar tengeren olcsó révpénzen.

Simán visz a komp hatalmas tenyerén,
merengek magamban gondjaim terhén,
és viszem át megmaradt reményem.

GÓLYALESEN

Az oszlopon gólyafészek
áraszt kedves melegséget,
új tavasszal itt láthatók
a hazatért szárnyas lakók,
útra kelnek szelek szárnyán,
gólyaszívük visszatalál,
mi készteti őket haza?
szívüket a honvágy marja?...

Elindulnak torony iránt,
szívük mutat helyes irányt,
veszedelem van ezernyi,
belső parancs menni, menni!
előfordul párját veszti,
tengervízbe eltemeti,
s elmerül a hullámokban,
vesztes szíve haza dobban,
s hetedhét határon túl száll,
a reménység vándorútján,
várja kémény, régi fészek,
élnek benne új remények,
bízik, hogy majd társat talál,
nem gyötri a hosszú magány,
újra kezdi és összeáll
a párja vesztett gólyapár...

Hordják a fák száraz ágát,
a kész fészket körüljárják
a két öreg bajtól félhet,
váltva őrzik már a fészket,
a gólyaférj türelmesen
fél lábon áll tojás-lesen,
fél lábon áll fészek szélén,
tollászkodik benne remény,
gólyaasszony - az a másik
csak a feje búbja látszik,
tojásokat üli váltig,
párja hitvesévé válik...

Egyik mindig a fészken ül,
nem hagyják őket egyedül,
a magasban - csodás idill -,
ahogy ül a tojásain
áll a férje úgy vigyázza,
kicsik jönnek a világra...
...fészkén az anya fél lábon,
tollas fiókája - három,
szülő csőre után kapkod,
hozza a friss táplálékot,
a fiókák - ha ettek jót -,
csőrében hoz innivalót,
hőségben pilledt fióka
vízsugárral meglocsolja,
odafönn a zuhany alatt,
lehűti a kis madarat
szétterjesztett óvó szárnyuk
hűs árnyékot terít rájuk...

Közeledik az őszidő,
az apróság gyorsan felnő,
öreg madár fészkét unja,
kezdődik a mestermunka,
azt gondolnád, rosszul bánik,
ki-kilöki fiókáit,
módszeresen ha már szállott,
növeli a távolságot,
három gólya bontja szárnyát,
a nagy utat szinte várják,
alig térnek meg a fészken,
tollászkodnak útra készen...

Mozgásba jön iránytűjük,
érvényes az útlevelük,
búcsúzóul elmenőben,
kört tesznek a levegőben,
kékben kereng a kis család,
kibontja az öt vitorlát,
véget ér a tiszteletkör,
s a kis csapat most délre tör,
forró szelet kavar szárnyuk
visszajönnek! - alig várjuk,
hosszú az út, de megéri,
hű szívüket mi kíséri,
figyelem a szép madarat,
teli nyári hazát is kap.

De jó lenne egy félévre,
velük húzni messze délre,
én meg itthon hű maradtam,
de sok télen fagyoskodtam!
A hűséget jelképezi:
bármi áron visszatérni!
De tanulni mást is lehet:
ahogy kicsiket nevelnek,
sosem voltak ingyenélők,
törvénytelen fészek-bérlők...

EGY DIÓFA HALÁLÁRA

Még áll, s egyetlen ága zöldell már csak,
csoda, hogy kemény harminc évig állta
a fojtó benzingőzt, a beton vázat,
s kilyukadt sátoros lombkoronája.

Felette hiába ragyog fényes ég
s bánatos szemével néz le rá a hold,
éretlen dióját rossz kölykök verték,
egy élő halott, sem eleven, sem holt!

A merészszívű galambraj kerüli,
fészket és dalt már nem rak rá hű rigó,
a fája halottnak hitvány koporsó...

Néha átélt valami szépet és jót -
árnyékában pihent a babakocsi,
s kánya vitt magával egy érett diót!

VÉPI ZÁPOR

Borús idő hátterében,
Kőszeg hegye néz sötéten,
átbukik rajt nehéz felhő,
nyakában a biztos eső,
szikrázik még torony gömbje,
kotlós csibéket szed össze.

Fecske röpköd eresz alól,
legyeket gyűjt alacsonyan,
kóbor kutya haza lohol, -
elkergették valahonnan -,
bárányfelhőknek int az ég
ígér esőt a messzeség,
nyugati szél arcomba csap,
megfésüli a lombokat,
az útszéli fákkal beszél,
balga módon karol belém,
száll velem egy pillanatra,
felemelne és ledobna.

A földön az első cseppek,
sűrű apró kiütések,
mint pattanás gyermek hátán,
összefolyik s vizes a hám
villám villan, a menny dörög,
függöny nő ég és föld között,
s magas égi csatornából
lezúdul a hideg zápor,
majd kisüt a nap hirtelen,
felhők úsznak el üresen...

Kocsis lovat hajt - szaladjon,
apró tócsák az aszfalton,
sima tükörként fénylenek,
s lábbal töri szét két gyerek...
Eg és föld közt színes híd,
szivárvány bontja színeit...

ŐSZI HANGULAT

Valami furcsát súg a szél:
a kék hasú szilva táncra kél,
az almát elönti a pír,
a birs letörli homlokát,
a földre hozza utasát
az érett űrhajó-dió,
a szőlő csupa férfiszem,
kandikál a világra:
finom bor volna jó,
s lila tűz ég szemében.

Az idő - a röppenő madár -
az ágak hajlatára száll
és friss illatokba belenyal.

Sűrű fekete cérnáit
köti az est fától-fáig
s megkondul körte-haranggal.

RÉGI HAJNAL FALUN

Még alszik az emberek gondja,
de egy jó torkú piros kakas
a hajnalt, napot felkukorékolja.
Nyitják álmos fény-szemeiket
a lassan ébredő házak,
a friss utak indulásra várnak.

A napsugárgyerek kerek
sötét kutakba bámul,
végigtáncol a nyújtózó vályún,
máris nyargal az istállóban,
keresi az apámat - hol van?
s táncoló lovakat kantároz,
a teheneket kiköti a fához,
a hidasokat ríkatja sorra,
szárnyasoknak a friss vizet hozza.

Vízre ereszti a sok ludat,
visszafelé a kováccsal a kerékre
még egy utolsó vasat huzat.
A szekerek nyikorgó kerekét
szurokkal megkeni még.
Rögvest hosszú szekérre pattan,
s a lovak közé csap a fényostorral.

VETKŐZNEK A FÁK

Kilép a tölgy
unott, barna szoknyájából,
- terebélyes hölgy -
nyara oda van,
arcára rút ráncok ülnek
minduntalan.

Lánya, a nyírfa,
vesszőkarjaival
naplóját írja,
a felhőket
nyaka köré lopkodja
drága tüllnek,
illeg-billeg
tükörtócsában, aludni
duzzogva megy.

Az akácfi
játszik, szanaszét gurulnak
sárga gombjai.

Az öreg nyár
fejét az ég gerendájába
böki s csak áll,
most vetkőzött,
pipájából bodorítja
a kék ködöt.

Bóbiskol a fűz,
már nem szomorú, kontyába
új fésűt tűz,
ma elégedett,
s patak tükrébe belenéz
s lát új életet.

Mennyi vetkőző!
Tátja szemét a zöldfülű
kamaszfenyő,
s a fák közt jár
emlékező sóhaja: a szél.
Mikor lesz újra nyár?

FENYŐSIRATÓ

Az út mentén karácsony napján
egy kivágott, szép fenyő áll.
Látszik, nem kellett már senkinek,
ágát szorítja a zsineg,
szívével a fagyos földnek dől
szánalmat vár a járókelőktől:
Honnan hiányzott a szent este?
Egyetlen kéz sem kereste!
Miféle indulat dobta félre?
Fénytelen maradt karácsony-éjre!
Reményvesztett, hajlék nélküli
nem várt sorsát mégis jól tűri.
Visszamenne, ahová való,
s kegyelemből rászitál a hó...

Pedig szívében vágy volt, álom,
meleg, emberi karácsony,
körültipegi nagyon halkan
majd két öreg angyalhajjal,
áll talán a meghitt sarokban,
rajta gyertya lángja lobban,
egy csendes zug neki is jut,
szalad alatta kisvasút,
szalmával vár a régi jászol,
s megtelik a Boldogságtól,
lélek dalol a szent éjszakán,
csengő csilingel fenn a fán,
csúcsára fehérben angyal ül
a Csendes éjben hegedül...

...És eszébe jutnak társai,
kik mentek Kisjézust áldani,
hogy szívünkben megszülessen -
kik maradtak még a hegyen,
törzsökön vad fejsze nem sajog,
s ragyognak rájuk csillagok!

DOBBAN A SZÍV

Nyargal a szél, hull a levél,
ködben a táj, ágra szitál,
fénytelen ég, mély a sötét,
vág az eső, sár-tekenő,
vízben a föld, összegyötört,
árad a víz, házat is visz,
zúdul az ár, csúf sebe fáj.

Sír a világ, könnyeket lát,
romban a gát, tartja magát,
kong a harang, emberi hang,
láz ostromol, lélek is rom,
gátra ma hív, dobban a szív,
tettre ha kész, int tele kéz,
újul a part, állja a bajt.

Feljön a nap, fénysugarak,
víz tükörén él a remény,
végtelenül, könnyet örül,
kéz kezet fog, vészes napok
messze mennek, s gyógyul a seb,
szét a folyó nem osztható,
két part örök, mert összeköt.

HÁROM TANKA

A jó hidakat
lassan mind felégette
messze futó víz
üszkös roncsokat visz
s puszta part áll előtte.

II.

Gazdátlan bárkán
félek magamban állok
lelkem legmélyebb
mélységeibe lassan
süllyednek már az álmok.

III.

Faágon fázik
ül a pára szemecske
bújna egy társhoz
melegedni szeretne
s a szél másként határoz.