Vissza a főoldalra

EGYMÁS MELEGÉBEN

1994

SZEPLŐS GYERMEKKOR

ÖRÖKSÉG

Nem fakadt számon könnyen a szó,
fabölcsőm felett az altató
volt légyzümmögés és imaszó.

Jó gyermekszobám a nagy, kerek ég,
apám ostora munka, nem játék,
a tehénőrzés nyári ajándék.

Mesterem fukaron mérte a szót,
tátottam a szám, néha ha szólt:
Kerüld a rosszat, csináld a jót!

Tanulni vágyott minden porcikám.
Szombathelytől hazáig anyám
a ritka pénzt gyalog gyűjtötte rám.

Így nőttem én, és úgy fogytak ők,
gondban mohosodtak a zsúptetők,
s hajtottunk térdet az Élet előtt...

Dobol a kisbíró az utcán,
üti a kutyabőrt nagy lustán,
tramm, tramm, tramm.
A dobszó sürgetőn, monoton
behull az ajtón, ablakon,
tramm, tramm, tramm.
A rézfejű dob majd megszakad,
míg apraja-nagyja kiszalad,
tramm, tramm, tramm.

Mint egy győztes hadvezér, ha harcba lép,
a győztes lábát úgy veti szét,
tramm, tra-ta-ta tramm.
Öblös, csomós hangja megered,
köcsög önti így az aludt tejet,
tramm, tra-ta-ta tramm.

"Adatik tudtul mindenkinek,
holnap oltják be az ebeket!
Községházánál legyen minden eb,
pórázon vezetni még könnyebb!
Tramm, tra-ta-ta tramm, tramm, tra-ta tramm!"

Dolgos dobján lassan lepereg
a szó, bemennek az emberek,
tramm, tramm, tramm.
Az asszony beteszi a kaput,
dobos után gyermeksereg fut,
tramm, tramm.
A fa sok verebet visszacsal,
ha elül az esti csatadal,
tramm.

SZEKÉREN

Szekérre gyűlt a tengeri
arany halmán kis gyerek rí
markába szed sok sugarat
azt hiszi hogy övé marad
répából farag szekeret
hozzá nagy kövér tehenet
és ahogy apja tehene
várja, szól nekik: ne-te-ne!

Megunja azt is nézi csak...
magas póznákon szó szalad
az ökörnyál cifrán lassan
hintázik fenn a magasban
az út mellett a szederfák
a menetelő kiskatonák
az ég kidőlt tintásüveg
a torony meg cukorsüveg.

Az a csicsergő sok madár
az erdőbe tanulni jár
jaj de furcsa tüzeket rak
az ég alján az alkonyat
nini ott a poros úton
kigyullad a jegenyesor
egy nagy piros golyó a nap
biztos vele is játszanak...

...Rég' hazaért az a szekér
de engem még most is kísér
döcög időtlen időkig
a kerékszeg majd elveszik
viszi míg el nem fogy az út -
a mezítlábas kisfiút!

MOSÁS KÖZBEN

Esténként anyám ha mos
bús dúdolásra hajlamos
kedvét befröcsköli a gőz,
sokszor éjfélig elidőz.
Játszik az árral a teknőben,
felette minden felhőben.
Füröszti a család gondját,
s ajándékul egyre hozzák.
De mosás után gondtalan,
bár millió kis gondja van!
Mint vízbe a bősz buborék,
ma az ölébe hullok még,
és irigylem a sok habot,
ha egyszer én is moshatok...
Akkor azt a régi szennyes
habosra mosnám örömest!
De ha bírnák hordani az ágot,
tisztára mosnám a nagy világot!

HAJNALI MISÉN

Hallhatóan sóhajtoztak a padok
a víztartó csonttá fagyott
mínusz öt fokban csendesen
gémberedett csengőre a kezem.

Csak térdeltem bűnösen és némán
eltévedt gyertyafény néz rám
zsolozsmám dermedt szárnyai
kezdtek fel a magasba szállani.

Megbánt bűneimmel a szívemben
angyal keringett felettem
a Gyermek ült Mária karján
s álltam én fehérben az Isten balján.

BESZÉLT A KÖNYV

Ötven éve elindultam
nehéz betűk taposatlan
ösvényein
porban dérben is mezítláb
csak cipeltem a tarisznyát
türelmesen
naponta nyílt betűvirág
kísért kormos lámpavilág
álmaimhoz
fájt ha parancsolt valaki
s a könyvet szó nélkül kapta ki
a kezemből
látva hogy a sors így büntet
nyergeltem a küszöbünket
késő estig
a sorokat simogattam
s hozzám egyre hangosabban
beszélt a könyv:
a kiskakas szemétdombján
megcsillant a fényes krajcár
a mesében
tevét ültem sivatagon,
hajóztam az óceánon
Liliputban
jártam dzsungelt fegyveresen
Északon és Délen lestem
új világot
két világ volt rádöbbentem
távol gazdag a könyvekben
s egy köröttem
közben elporladt a küszöb
engem örök vágyam küldött
dobogóra
lelkemben nőtt a komoly hit
a való világ betűit
tanítani.

VASKARIKA

Régen volt, szegényes idők jártak,
amikor a fiúk karikáztak.
A használt kerékabroncs szolgált,
a küszöbön készenlétben állt.
S fentük a fogunkat szüntelen,
az elcsent pogácsa a zsebünkben.

Egy-egy füttyszóra rohantunk ki:
táncolt, ahogy fütyültünk neki,
hajtottuk reggel, délben, este
szívünk az útját megkereste,

mezítláb gatyánk bőrig ázott,
fáradt szemünk is karikázott,
szedtük lábunkat a meleg porban,
cifráztunk vele rátartósan,

egyenesbe hoztuk, mikor dűlt,
az emberfia szívből örült,
helyben forgott, kereket oldott,
uzsgyi! és megnyomtuk a gombot.

Versenyeztünk, ki hajtja tovább,
simult hozzá erős bot, jó láb.
Nehéz volt az árok ugratás,
úgy ment, mint a karikacsapás!

Hol vagytok régi karikások?
Hol van hajdani karikátok?
Hajtóját kikezdte a rozsda.
Az idő a szegre akasztotta.
Ne keress karikást s karikát,
ütheted már bottal a nyomát!

PIROS TOJÁSOK

Kertünk alatt a rétek
most illatot cserélnek.
Nézem a dombról:
a fák boldog ágai között
a gyereksereg ide-oda röpköd.
A réten - valami csodás -
virágszínű szoknyák
szirmukat bontják
az első tavaszi táncra.
A húsvéti tojás,
mint parányi piros léggömb
száll a napba, táncol,
millió öröm - szikrát szór fönt
s kigyullad, akár a lámpasor...

Nagyokat nevet a tavasz!
Mégis belém mar a szomorúság.
Színek és emlékek futnak
előttem, állok mezítláb,
izzik a foltnyi rét,
vibrál a fagyos csend.
A Néni állja a kör közepét,
harmatos lábam visz, szalad oda,
s morcos markomat égeti
a cukortojás bíbor alázata...

Magam elé nézek merengőn...
Valami koppan egy nagyot,
s látom, mi hullt ki
tisztuló szívemből, -
amit kegyelmes kezével
a báróné a szememnek adott

MEGSÁRGULT NAPLÓJEGYZETEK

Elnézem fájón, csak hull, csak hull a hó,
még gyermek vagyok, de semmi sem jó.
Kezem a zsebben ökölbe dagad, -
a dombon katona őrzi a havat.

Kopasz fák közt bújva őröl a malom,
én száraz kenyeremet majszolgatom.
Nagyobb darabra hiába várnék,
fagyosan végigfut rajtam az árnyék.

Barbár barakk belelángol az éjbe,
puskaropogás, megáll a malom.
Reggel katonavér a domboldalon.

Érzem - felnőtt fejjel visszanézve -
amint a kínos hosszú tél után
arcomra ül az első fénysugár.

II.

Vak pince volt, penészes földfala
félelemmel és reménnyel bélelt,
hol megbújtunk nappal, de éjszaka
szemünk a keleti égre kémlelt.

Új gondolatok éltek formátlan
bennünk, egyszerre örültünk-sírtunk,
közben az utolsó du biszt ejn hund
dörrent s véresen menekült a zaj.

Fájt a vihar előtti csend. Kudá igyos? -
kiált, s a templomból a fehérzászlós
bátor tisztet gyilkos golyó érte.

Lázban vajúdott és nyögött a világ!
Nem tudtam: így születik a szabadság -
ágyuk szólnak és könnyek sírnak érte!

LUCÁZÓK

Hol vagytok régi lucázók,
decemberi fagyban fázók?
Sárral fedett lábnyomotok,
rajta újra elindultok,
szalad előttem böjti csend,
hangotok most fülembe cseng:
Luca, Luca, kitty, kotty, kitty, kotty.

Hátunkon a volt tarisznya,
benne alma, aszalt szilva,
a fészekaljba mindenhol
hagyunk szálat a szalmából:
Luca, Luca, kitty, kotty, kitty, kotty.

Hol vagytok most, ti, lucázók?
Mindenféle jót kívánók?
Gyertek velem házról házra
szép rigmussal kántálásra!
A szalmánkat úgy szórjuk szét,
a ház népe gazdagodjék!
Luca, Luca, kitty, kotty, kitty, kotty.

TOLLFOSZTÓBAN

Most készült, friss Munkácsy-kép
bennem ez a régi emlék!
Viszem e víg társaságot:
jó asszonyok, kendős lányok,
vannak vagy tíz-tizenketten,
huncut mosoly a szemükben.

Nyújtott hátú asztalokon
frissen esett hó a sok toll.
Belekapnak a halomba,
pihe libben a magosba'.
Járnak szapora ujjak,
a fehér pillangók hullnak,
s tollpihe tánca, varázsa
közben a dal, mese járja...
Ablak alatt legénysereg
dalolgat és benézeget:
"Tollfosztóban jártam este,
az én babám azt kileste."
Este tízkor - addig ráér -
valaki majd hazakísér...
...fogy a dal az asztaloknál
a fehérnép mindjárt feláll...
...elfogy a toll, a szíveken
tollászkodik a szerelem...
havazik a toll foszlánya,
kötényéről mind lerázza...

Elmúlt tíz is, a perc szalad,
hó lepi be az utakat,
s ahol jár e tíz tollfosztó
megrezzen a csendtakaró,
s reggelre a kapualjban
lábnyomukból kis virág van.

TÉRDÉRE RITKÁN VETT

Nehezen mutatta, hogy szeret
térdére ritkán vett engemet
ringatott a szénás szekerén
álmodtam Petőfi összesén
ültem én vele nagy hallgatag
szótlanságba bújt sok gondolat.

A szeme tavában emlékek
hófehér hattyúi meséltek
galambként szelíd a tekintet
repülni tanított meg minket
csak fontos dologra oktatott
egyszerű tanítást rám hagyott:
jó munka, becsület, hű ima
emléke most is ezt tanítja.

Engem ő nem azért büntetett
mert leckém hiányzott s nem volt meg -
marasztalt a Gyöngyös hűs vize
forgatlan maradt a zabkéve
kötőfa csattant hátamon
verése lelkemnek fájt nagyon
mert bizony velem is megesett
nehéz volt a kenyérkereset:
őriztem, kapáltam, vakartam,
szántottam, vetettem, arattam,
kepéltem, vermeltem s meglátszott
ha egy nap a munkám hiányzott...

Emlékszem, korai versemért
szent igaz, őszintén nem dicsért
az mondta, igazán majd örül
ha fia kaszát is köszörül
embernyi ember is megvoltam
mikor szólt: "Jól van, fiam, jól van!"

A SEBHELYES ASZTAL KÖRÜL

TALÁLKOZÁS

A púpos dombok hajlatán
anyám tarka kendője rét,
barna arca a föld, s talán
két keze a nyárfa árnyék

Óriás hegy a homloka,
nézi a felhőtlen eget,
hűs szemében gyermekkora
fehér libái fürdenek.

Puha, friss boglya a haja,
mit gereblyén gyűjtött a nyár,
hajában széna illata,
késő őszig benne bujkál.

Anyám, ha szól, levél zizeg,
hallgatom én édesdeden.

S ahogy az est jön, áttipeg
szép húszéves életemen.

EGY FORRÓ KARÉJ

Még nem pirkad, amikor talpon van,
s teknőhöz hívja az első napsugár.
A liszt pora csillan, fényesen száll
glóriaként feje fölé hajoltan.

Az élesztő kifut poharából,
fohásszal és kovásszal keleszt, s vézna
eres keze közt csattog a tészta,
amíg a teknő körül furcsán táncol.

Már szikrázik a kemence földje,
bevetésre vár a jó mindennapi,
szakajtóból szaporán rakja ki,
hogy sápadt arcukat fénnyel betöltse...

...Hosszú lapáttal kicsalogatja
tüzes várából a sült kenyeret,
óvatosan, meg ne zökkenjenek,
és mindegyikhez van egy-egy jó szava,

míg mosdatáskor sok apró gyöngy szalad.
A vakarcsot megrajzolja kereszttel,
s engem egy forró karéjjal ereszt el.
Most tudom csak:
Az a szelet a szívéből volt egy darab!

MEZEI EBÉD

Hajnal óta vágja a rendet apám,
utána először szedem a markot,
- lágyul kötélnek a harmatos búzaszár -
sarlóval követem, mint aki megszállott.
Perzsel a nyári nap, sehol egy árnyék,
gyakran kínál kortyot a hűs cserépkorsó,
torony iránt nézek, delelőre várnék,
s végig fut a tarlón a déli harangszó...

...Egyszer csak jön, jön egy asszony, tisztán látom,
felmutatja anyámat a messze távol,
jön súlytalan, egyforma járással,
egyensúlyoz a kerekes kosárral,
egy kis szél jár, szoknyája lebben,
fején fekete kendő, előre csúszva
jó árnyékot vet a forró melegben,
a szedresből ráfordul a szekérútra,
mezítláb poroz, cipőjét lóbálja,
álló kalászok bólingatnak utána...

...Friss gondolatai közénk szaladnak,
és leül velünk a kévék árnyékába,
fáradtan örülünk szavaknak, falatnak,
a szegénység szárnyán száll fel imádsága:
az asztali áldást csendben elrebegi.
Megmutatom feltört tenyeremet neki,
mikor kézről-kézre jár szegett kenyere,
figyelik az áldott gabona-keresztek -
a szép szertartáson a kis kosár felett,
mintha az Ő lelke ragyogna, lebegne...

A MUNKA MISÉJE

Ökrei ballagtak szavára,
két kezét az eke szarvára

úgy rakta, mint erős kormányos
s kiköt a dűlővég fáihoz

húz-lép az ökrök fogata
homlokán a barázda, szapora

járt-kel a barázdán föl s alá
az élet himnuszát mondaná

hajtotta a nagy konok akarat
tudta, hogy aki vet, az arat

szórta a tisztesség magvait
bajáért nem szidott valakit

biztatta jószágát ostornyél
bólintott útszéli keresztnél

útközben kémlelte az eget
hívatlan felhő ha fenyeget

fogta a gyeplőket marokkal
nem beszélt ok nélkül, csak okkal

s a föld volt nagy súlyos keresztje
stációit el is szenvedte:

bérelte, izzadta, megvette,
dolgozta, szerette, bevitte,
siratta, s végleg eltemette

éltében vissza már nem kapta
kárpótlás nélkül is itt hagyta -

helyette kapott is háztájit
a kemény munkából nem tágít

neki csak egy dolog parancsolt
élete végtelen munka volt

gondolta áldása csak kinő
kezéből nem folyt ki az idő:

ültetett, kalapált, font, rakott
szekeret, keresztet, asztagot

búzából gazt, ocsút válogat
pilleként vitte a zsákokat

amíg a morzsolót hajtotta
morzsolta az élet kőmalma

folyt arcán a nehéz veríték
úgy mondta a munka miséjét

nyaranta fakítja nap heve
őszönként dér fagya megcsípte

hűs harmat tavasszal áztatja
munkának alig van látszatja

gyógyítja szerszámok bajait
sebére alig kap valamit

halálig így marad szegény
örökké az élet mezején...

MIÓTA MEGVAGY

mióta megvagy
megtisztelő szép kötelességem
esténként új gonddal fekszem

mióta megvagy
fényhidat ver be az ébredő nap
álmaim rajta messze szaladnak

mióta megvagy
gondolataimban talpra állok
mindennap hozzád hazatalálok

mióta megvagy
boldogság és bánat rokonok
bennem a harc és öröm oly konok

mióta megvagy
engesztelő a szád ha szól
az ág is jobban összehajol

mióta megvagy
simogató ujjaimból mindig
szelíd szemű virág nyílik

mióta megvagy
megnőtt hitem a dolgokban
lásd magam is lángra lobbantam

mennyire más ami volt ami van
mióta megvagy te fiam!

II.

mióta megvagy
idegen tájakon jártam
elém jössz utak kanyarában

mióta megvagy
guggolok melléd vagy felmutatlak
lobban sok búzavirág-szalag

mióta megvagy
lekaszált rétek finom selyme
hajaddal zizeg a kezembe

mióta megvagy
gondjaim sötét ege fölött
csillagszemed fénye örök

mióta megvagy
simogató tündéri kéz
naponta kér küld megigéz

mióta megvagy
gyakran önmagamba nézek
s benned találok menedéket

mióta megvagy
- a legszebb fénynek is árnya van -
büntetem és feloldozom magam

mióta megvagy
boldogságomból egy: pici lányom
a folytonosság titkaival játszom!

MA ÉN IS VISSZAADOK

Reggelek ezüst pora
rakódott rá a hajadra.

Koptatták mezei utak
ékes, szép járásodat.

Veszti kékjét a szemed
az idő dere csípte meg.

Hajnali, hideg kemencék
lopták el szíved melegét.

Füstként szállt el veled hozott
legszebb álmod, sóhajtásod.

Tarlón, mezőn, réteken
nyíltál el szerelmesen...

S mint szegett kenyér, jó falat,
nyolcfelé osztottad magad.

Nem láttam önzőbb anyát,
naponta csalta önmagát!

Én is belőled való vagyok:
kit csillagnak képzeltél
a világ fényes egén.
De nem lettem lám más,
csak szelídfényű lámpás.
E versben, elfogadhatod,
- a Fogyhatatlan Napnak -
ma én is visszaadok
egy hálás aranysugarat!

JÁTSZIK A FIAM

Játszik a fiam a fiával!
Ilyen szépet ritkán nézhetek -
a szőnyegen ül a két gyerek,
mindennapi gond a sarokban.
Mese-rétek tarka lepkéit
kéz a kézben játszva kergetik
a csodák tündér szárnyaival.

Játszik a fiam a fiával...
velük táncol minden kis öröm,
a fénysugár szemük tükréből
gyöngyként gurul szét a szobában.
Majd forog, mint szédült körhinta
maga körül apa és fia,
s csókkal pihen ölébe zártan.

Játszik a fiam a fiával...
megnyílik felettük az égbolt,
valódi meséből egy régvolt
óriás a szőnyegre lábal.
Fel-felröppen az apa ölből,
égre szállt madárként tündököl
fönn a pici, tündérszárnyával.

Játszik a fiam a fiával...
a pillanat örökkévaló,
gajgat a lovas, vágtat a ló,
kíséri a játszi férfidal.
Keresik új titkok világát,
szellő ringatja így virágát
este tájt ágbogas karjaiban.

Játszik a fiam a fiával...
...közéjük lépdel emlék-lovon
a messze múltból gyermekkorom:
Igaz játékra sokszor vágytam!
Újra érzem, játszani volna jó,
együtt három generáció,
összefonódva EGY gondolatában!

ALTATÓDAL HÁROM TÉTELBEN

Ágyat bont magának a szél
a hallgatag fák tetején
fészekbölcsőben fiókák
fejük szárnyuk alá dugják
hosszan belefekszik a rét
puha füvébe az árnyék
megérkeznek messze utak
nyitott ajtók becsukódnak
kiköt a szó - még hallani -
csendesednek hullámai
felröppen az estharangszó
jön az éj a csillagszóró.
Újra ébrednek álmaink.
Aludj, aludj, kicsi Bálint!

II.

Az est szárnya ablakot ver
gyullad a fény függönyével
a szobában csend békesség
elköszön a gyermek s játék
sarokba gurul a labda
édes álmát ott alussza
tíz emelet színes torony
a szőnyegen elbóbiskol
a képeskönyv már nem mesél
elringatja három tündér
fáradt maci tér nyugovóra
holdfény ezüst takarója.
Éjszakára álomvár int.
Aludj, aludj, kicsi Bálint!

III.

Három tündér fejed felett
álmot hozott hunyd be szemed
három angyal három testvér
- a szeretet hit és remény -
simogatnak bársony szavak
bölcsőjében elringatnak
behintenek holdsugárral
pillézik halk álomdallam
imát mond a három lélek
szárnyra kapnak a remények
az anyaszív szava altat
vigyázza szép álmaidat.
Homlokodra csillagot hint
Aludj, aludj, kicsi Bálint!

TÜNDÖKLŐ SZIVÁRVÁNY

Megcsorduló szívem a hosszú tél után:
világra jött a harmadik unokám!
Ma még nem tudja "porból vétetett",
ajándékba kapott porszemnyi életet.
Mintha összeszorított csöppnyi ökle
valami titkot rejtegetne.
Görcsösen mutatja fel, mit is hozott -
könnyű váltáshoz egy stafétabotot.

Mégis mintha szívemben öröm dobogna,
mert meleg kezének tiszta koszorúja
most áldásként nyugszik homlokomon,
míg porrá leendő sorsom elgondolom...
Engem a vén idő lassan elfelejt,
biztató álmokat is csak neked rejt,
s talán hű és jó és tiszta szívet ad
fiának a huszonegyedik század.

Csuklódra kaptad az első számot,
el ne veszítsd az emberi világot!
A sors keze ver, simogat vagy átkoz,
tartsd magad az élet parancsolatához!
Amíg a baj megkeres, szerencse elhagy,
legyen ki őrzi, félti álmaidat!
Legyen ki megsimítja forró homlokod,
érted imát mond és fölötted zokog...

Mennyi drága csillag fénylik szemedben!
A két kis lepke egemre felröppen,
kereng felettem és szememre rászáll,
s könnytől ragyog a tündöklő szivárvány.
Most még sírod a szelíd üzenetet:
Jó emberek, igaz szívből szeressetek!
Karomban vagy, s egyetlen vágy, mi betölt,
Máté, sokáig hordjon szívén a föld!

SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉK

- ANDRÁSNAK -

Kaptál egy családot,
mert boldogságra vágyott -
élj emberül a fészek melegében!

Kaptál egy arcot,
apád s anyád képmása -
ne viselj álarcot!

Kaptál két szemet,
csak a tiszta fényt lássa -
őrizd az emberi világot!

Kaptál egy homlokot,
az Úr több ráncot rajt hagyott -
hord a víz és hamu jelét!

Kaptál őszinte szavakat,
más is értse meg azokat -
hirdesd a remény üzenetét!

Kaptál kezeket,
sötétben bizton elvezetnek -
keresd és fogd a másokét!

Kaptál lábakat,
vakon is hazatalálnak -
járd az igazság útját!

Kaptál egy szívet,
konok hűségre számíthat -
add tovább majd valakinek!

Kaptál egy népet,
aki ide születik: m a g y a r !
Vess számot sorsoddal!

IN MEMORIAN

Itt nyugszik Fekete Mária
a sírja előtt áll a fia
Éltében a munka rabja volt
bölcső fölé hatszor hajolt

Forrás fakadt a lelke mélyén
abból sírta könnyét szegény

Sokasodott is szép arcára
nyolcvan év mély barázdája

Az életútja stációit
gondok között járta végig

Fáradt kezére a kék erek
rajzolták a kereszteket

Elvesztette fiát, férjét
társa lett az egyedüllét

A betegágyban görcsös kezén
virágzott a rózsafüzér

S a mindennapi szenvedések
árán gyógyult anyalélek

magasba szállt egy ima szárnyán
s itt felejtett engem árván...

..lelkem ajtaján harangszó ver
valaki csendben átölel

közel bújok meleg szívéhez
a hála szent, mit megérez:

- Jó volt fiadnak lenni, anyám!
érett ésszel bevallom már

S boldoggá avatom magamban
míg a gyertya lángja lobban!

VIRÁGOT HOZTAM

Virágot hoztam, édesanyám!
Kiskertedben szépeket neveltél.
Gyertyaláng nyelve remeg-beszél:
- a szívedben maradt még remény -
hű utam hozzád visszatalál.
Sírodra férfikönny harmatoz,
csak egy kicsit ölelj magadhoz,
- félrevert reményem harangoz -
lábujjhegyen jár-kel a halál!

Virágot hoztam, édesanyám!
Emlékeimben gyertyát gyújtva,
alkonyi csendben imádkozva,
- mert didereg a remény szirma -
osztom tovább, amit rám hagytál.
Zsoltáros énekkel elkísér,
a gyertyák imbolygó fényénél,
- ma nyisson ajtót a jó remény! -
a akkor mindenki hazatalál!

MÉG EGYSZER, MOST...

Az emlékezés régi rétjén járok,
anyámnak szedek egy-két szál virágot...
Mint kemencédben a szilvák és körték,
úgy aszalódik bennem néhány emlék...
Hogyan oltsam olthatatlan hiányod?
Megint üres a vödröd, most nem várok!
Egy régi verés sajog a hátamon,
- arcomba szökik a vér - most vállalom.
Forgatnék markot tüskés árpaföldön,
csak küldj a mezőre, most én könyörgöm!
Nézd, a pénz a boltból visszahoztam,
ott a nefelejcses, csorba pohárban!

Csak most tehetnék érted valamit!
Hordanék szalmát, alomnak kazalnyit!
Most vágnék fát, ha főznél a családnak -
saját sövényünkből loptam az ágat.
Egy forró gombócban az a dödölle,
már-már itt ugrál markomban örökre!
Keserű szájam íze - jaj, ne nevess!
Jó volna reggelre a rántott leves!
Frissen fejt tejének vinném a poharam,
örökké bánt már, hogy el nem fogadtam.
Halott bátyámért mindig imádkoznék,
most tudom, mekkora volt a veszteség!
Tudtam, hogy megles a hátsó szobában,
apám ingében sokat ministráltam.
Örült, majd fia az Urat szolgálja,
sajnálta, hogy csak a betű szolgája.
Söpörnék utcát, hajtanék tehenet,
csak mg egyszer, most, szeretne engemet!

Nem venném zokon, ha most távozóban,
- Jó légy, kisfiam! - így szólna utánam!

ÖRÖK NYUGODALMAT!

Ahányszor látok téli hómezőt,
vakító fénye felidézi őt,
mikor hó nyikorog talpam alatt,
a forró könnycsepp arcomra fagy,
amíg szememben szikrázik a hó,
szívemben megszólal a mementó:
testvérbátyám sírja jeltelen,
valahol Oroszországból üzen.

Ötven év óta sírhatnékom van -
rémlik a rettenetes ravatal;
...amint kezét az ég felé tárja,
szenteltvízként vér fröccsen arcára,
föld be nem fogadja, csupa csont-fagy,
a lövészárkok tátják szájukat,
testének koporsó nem juthatott,
töltényládára fagyos rög kopog...

...feje alá a kenyérzsák lódul,
vigyen menázsit útravalóul,
szemfedőnek ráhull a sátorlap,
tépett fák díszőrséget állanak,
harang nem szól, sem lelkész, sem pópa,
feje felett zúg a Sztálin-orgona,
egy bajtárs tán hevenyészve ácsol
vézna keresztet fagyott nyírfából...

...kitépik nyakából a cédulát,
névtelen nevét rá is kaparják:
"Itt nyugszik Nagy Vince, őrvezető,
életének száma huszonkettő."
Tetejére kerül rohamsisak,
szakad a hó, békéje simogat,
fenn gyertyalángot gyújt egy rakéta,
s a percnyi csend mintha elalélna...

Itthon a család érte imádkozik,
az imafüzér elérne a Donig...
Ötven éve fagyott lábbal valahol
az égi mezőkön át gyalogol,
fegyvertelen, rongyos zászlója fehér,
most végre hősi halottként hazaér,
hogy gyógyuljanak a Föld sebei.

Adj, Uram örök nyugodalmat neki!

DAL AZ APÁMRÓL

Ma lenne százéves az apám
nem jelzi márvány a ház falán
házát a zord idő szétszedte
szép lassan fogy az emléke
holtában elfogy az emléke???
éltében kevéssel beérte...
élete mezején dolgozott
jutalmul barázdált homlokot
pár holdat gyermeket csak hatot
jó asszonyt s agyvérzést kaphatott
kapott még sebeket bőviben
az embert próbáló időkben
a téeszt kétszer is megjárta
gyanakvás magvait gyomlálta
igazság gyeplőit úgy fogta
a lovak közé azt nem dobta
szándékát nagy ritkán tehette
szál szalmát még sem tett keresztbe
örömét bánatát szavakba
néhanap öntötte faragta
nyomokat hagyni volt a vágya
maradjon valami utána
azt akart ültetni diófát
unokák szedjék dióját
járok most nyomába szótlanul
diófa levele elém hull...
..lebeg most felette glória
szavakból szövi a jó fia
emlékek ösvényén lábnyoma
aranylik rajt idő fénypora
felbukkan felejtés porából
naponta szívemben téblábol
felhő-arc lebegi magasban
rejtőzik vetkőző bokorban
ölel fák karjával integet
szeme fény sugárral hint eget
szinte fáj szorítja a kezem
mit rám testált el nem veszíthetem!

TORONYIRÁNT

HA GYÖNGYÖS VOLNÉK

Hangos jegem zajlana
korcsolyázók jajszava
siklana a jégen...

A virágok szép szirma
hűs vizemre még írna
pár színes kört szépen...

Vidám vizem habfodra
csendesülne alkonyra
az esteli fényen...

Vigyázna rám kint a fa
lágy meder meg ringatna
levélzizegésen...

PATAKPARTON

(Káldi Jánosnak)

Fölöttem halk levél zizeg. Csak állok itt,
mint te álltál akkor - halott vízimalom, -
Leszakítom, vízbe dobom, leszakítom,
vízbe dobom a csend apró virágait.

Velem az út minduntalan ide szalad:
itt szél muzsikája üti meg fülemet,
álmaim hajnali harmatban fürdenek,
innen nézem: naponként nő a pirkadat.

Itt mindenben van egy pici vers - egy ujjnyi:
úgy szeretnék madarak fészkébe bújni
s hosszan énekelni végtelen dalban...

Lennék muzsikáló vízimalom-dallam
mit széthord-visz a bővizű Élet, ami
tud gondot őrleni, s malmot hajtani!

ESTI MOZAIKOK

A völgy ölébe hajtja fejét a domb.
Mint karon ülő gyermek, úgy mond -
csacsog a táj nyelve, a kis patak,
utak kezei a messzeségbe nyúlanak,
a titkos mindenséget szeretnék
ölelni, s csak nézi, nem tud betelni vele
a felhőtlen, mély szemű ég,
bár csillag-mosollyal van tele.

Mint rosszaságot megbocsátó jó anya,
a rét kócos hajába túr a szél,
majd hűs tenyerén harmatot hoz
a mosdatási szertartáshoz,
s ágyat vet magának is a fák tetején.

Lassan ballag a gyalogút.
a hazatérő kapálók libasora
a búza-lágy estet közelebb hozza.
A megrakott szekerek
hordják szét a csöndet.
Házról házra fut az akácillat,
bezárja fárad kapuinkat.

A lassú ringató homályban
alig lobban már madárdal.
Fészkére ül a megfáradt emberek
szívében is a szürketollas gond,
imádkozik az esti harangszó,
és völgy ölébe hajtja fejét a domb...

ESTÉTŐL REGGELIG

Este van
a fű már heverész
szél susogása bölcsődal
takarója az ég.

Itt az éjjel
csillaga lobban
s megnő a fű
szép álmaidban

És reggel
szellő jaja rezzen
ásít a fű csuda jót
s lerúgja a takarót

ÖREG ASSZONY AZ ÉJ

Pitvarba surran
ráncos ujjal
ott áll
szemében vár a homály.

Hamvas hajába'
bent bujkál a
szép szél
s átköti csendben az éj.

Szelíd kendőt köt
melyen örök
rózsa
a hold és csillagsora.

Amíg alszik ő
a derengő
hajnal
nappalt hoz a karjában.

KÖNNYET EJT...

Reggel sűrűn csókolja
a földet a nap, -
nagy aranykazlakba
ül a búzaszag...

Este csöppnyi madárdal
hull a szívekre, -
dallama sátrában
álom és béke...

Délben fürtökben a fény
szemezi két lány, -
harangot húz a dél
s jót szusszan a táj...

Éjjel távoli csillag
nyitott szemmel remél, -
virágok kelyhébe
könnyet ejt az éj...

ÜDVÖZLET A BALATONRÓL

Templomában ezeréves királysír,
Indul a fáradt komp, utána sír,
Hallom, mesél az aszfaltkövön
A titkokat őrző kecskeköröm,
NYújtózik a móló, rá verset a hullám ír.

SZíven üt a szelíd szépség,
Állok a híres rév alatt,
Névtelenül veri a víz a csipkét?
Talán itt reménykedett korai
Ódáját ekhózva Csokonai,
Dereglyén vitte a gondolat.

Zizeg a nyárfák ezüst koronája,
A part a vízmosást nehezen állja,
Magányos horgász ül szerencséjén,
Árnyék szökik át a túlsó partra,
Réseket keres a menekülő fény,
Dől, susog a parti nád, tükörbe nézve
Ingatja a fejét a szél ütemére.

VASI KÉPESLAPOK

Kőszeg

Gesztenyefák gyertyája kísér,
a középkort őrzi még a tér,
szól a harang és leng a cégér.
Tárva a Hősök kapuja, int,
friss portéka díszít kapuszint.
A völgyben kirándulósereg,
eső lába lóg fejük felett.
Szakadt vasfüggöny, szerpentin visz,
Hét forrásból buzog a víz.

Sárvár

A Gyöngyös a Rábába veti magát,
halljuk a város szíve dobbanását:
Sylvester híres nyomdája zakatol,
magyarul készül az Új Testamentom.
Nádasdy, a város nagy mecénása,
kincsinak se szeri, se száma.
Vár, barokk díszterem, falkép sorozat,
históriás éneket Tinódi dalolgat.
Cukor, kóla, szoborkert, termálkristály,
zsibong a Simon-Júdás napi vásár.

Vasvár

Castrum Ferrerum, ül a sík szélén,
s rákönyököl a szelíd dombokra,
az ember, mintha hullámokon járna.
Százados múltjának maradt itt emléke:
tűzvész, tatár, török s egy csúfos béke.
Körház, új iskola, nyomda, Szentkút,
hol akartam nyerni teljes búcsút.
Egy átimádkozott éjszaka után
itt "mosdatott meg" a keresztanyám.

Celldömölk

Integet a Ság csonka ujjával
kráteréből messze száll a közös dal.
Hallgatja a szorgos Kemenesalja -
az álom, a remény mindenkié, - vallja.
Lenn a város szapora pulzusa ver:
toronyház néz, vonatok zakatolnak.
Fenn áll magas keresztje régi hittel,
szőlő fordítja arcát a napnak.
Egy nagy piros szívben - fájlalom nagyon -
nevem nem ragyog ott a pincefalon!

Szentgotthárd

Hol a Lapincs a Rábába simul
nem múlik az idő nyomtalanul:
szerzetesek kolostora, Sanctus Gotthardus,
daliás idő, diadalmas csata,
százéves lesz a gimnáziuma.
Határvidék, műszaki zár a juss,
öreg templomból épült színház,
ablakokba ül a virág, útban a gáz.
Simán legördül az első Astra,
s ide hallatszik az Őrség panasza.

Körmend

Hányszor cserélt a város gazdát!
Római légió őrizte hídját,
királyi, Erdődy, Batthányi birtok,
kiváltságlevele biztos ősi jog.
Imponáló kastély, szépülő Várkert,
a hálás utókor mindig többet mert.
Rába-part, túra, vízi karnevál,
tűzijáték, tápszer, amerikai sztár,
a csapat újabb kosárral remekel,
a szurkolóknak szűk a tornaterem!

KÖRUTAZÁS 1970.

Zalaegerszeg

Rézkarcok vonala domború,
augusztus szép emelvényén
szól a béke: sajt, olaj, kenyér -
pazar park, hív múzeumfalu.

Nagykanizsa

Korzón sétál sok virágkosár,
busz rohan, katona kószál,
fölötte szőlősdomb könyököl,
poharamban habzó arany a sör.

Siófok

Hotel, hűs víz, felhőtlen nap,
autók a platánok alatt.
A part - mozdulatlan nyugágy -
benne pihen a fáradt világ.

Pécs

Ódon város a Mecsekre dől,
teraszon szemez a szőlőből,
egyetem, eozin, Tettye-rom,
és kúszó hangtalan csillesor.

Baja

Új Riviéra - Sugovica,
ezer apró tájkép a Duna,
partján nehéz acélhorog kel,
ráncos szoknya, Garbo-pulóver.

Szeged

Micsoda pompás parkparádé!
Tiszapart, paprika, halászlé,
Dómtér, fényorgona búg át,
láttam Don Carlost, Ion Buzeát.

Debrecen

Hajdúk földjén levirágzott a szík,
rizs és golyóscsapágy terem itt,
penicillin, fogy a délibáb,
Ecce homo, hűs hársfavirág.

Miskolc

Mögötte a Bükk rondellája,
fehér füst, barlangok szája,
gyöngyapró gejzírek játszanak,
s indul a forró acélpatak.

Eger

Dőlt vitorlás a dombok hullámán,
árbocként néz szét a minarét,
fedélzetén dinnye, bor, dohány,
kazamatából strandra jár a nép.

Budapest

Háztenger. Virág a neon is.
Szigetek, új hidak, kőcsipkék.
Mennyi idegen, mennyi vendég!
Csodállak kedves metropolis!

Veszprém

Királynék városa, udvarok,
lent a Séd, völgyhíd, vízimalom,
fent az ó Vár - román, gót, barokk -
toronyház tekint, s őrt áll a Bakony.

Győr

Kisimul a táj, a gyors folyók
hazaérnek, rajt' kajak-kenuzók,
füstfelhő, bájos-köz, sikátor,
kocsi gurul a vagongyárból.

Sopron

Hűségkapu, sok erkélyes ház,
barokk és rokokó hangulat,
ciklámen-ereklye, lombsuhogás,
kapualjban kékfrankos mulat.

Szombathely

Itt vagyok itthon, Savaria!
Holt kövek, élő fák múzeuma.
A friss szél Isis szentélyébe
rózsa és betonszagot szór be.

KÉT BÁNAT

I. Őszi

Mintha nagy könnyeket sírna a fa,
egy vetési varjú feketében
szomorú krákogással megrebben,
s a felhő messzeségből vigasztalja...

Nyarat álmodó, deres falevél
keresi még a bokrok melegét,
áll fénytelen csillagokkal az ég,
csapzottan kószál hajléktalan szél...

II. Téli

Hóval bélelt minden árok
fejem felett varjú károg
- elmúlt a nyár - szól keserve
kong egy harang félreverve...

Utak ködben tekeregnek
felhője gyűl az egeknek
zokog a szél árokparton
hajléktalan merre tartson...

Hideg tüskés bokrok között
egy társtalan levél zörög
fagyosan néz est csillaga
mintha minden most itt hagyna...

DIDERGŐ FEKETE-FEHÉRBEN

A híd alatt alig csobban a patak
partján kórókon leng csipke-zúzmara
ruhátlan karját égnek veri a fa
s havat szór koromsötét felhődarab.
Cibál a vak szél a dermedt határon
levél menekül dérbe bugyolálva
ellepi a mezőt varjú károgása
fekete kavargásban a madárnyom.
A megriadt fény mint a beteg madár
úgy gubbaszt a köd tejfehér vánkosán
már két kézzel dobol a szívem fázok.
Lábam alatt hidegen hűl a nagy hó
fagyos szárnyakon vergődik harangszó
s reményem taván futnak halk rianások.

RONDÓ

Táncol a csipkefüggöny-hó
fülembe vak szél hegedül
fagy-csikorgás - útravaló
útnak eredtem egyedül.

Dermed a lég körülöttem
vad lábnyoma fut-menekül
zúzmara hűl ág-kezekben
útnak eredtem egyedül

Felnyög a fa és kiabál
madár sikolya szétterül
kazlak magánya borul rám
útnak eredtem egyedül

Az utak gödréből kiránt
a gyér fény hív torony iránt
útnak eredtem egyedül
arcomat égeti hideg
szívem embert látni siet!

HÓVIRÁG HÍVOGATÓ

Bátran bújj, bújj, csak bújj elő,
mindig te vagy a legelső!
Korán ébred a hagymaház,
téli álmáról magyaráz.

Friss földszagot hoz böjti szél,
az áldott fény szívedhez ér.

Jöjj hallgatni a föld neszét,
az élet mozdul szerteszét!

Arcodat füröszd meg fényben,
éji fagyban el ne égjen!

Erdőszéli kis harang vagy,
ébresztgeted az alvókat.

Csilingelő szavaidban
mennyi álom, mennyi hit van!

Virágszívedben itt dobog
az új tavasz, mit hallgatok.

A jöttödet várják a fák,
vedd fel fehér palást-ruhád,

mert az élet körmenete
megindul a végtelenbe!

S tavasz lesz itt, tavasz mégis,
ünneplőben jár a szél is!

TAVASZI ALLITERÁCIÓ

Tetőtől talpig tavaszi a táj!
Bársonyos bukfencet ver a napsugár,
fölenged fagya a földnek,
a szél friss szagot hoz a szárnyán,
a sarjadó fű selymében
még hangosan, hosszan hempereg.
Munkára mozdul a mező,
ekét eresztenek az emberek.

A fák boldog bölcsőjében
bimbózó rügyek raja rezzen,
és vajúdni van kedve
valamennyi virágnak.
Ilyenkor ibolya-illatú igazán
a szívünkben születő szerelem.

A régi rozsdás réteken
friss foltokban fekszik a fű,
s gyűrűzik gyerekek gyönyörű
kacaja köröttem a körben...

Már messze menekül a csönd,
siető sürgönydróton fönt
hirtelen hiteles hír harsan:
Tavasz van. Tavasz! Tavasz van!

Csordultig csönddel telt szívemben is
nézd, nőttön-nő a napsugaras nesz
s dalokat fakasztó dolgaimban
új ritmus, új tavasz ébredez.

MEZEI KÖRMENET

Elöl a pipacs bontott zászlajával,
sok-sok szarkaláb apróz a nyomában,
a búzavirág ég-kékbe öltözött,
fejére koszorút a vadrózsa köt,
ibolyaszín selyemben lejt a zsálya.
Az út mentén a bogáncs meg nem állja,
a zarándokokra jelvényeket tűz.
Hűs vízbe mártja ujját az öreg fűz,
szelíd ága keresztet vet magára.

Száll az ének, a dallamot most írta
a magasban fuvolázó pacsirta.

Fehér pártában bandukol a bodza,
a nefelejcs kékszemű lányát is hozza,
a kis kamillát kíséri az illat,
lehajtott fejjel kalász imádkozgat.
Karon fogják egymást a sátoros fák,
menetelnek, viszik a zöld koronát.
Elibük az akác fehér szirmot szór,
s bátor züm-zümmel méhek kórusa szól.
Kiált a szulák tölcsérén magasba:
Üdvözlégy élet, örök nyár, hozsanna!

Úgy csodálom az újra indulókat!
Csak tudnék a hosszú sor végére állni!
Dalolni szeretnék szent indulókat,
s tékozló fiúból zarándokká válni!

ŐSZI ÜNNEP

Valami szép ünnep készül
a kökény deresen kékül
reggelente rétek selyme
öltözik fel friss ezüstbe

zászlókat tűz a bokorra
a galagonya pirosa
a napraforgó sok helyen
levett kalappal ünnepel

őszi postás az ökörnyál
fűhöz fához telefonál
újra földben éled a mag
vetések reménye sarjad

fönn a kékség magasában
libeg-lobog a madárdal
menetel rá a nyárfasor
falut ér el alkonyatkor

templom dombján a levelek
színes ruhában lejtenek
tisztul messze utak pora
megmosdatja ősz zápora

nézem a futó felhőket
csodálom az ünneplőket
fényt ringat az esti csillag
meghozza az álmainkat!

AZ ÁLDÁSOK TERMÉBEN

- Róma, 1993. október 9. -

Tisztelgő svájci testőrök vigyázba'
állnak kapuban, folyosón, ajtóban...
Egyszer csak a harsonás indulóban
jön fehérben a papok papja, a pápa.

Másfél ezer kis magyar zászló zizeg,
úgy rebeg kedves imát a magasban,
görcsök oldódnak nagy, tiszta tapsban,
kitárulnak a hű zarándok szívek.

Boldog, ki csak kezét megérintheti!
- a félelem huszadik századában
a kordonnál karnyújtásnyira álltam -
s helyettem valaki csókkal illeti.

A hit őre a szeretet nyelvén szól:
építi bennünk a lélek templomát,
szavain igazság fénye ragyog át,
s köztünk a remény útján zarándokol,

fölénk hajol - örök életre nézne -
míg szent áldását híven elrebegi,
gyógyulnak lelkünk eleven sebei,
arcán hevül a csillagok fénye,

mintha újból csókolná hazánk földjét,
- ajkunkról buzgó hittel tör fel a dal
a Himnusz könnyekkel kísért hangjaival -
tört magyarsággal ágál: Dicsértessék...

ZARÁNDOKÉNEK

Keresztet nem raktam más vállára soha,
bűnösök között az első - nem én voltam,
ég bennem egy kicsi láng, olthatatlan,
de rászorul a szívem az irgalomra.

Vergődik lelkem, - mint hulló falevél,
mit sorsára enged szomorú fa ága, -
mint űzött szarvast, úgy hajt a szomjúsága,
útján a felejtett forráshoz visszatér.

Ösvényt tapostam tüskés bokrok között,
hogy tisztásra hívjanak igaz jelek,
ne csak magamnak, másoknak is jó legyek,
szívemben a Határtalan költözött.

Zokog a bánat, alázat csendesít,
minden könnyemből egy-egy gyémánt fénylik,
szivárvány üzen, sugároz az égig,
fényesen küldi az idők jeleit.

Mert a kőszikla menedékét hittem,
rátaláltam az éjszaka sötétjében,
lelkem romjain ragyog már a fényjel,
s meleg emberi szóra hív az Isten!

HATOS CSABA: HÓESÉSBEN

Óarany éjben a tér s a Tűz tornya
szórja melegen a fényt lámpa sora
hópelyhek könnyű álma földet ér
a fehér csöndje a házak tetején
nézd az ártatlan havon még semmi nyom
egy nő a szűzi hóesésben szinte száll
szépre hangol kilép a fények sugarából
s elillan a titkok rejtőző nyomán
látja a barna puha boltívek alatt
vagy csak álmodja néhány férfialak

fekete köröket rajzol a hóra
pár éhes madár s repül nyugovóra
aranyban zuhog a hó röptet a szív
a szárnysuhogás kihűlt fészekre hív

a tér közepén az utcazenész éj-feketében
röpít a látomás a pillanat a sejtelem
s olyan békésen puhán mint a hó
melegen megszólal a trombitaszó
s vele muzsikál a hulló hópihe
üzenetét viszi a dal messzire...

nyílnak a bezárult lelkek ablakai
ily szép szerenádot ritkán hallani
már nem haragszol az utcazenészre
kalapjába hull az első pénzérme
...zene szórja szavát hó hinti sugarát
mint álom szétterjeszti szárnyát
s gyönyörű útravalót kap szívemben
a hólepte reménytelen világ!

EGYMÁS MELEGÉBEN

KETTŐNK KÖZÖTT

Kettőnk között, halld:
susog a gondolat -
szemünk mond halk,
szent vallomásokat.

Kettőnk között, lásd
hogy rövidül az út -
keresi egymást
két sóhaj, s messze fut.

Kettőnk között, mint
útján a fényes nap,
ma szövi megint
az élet-fonalat.

NÉZD!

Nézd, te is az ablakodon
utolsó pompáját az ősznek,
most a felhők raja is tovafut
az ökörnyál fehér koszorút
a levelek piros palástot szőnek!

Nézd csak az úton végig
levelek hullása halk őszi zene
az elmúlt nyár varázs melege
szívemet hozzád elkísérik

Nézd, lábad elé az októbervég
már teríti színes szőnyegét,
és egyre szorosabbra húzzák
ködkabátjukat a fák!

Nézd, a szemedből még egy sugár
fénye elindul, s ide hull rám,
tétova kezemmel nyúlok utánad,
s nem érlek el...de messze vagy!

ŐSZI MINIATŰRÖK

A hegyből eredt a korai köd.
Vándormadarak siető sávja
a nyári ég sápadt-kék blúzára
búcsúzóul fekete masnit köt.

A futkosó selyem ökörnyál
a kezedből kihullt gomolyag.
Pirulnak a lombok, ahol vártál,
s egy egész nyár mégis itt marad.

Lépésed lombok őszi tánca.
Szeptember ég a szemed.???
Míg izzik aranyban a szoknyád
szép, színes masniját bontják
a hetyke legény-szelek...

Vagyok lombjáró napsugár,
és kedves bohó madárdal,
szavad csendes erdejében
egész nyáron benne éltem,
s most sok-sok felhő elzavar...

VASÁRNAP ESŐ

...előbb szél hozta
dús barackillat
simogatta
arcainkat,
majd nehéz
ezüst függönyét
két ablakunkra
húzta még
a kellemetlen
vasárnapi eső...
...hallani már a szobában
ahogy a víz a nyári lombokon
kettőnknek egyfolytában
egy szerelmes dalt dúdol...

EGYÜTT ÉS KÜLÖN

Úgy vagyunk együtt, te meg én,
mint karcsú fűz a tó mellett,
árnyad rezg a lelkem tükrén,
s belém hull halott leveled.

Úgy vagyunk együtt, te meg én,
mint pelyhes fészek a fán, -
egyszer-egyszer még visszatér
a fészekhagyó kis madár.

Virágnak miért kell méh?
Sziromlevél nektárt takar.
Ma visszatart a láz, a méz,
s holnap elűz a zivatar.

Mint ősz késő mosolyában
a sárga, reszkető levél,
a gyümölcs más kosarában,
a levelet tépi a szél.

De így él együtt a moha
szalmás házak tetejével,
szerető, bújó bársonya
vele ég rőt piros éjjel.

KÉPESLAP KEDVESEMNEK

Üdvözletemet küldöm Budapestről.

Mintha mindig először
járnék itt, oly ismeretlen
ahogy fejem fölé magasodnak a házak.

Igaz, a vonatból sokat integettem
és vasárnap az állomáson várlak!

A város pulzusa ver,
az emberek hangyabolya
mindjárt engem is elnyel,
s máris szaladok dolgaim után.
Azért a Gellérthegyből Budán
neked kedves emléket török,
s töprengek közben két út között,
hogy a Duna vasalt szalagját
hogyan köthetném hajadba,
vajon milyen lombot hajtana
házunk előtt az Üllői-úti fa,
lábunk alá a kövek ereje
és a hidak lágy ölelése még
karjainknak nagyon kellene...

Jaj, ha látnád, a házsorok
faláról a neon ruhámra rácsorog!
Azért búslakodni nincs okod, hiszen
a pici macit, amit ígértem,
s ijedt csörömpölését a villamosnak
csöndes falunkba hazaviszem.

Addig is, mint ez a nyárvégi nap
sok szeretettel csókollak.

VASÚTI IDILL

A héten történt, mozgó vonaton:
régen nem volt gomb az ingujjamon.
Nem csoda, hisz oly sok a férfi gond!
a Gyufás dobozodban néhány gomb

koccan össze. Mily kedves vagy, komoly.
A szemedből elindul egy mosoly,
végigszalad a cérnán, fut a tűn,
ráül a gombra, s halkan tova tűn'.

Öltések fehér karikája hull,
én csak nézem, csak nézem szótlanul.
Te nem vársz érte semmit, nekem a könny

szemembe szökik. A gombot, s pajzán
jókedvedet, amit belevarrtál,
- úgy, mint hajdan anyámnak - megköszönöm!

JÓ SZÓBÓL...

Hajnalban
hűs tenyeremen
szép szőke hajadból
két kicsi harang szól
s gyengén félreverem.

Reggel
melletted ébredni oly jó,
ha csendben eltűnődöm
rebbenő szemedből nyíló
kék virágfürtökön.

Délben
a sürgősre terített asztalon
színes, két csokor szó,
ma nyílott az ajkadon,
ígéretes, illatozó.

Estére
elibéd siet tipegő versem,
te kedvesem friss csókkal köszönsz,
jó szóból sátrunkat felverem,
s táncba kezd köröttünk a csönd.

ÚTRAVALÓ

Hajnali öt van. Te csak nyugodtan
hajtsd fejed álmait kerek
kicsi vánkosára, hiszen nemsokára
én is visszatérek, én is visszatérek!

Egyet aludj még! Őrizd melegét
a puha ágynak! Ilyenkor látlak
szívemre hajló, nyíló kis virágnak.

Ilyenkor reggel fátyola lebben
várt örömöknek, új titkainknak.
Valamit, akármit, minden éj itt hagy,
a álmokat ringat, bölcsőjét hozza
a szépnek, az újnak...

Útravalóul viszem el vigaszul
a szemed sugarát, álmodat is add át,
a kezed tündéri, a szívem azt kéri,
virágszavaidat ne hagyjam itthon,
gyöngyvarázs estére mindet visszahozom.

Hajnali öt van. Te csak nyugodtan
hajtsd fejed álmait kerek
kicsi vánkosára, hiszen nemsokára
én is visszatérek, én is visszatérek!

SZERETNÉK ÍRNI...

Szeretnék tisztát írni neked!
Végtelen mélyet, mint tengerek.
Beleírnám a fészek melegét,
s ragyogót, mint felhőtlen ég.

Szeretnék hűen írni neked!
Őrzőn, mint a távoli hegyek.
Lehajtott fejjel csendben szólna
kettőnkért az igaz zsolozsma.

Szeretnék hittel írni neked,
mint téglát rakó Kelemennek!
Bennünk épül a remény vára,
s nem omlik össze éjszakára.

Szeretnék mesét írni neked!
Lennék én a legkisebb gyermek,
vándorútján szerencse fia,
sikerül sárkánnyal megbirkóznia.

Szeretnék hosszan írni neked,
akár a réti sarjúrendek!
Szavam záporára fény esik,
s ragyogja szivárvány színeit.

Mindig kedveset írnék neked,
sok pipacsot és nefelejcset,
s ha hozzád bújnak gyanútlanul,
öledbe virágok szirma hull.

EGYMÁS MELEGÉBEN

egymás csendjében szavaink szólanak
egymás örömében bújnak el bajaink
egymás reményében csendes csillag int
egymás békéjében álmodunk álmokat

egymás hitében halljuk a harangszót
egymás erejében tüzeket táplálunk
egymás nagy gyászában halottakat hordunk
egymás igazában védjük meg a valót

egymás szerelmében fakadnak források
egymás irgalmában a bűnnek bocsánat
egymás melegében virulnak virágok

egymás törvényében mindig megbocsátunk
egymás bizalmában bilincsek oldódnak
egymás hűségében magunkra maradunk.

HÁROM NŐ

Anyám, feleségem, leányom,
szép együtt a három nemzedék,
mint egy végtelen hosszú álom,
s a férfiszívnek biztos menedék.

Veletek nyílnak ajtók, s remények,
másként szól csókotok ajkamon,
s mert egyszerre háromért félek
szavaim virágba bújtatom.

Ti integettek, féltőn álltok
életem fontos állomásain,
kísérő karokkal vigyáztok
boldogtalan s boldog angyalaim.

Őrzi az apa, férj, s a gyermek
homlokom mögé írt nevetek.
S az örökszép, otthoni csendben
sikerül mindhármat átölelnem.

Szív szerelme, könnye, mosolya
vagytok, mint megújuló fa ága,
lelkemben nem hull el már soha
emlékeitek tündevirága!

GYERTYAGYÚJTOGATÓ

SZEPTEMBER

A kamasz szél az ég kopott
táblájára írja az ökörnyál
olvashatatlan ákom-bákomát.

Az ősz-örök ecset-
e táj roppant rajzlapján
most keni szét sután
az aranyos színeket.

Futó oszlopok acélpadjaira
ülnek a vándormadarak,
csőrükben a nyár ízével
útra kél a csapat.

A belém bújt nyári csend
játszani kezd
a régi neszekkel,
s mint fogolycsapat
úgy rebben szét:
valaki elém rúgja
az első gesztenyét.

Ez hát a jel!

...És elindul tömött táskákkal
a tiszta tekintetű gyermeksereg.
Jókedvük kinyílt vadvirágát
valamennyien ölembe szórják.
Amíg lassan csokorba szedem
a tekintetek tüzében,
felhős egemre ilyenkor fiúk
és lányok szemének
csillagragyogása fut.

PADOK KÖZÖTT

Négy fal. Tábla. Térkép. Állni a dobogón
a tekintetek forró sugarában;
füzetek-sorsok fölé hajló szívem
mint gazdag fény jár-kel a virágsorokban,
s teszi a névtelen kilométereket.

Mennyi bánat-eső és öröm-napfény
kell, amíg a rügyből gyümölcsöt érik!
A kertész tudja jól:
kicsi magból nőnek a nagy fák -
s horgos fejjel értelem ébredezik
a pergő hétköznapok apró szertartásaiban:
könyv, vonalzó, ceruza, radír, toll,
kudarc és siker, valóság és álom.
Boldog vagyok, ha lelkem rezdüléseit
nyugodt arcukon viszontlátom,
mert a szemük parttalan fénytó,
gyűrűzik benne a szép szó, s jótékony
hullámokat vet az emberi világ szava.

Akaratlan példázat: mint szobrász
a holt anyagot, ha beszélni tanítja -
az élőt formálom így, s arcok
végtelen vázlata formál engemet is.

Állni a dobogón a tekintetek sugarában,
örömet lobbantani másban,
osztani Igazságot és Példát,
naponta égni, lobogni, megújulni
a kopott padok között!
Mert örökké őrzi a szív és a lélek
a Mester biztos keze nyomát,
mert közöttünk nem lehet más
csak felelős, őszinte alkotás!

ESTI ISKOLÁSOK

Jöttök
mezők csöndjéből, alkonyatkor,
vagy szívetekben még gép zakatol,
de kezetekben már dolgos toll van -
apámat látom huszadmagával.
Őszülő fejetek könyvre hajol:
városok varázsa, messze távol,
epika, egyenlet, transzformátor,
oldódik s megköt egy gondolatsor.
Homlokotok barázdájába hull
a szómag, hogy tudjatok józanul
múltat s jövőt kimondani végre...
Naponta lázban mentek el, tudom,
taposatlan, kanyargó utakon,
a kísér haza új csillagok fénye...

EMLÉKKÖNYVEKBE

Megnősz majd, kis Anett,
ha szíved felnőtt lett,
megdobban szaporán
s eljön egy szép órán
- ahogy én ismerem -
az első szerelem.

Kopogtat szíveden.
Fogadd majd szívesen!
Felnőttként, kis Anett,
mit írok, ne feledd:
- ahogy én ismerem -
szép gond a szerelem!

Boldog légy, kis Anett!
Akié szíved lett,
kit szeretsz igazán
ahhoz kösd szaporán.
- Ahogy én ismerem -
csak igaz szerelem
tart ki egy életen!

II.

Mit írjak emlékül Dóra?
Figyelj a baráti szóra,
soraim vedd fontolóra!

Az élet kötelesség, Dóra.
Folyton-folyvást üt az óra,
akarat kell szépre, jóra!

Az idő meghozza, Dóra.
az álmokat, a reményt sorba,
okos, szép útravalóra!

Utolér szerelem, Dóra,
szívedben szól riadója,
hív a nagy találkozóra!

Megkeres, megtalál, Dóra,
az élet sok buktatója
találj mindig biztatóra!

Életed viharából, Dóra,
juss fényre, enyhet adóra,
szükség lesz vigasztalóra!

Szeretet az élet sója!
Legyen szívednek lakója!
Érd be most ennyivel, Dóra!

III.

Kedves a könyved, megtelik emlékkel,
Unatkozva majd benne lapozol.
Gondtalan gyermekkort felidéz,
Lapjait kutatod, keresed, mit rejt el
Igazából a sok csacska sor:
Csak szó, felszínes szó, nem maradhat!

Keresd majd, hova lettek a társak!
A folyton kuncogó lányok, az ostoba fiúk!
Talán már engem sem találsz a helyemen,
A hajdani katedrán más magyaráz.
Lásd az Élet milyen szép kölcsönhatás!
Itt hagyom én is a nevem egy piros szívben,
Nagyon szeressen az Ember, szeressen az Isten!

IV.

Kis Varga Szabina!
A neved csupa a!
Egyetlen rövid i
mosolyra deríti.

Szabina...Szabina...
az élet nagy titka:
i-ről a pontocska
nem veszhet el soha!

Szabina...Szabina...
sorsod az ég írja,
titkos kéz vezeti
s lesz benne a meg i.

Ír csúnyát, szépeket,
jót s rosszat teneked,
követ el hibákat,
a sors is hibázhat!

Szabina...Szabina...
a szíved hű pontja
legyen a szeretet,
éltedben ez vezet.

Szabina...Szabina...
az a pont-korona,
ahogy a pont az i-t,
remény úgy ékesít.

Szabina...Szabina...
bízni kell annyira,
segít az áldott hit,
meglelni Valakit.

Szabina...Szabina...
Ne élj hát hiába!
Keresd a pontokat,
az cserben sosem hagy!

Te tedd fel az i-re
sorjában azokat,
el is érsz messzire,
s érzed majd, boldog vagy!

A DOBOGÓN ÁLL

- Heigl Istvánnak -

A dobogón áll már harminc éve,
áll tekintetek sugarában...
Csak örömet lobbantani másban!
- szól fogadalma, szent esküvése.

A hasonlat igaz: égő fáklya,
sötétben szór fényt a tiszta hit,
másokért lángol, másoknak világít,
s megtett útját soha nem csodálja.

Jó kertész, örök magvető, úgy él,
ki a jövőnek hittel vet magot,
s ha talajában reményre kapott,
annak kijár a legszebb pályabér.

Szerszámmal a szobrász a holt anyagból
megeleveníti a nagy csodát.
Az ő szava élőt farag, csiszol,
hogy Emberré formálja önmagát.

Mögötte táblán a régi tétel:
Egyszer igazságot oszt az idő!
Felmutatja sorsát példaképpen
a fáklya, a szobrász, a magvető!

KÓRUSBAN ZENG

Vagy nyolcvan fehéringes kis legényke
áll a szívem köré. Dalra szántak,
szemükből fényes csillagok szállnak
és kigyúlnak a békesség egére.
És zeng a kórus...és száll a dal...
Szív és lélek harmóniában.
Az öröm lángja perzsel itt benn,
egybeforrva hangban és hitben!

Ha hallom éneketek - csodás élmény -
torkotok tiszta forrása itat,
hozzám térdel a régi áhítat,
szárnyára kap, visz a dal végtelenjén.
És zeng a kórus...és száll a dal...
Szív és lélek harmóniában.
Az öröm lángja perzsel itt benn,
egybeforrva hangban és hitben!

Amikor daloltok, nyolcvan harang szól,
remegnek bennünk, s omlanak falak,
összebékül minden vad indulat,
s bízó ének remélni parancsol.
És zeng a kórus...és száll a dal...
Szív és lélek harmóniában.
Az öröm lángja perzsel itt benn,
egybeforrva hangban és hitben!

Azok tudnak így egymás mellé állni,
kik tiszta szándékkal zsoltárhangon
hirdetnek igét, s arany ajkukon
felcsendülnek a szeretet kottái.
És zeng a kórus...és száll a dal...
Szív és lélek harmóniában.
Az öröm lángja perzsel itt benn,
egybeforrva hangban és hitben!

Dalotok a nagyszerű latin ének:
Sanctus, Rorate, Credo, Gloria -
Lélek békéjéért dalol ima,
s új balzsam az ember sebzett fülének.
És zeng a kórus...és száll a dal...
Szív és lélek harmóniában.
Az öröm lángja perzsel itt benn,
egybeforrva hangban és hitben!

Szívetekből kórusban zeng a titok:
Agnus Dei, Ave verum corpus...
Nektek jut fogyhatatlan, igaz juss,
s minket hinni s dalolni tanítatok!
És zeng a kórus...és száll a dal...
Szív és lélek harmóniában.
Az öröm lángja perzsel itt benn,
egybeforrva hangban és hitben!

VÁLASZ

- akár Beke Katának is -

Aranyos, őszi, kora délután -
a beszédes asztal karéja körül
a vendégsereg felváltva sír-örül,
mint fiókát röptető fecskepár.

A múlt több képe kézről-kézre jár,
méltán örvend a gazda is, jól fogy a
friss szőlő, a zsíros kenyér, a hagyma,
s a téma, mit nehéz idő kínál:

hivatás, fáklya, érték, hit, válság.
Mit ér az Ember, ha magyar, ha tanít,
ás érdekel ez ITT és MOST valakit?

Kemény érvekben tisztul tanulság,

a szó forr, akár mustban az új bor:
a kezünk nyoma sok-sok nemzedéken,
a hajszolt jelen lehet feledékeny,
majd igazságot oszt az utókor!

FOSZTÓKÉPZŐKKEL

- R. L. emlékére -

jajaiban józan
társtalan tömegben
szólamokban szótlan
vígságában vétlen
biztos bizonytalan
gazdátlan gödrei
belelök bú bánat
elkerül emberi
szomorú szolgálat
örömteli ösvény
reménye romjain
vészesen virágzik
keserves konok kín
félelem fájdalom
kegyetlen kötelén
vétkes vére virít
kegyetlen kötelén
legyen áldott álom!

EGY KIDŐLT FÁHOZ

- Dr. Bariska Mihálynak -

Kicsi magból nőnek a nagy fák!
Tölgy volt, szívós, szél tépte és nagy.
Vihar elől menekült diák
pihentem meg a lombja alatt.

Magyar fa volt, magyar talajban!
Körülfogta a diáksereg.
Nem rezdült a favágó zajban,
csak várta a felhőtlen eget.

Derékba törte a vad vihar,
avarát messze sodorta szél,
s hallgat az erdő fáival.

Ma is melegszem a tüzénél,
öröktüzű fáklya ég, lobog,
akik lobogtatják: boldogok!

LETÖRT VIRÁGOS ÁG

boldog pillanatban letört virágos ág
merész gally forgácsban kallódó csavar
oldott kévéből kihullt kalász
mit tarlók tüskéi közt morzsol az Idő
zsákutcából indulsz megannyi jeltelen
jelző tilt és útnak enged
vak vágányon állsz indulj merészen
köves széles terekre ne emlékezz
kemény hitvány telekre
tudom gyökeretlen és akaratlan
konokság üli meg néha társtalan
szívedet mert gyötör a magány
ha kiközösít
ellök a könyörtelen Világ
de az Ember magához hív.

LÁTOD MESTER

- Majthényi Károly szobrászművésznek -

Látod, Mester, az egyszerű tanítvány
is ért művészeted formanyelvén.
Emberarcú stílusodban nem hitvány
kőbe-bronzba-zárt-gondolat beszél.

Itt vannak mind: Berzsenyi, Csokonai,
Petőfi, Ady s mai rokonai,
a Derkovits, az Ünnepi üzenet,
Doni mementó, a Segítő kezek,
a Nagy csend asszonya vajúdni készül,
Kati, az akt; s a Törvény menedékül.
A többiek! Három lány köre táncol.
Múltba néz a Summás. Megy a vándor,

útján kigyúlnak apró csillagok,
ahogy a keze, szelíd anyag fölragyog,
kimondja híven, emberül, amit lát.

Nem alkuszik meg mással, sem önmagával!
Esküt tesz, hitet, örök hűséget vall:
a világunk szépségét és igazát.

KÉK SZONETT

- Hatos Csaba festőművésznek -

Kidőlt tintásüveg a messze ég,
parányi folt a felhő és oldja -
távoli fenség a hegyek orma,
a tavak vizén a végtelenség...
...és fecskeszárnyon, ha jön az este,
lebegőn könnyű halovány árnyék,
a csendben az álmok kékje vár még,
s hulló holdsugár kévébe kötve...
...változó kékben hűen hódolnak
virágok, megfestett gondolat
lelkén reménye szép foltjai...
...hitét, tarló közt a búzavirág,
az ég azúrjába hajló fűzfaág
így tudja tisztán kimondani!

UTÓSZÓ

- Cs. Nagy István emlékére -

Voltam hű tanítványa s kollégája
lettem: büszkén szavaltam a versét.
Úgy tanította mi az igaz hűség,
hogy minden tettével meg is állta.
Nem az a hűség, mely csahol vagy vonít,
ügyes verse szép, szótalan marad.
A hullámverésben - Kikötkirajtad -
s viszi tovább megtalált szavait.
Most már örökre adósod maradtam,
a hálás kézfogást gyarló szavakban
sírodra koszorúként leteszem.
Az idő soha el nem felejtheti,
ami tiszta, örök, mély, emberi!
Köszönöm, tanár úr, tiszteletem!

AZ ARCOK LOBOGÓJA

Az óra üvegharangja alatt
harminckét évem gyorsan elszaladt.
Tettem dolgom, s hittem: értelme van,
s elfogyott munkám, céllal-céltalan...
Hívott biztatón tanári asztal,
magára maradt, most nem vigasztal,
a biztos pont te voltál, ahonnan
áldott örömmel elindulhattam.
Itt hagyom ma a deszkadobogót,
ahol a szívem furcsán dobogott,
a sok gyermekarc közt vitt, vezetett,
mint keskeny palló szakadék felett.
Örökül hagyom a tele táblát,
rajta egy mesét, egy színes ábrát,
egy felelős felkiáltójelet:
hűn szeressétek a gyermekeket!
Rá mennyi titkos üzenetet írtam,
bennük örültem, és velük sírtam.
Felragyog bennem sok régi névsor,
körüllengi az elhullt krétapor.
Az arcok lobogója fut velem,
győztes zászlót magasba emelem.
Nem adott a pálya Dárius-kincseket,
mert gazdaggá csak a lélek tehet.
Egy táska lármát viszek magammal,
birkózzon a csenddel a szobámban,
szívemben kapott kitűnő helyet
a legőszintébb s legszebb felelet.
Emberül szolgálni! volt a vágyam,
s égtem a munka alázatában.
Uram, egy főhajtással köszönöm,
a rám osztott szerepben volt sok örömöm!

TANÍTVÁNYAIM EMLÉKKÖNYVÉBE

Mondom neked:
az élet egy hosszabb, rövidebb út.
Egyszer túl gyorsan, másszor lassan fut.
Magas hegyen, mély völgyön kanyarog,
visznek tévutak, várnak kanyarok,
árnyék, szeretet napsugara kísér,
sokszor bizonytalan, ködben a cél,
s hívnak csábító, távoli fények,
sarkadban lesnek útszéli veszélyek.

Mondom neked:
egyetlen út sem ígér könnyű álmot!
A három próbát is ki kell állnod.
Egyre fogy az otthon meleg pogácsája,
a helyes utat szíved iránytűje lássa.
A szél port szór, szemedbe hinti az ember,
mert néha önmaga lenni nem mer,
akkor se engedj egyenes utadból,
ha ígér sikert, s csak nehéz álmokat hoz.
Légy méltó és légy hű önmagadhoz!

Mondom neked:
ki úton van, egyetlen törvény vezetheti -
céljához érjenek útja reményei!
Úgy indulj, meg kell értened a világot,
szívedben őrizni szerelmet s lángot!
Úgy járd be az igazság, szeretet útját,
hogy őrizd meg lelked ragyogását!
A hosszú úton ne veszítsd el arcodat,
ne legyen ember, ki rád ujjal mutogat!
Ha utad végén lelkedet Valaki hívja,
szívedben békével így nézz vissza:
"Uram, köszönöm az utat, itt vagyok,
az élet gyönyörűen szép és szent dolog!"

CSÜGGEDT VIRRASZTÁS

VALAMI MINDIG...

Valami mindig hiányzik:
szívünknek egy élő emlék
boldog tűz mi kialudt rég
mosoly a szánkra néha csók
sokáig vártunk igaz szót
buzgó ima csekély áldás
a tett után a megbocsátás
távozónak nyitott ajtó
érkezőnek szék megtartó
éjszakára egy szép álom
egy ölelés magához von
hol egy bölcső gyermeksírás
a gondolat mely mélyre ás
a vállunkra könnyű kereszt
mi stációkon átereszt
egy kézfogás hű baráti
néma könnycsepp de parányi
első lépés mit más remél
a távolból egy várt levél
a lármában valami csend
egy fényes csillag odafent
békülésre az akarat
halk ígéret min nem áltat
egy kiáltás vészes csendben
egy titok mely őrizetlen
egy szűk ösvény taposatlan
szíveink közt kevés híd van
némi gyógyír sebeinkre
a hazug szót igaz intse
semmi jajszó zokszó nélkül
csak a tiszta lélek békül
versből egy sor kis töredék
viszi a szív üzenetét...

ÚJÉVI ZSOLTÁR

Hadd kérjek ma Tőled
tavasznak új rügyet
harmatot a réteknek
szomjamnak hűs vizet
üde lombot fának
madárdalt lombjának
magányomnak társat
hű hegyet a tájnak

Hadd kérjek ma Tőled
szivárványt az égnek
fényt a vak sötétnek
a szakadtnak csomót
a rossznak csupa jót
a töröttnek épet
a csúnyának szépet
a számnak igaz szót
templomnak harangszót

Hadd kérjek ma Tőled
poharamnak óbort
unokámnak jobb kort
országomnak rendet
rendnek emberséget
gőgnek alázatot
szívnek jó szándékot
simogatást kéznek
száz érvet az észnek

Hadd kérjek ma Tőled
sebnek tiszta pólyát
bűnnek bocsánatát
rabnak szabadságot
éjnek nyugodt álmot
jó munkát a napnak
hazát hontalannak
a háznak vendéget
asztalára étket

Hadd kérjek ma Tőled
akaratnak erőt
tettet az erőnek
szerelemnek bölcsőt
kevesebb koporsót
szerelemnek fiát
szeresse a világ
a világnak békét
utamnak jó végét
Hadd kérjem ma Tőled!

VÁLASZTÓ

vagy a bágyadt hervadó ősz
vagy a tavasz a friss erős

vagy az élet bolond zaja
vagy csend őszinte otthona

vagy a tisztes férfi-munka
vagy a vállad robot húzza

vagy hűen hinni halálig
vagy csak kételkedni váltig

vagy cipelni kőtáblákat
vagy földre sújt gőg gyalázat

vagy reménység szivárványa
vagy a semmi semmit várva

vagy szeretni szerelemmel
vagy vágy nélkül vét az ember

állni helyben vak vágányon
vagy zöld utat nyit az álom

s elindulni jöhet bármi
a félúton nem megállni

vagy felnézni fel az égnek
eszmék vágyak elkísérnek

vagy hunyorogva le a földre
szemlesütve mindörökre!

PETŐFI SZOBRA ALATT

Emelt fővel áll a tömeg a téren,
várja, hogy a költő vele szembenézzen -
s új hittel bontja ki tiszta zászlóit.
Felszabadulva lélektől lélekig
üzen a feltámadt igaz gondolat,
gyertyát lobogtat lelkünk ablakában
Petőfi szobra alatt.

Szabad szavakkal ismét szól a szózat,
hívja a méltó, hős zászlótartókat.
míg gyógyuló sebeinket az idő
kötözi, hitünkben legyen új erő,
akarat, hogy szavaink feltámadjanak:
egy mondja, ezer visszhangozza
Petőfi szobra alatt.

Fiakon nem maradhat apák bűne,
feloldoz napjaink tisztítótüze,
mert szívünkben a remény kokárdája,
a jövő vágya a próbát kiállja.
S ha népünk magyarként Ember marad,
unokáinknak tetteink beszélnek
Petőfi szobra alatt.

KONCERT UTÁN

- 1988. szeptember -

Hajnali négykor szíven üt a látvány,
mint vihar törte fa szétszórt ága,
a kis város csendes állomásán
földön fekszik a koncert ifjúsága.

A reménység szakadt takarója
alatt piheg a gyertyaláng-örömtől,
álmában a szelíd utakat rója,
lelkében zene már nem dörömböl.

Egy csúf vonatfütty bátran felveri,
békés keze nem tapsol, nem fenyeget,
- kötik az értelem bilincsei -
nézi a derengő, csillagtalan eget.

A tiszta forrás a kápolnáért,
a gyors menedékhely, nemes áldozat,
már nem csak zene, érzem mennyit ér,
s tudom, haza viszi őket a vonat.

Jön a fény, az éj erejét veszti már,
a párkányra ül füttyös két rigó,
- kezdődik szívemben is a fesztivál -
friss koncertjükre szol a meghívó!

ZÚGJATOK HARANGOK!

- A szovjet csapatok 1991. júniusában elhagyták Magyarországot. -

Zúgjatok örömhírt, harangok!
Katonák mennek haza megint,
szabadulnak rab szavaink.
Naponta vesztek el álmaink,
míg élőnek, holtnak szóltatok.
Kötözzétek be sebeinket,
és állítsatok talpra minket!
A vesztett álom újra inthet.
Térden állva szóljon imátok!

Zúgjatok örömhírt, harangok!
Kísérjétek a katonákat,
törje szét bilincsét a század,
ránk ismét szabad álmok várnak.

Isten nevében sorakozzatok!
Szabad zászlók és szabad szavak
álljanak nektek sorfalat!
Álmok többé ne hazudjanak,
mert csendben sírnak a harangok.

Zúgjatok örömhírt, harangok!
Négy égtáj felé vigye a szél
az üzenetet egy nemzetért!
Ha a szabadság álma kísér,
veszélyek felett is szálljatok!
Halljátok az áldott harangszót?
Csendre intsétek a haragvót!
Álmok ereje ad végső szót,
a szabadsághoz kezünkben a jog.

Zúgjatok örömhírt, harangok!
Adjatok utat a szabadságnak,
s az útján legyünk útitársak,
hagyjátok itt az álmainkat!
Harangozók! Hol, merre vagytok?
A zúgástól a szívünk szédül
fehér zászlója kitűzve békül.
Mit ér az ember álmok nélkül,
ha hozsannáznak a hajnalok?

Zúgjatok örömhírt, harangok!
Egy nemzet Európa felé tart,
a sors újból nyújt feléje kart,
mert álmaival élni akart,
most békejobbot nyújtsatok!
Ó álmok, álmok, drága álmok!
Vigyázzátok a szabadságot,
ne zúzza szét soha az álnok,
s ránk új, örök békét hagyjatok!

KÁR...KÁR...

Kertünk alatt egy vén diófa áll,
alatta friss földjében most kel a mag.
Rendesen meglepi a varjúhad,
s jóllakottan a fára visszaszáll.

Csipegeti sarjadó vetésem!
Kővel dobom a díszes társaságot,
magasba röppen a fekete, s rám károg:
"Kár, még nem múlt el a nyár egészen!"

A fa csúcsáról a szemtelenje
az oldalágakra éhesen kering,
lesi, mikor szállhat, ismét enne,

szemem láttára a vetésben időz.
Így a varjú-nép esete arra int:
"Kár a kőért, ha kevés a varjú-csősz!"

ELLENKEZIK AZ ELVEIMMEL

Még itt állok józan fejemmel!
Homokba dugjam, hamut szórjak?
Ellenkezik az elveimmel!
A lélek tisztul igaz könnyel.
Kisírni és visszasírni -
ellenkezik az elveimmel!
Csak odaállni ámmal-immel,
a sorból ki, új sorba be,
ellenkezik az elveimmel!
Kerge bogár köröz csak fényben -
napos oldal, örök árnyék,
ellenkezik az elveimmel!
A hűtlen szó szép tettet színlel,
a vétekben "mosom kezem" -
ellenkezik az elveimmel!
A szó is csak kimondva érvel.
Hallgatni és elhallgatni -
ellenkezik az elveimmel!
Mert szavaimban van még hitel,
megtagadni tetteimet
ellenkezik az elveimmel!
Mikor a sors mérlege billen,
kimérni és méricskélni -
ellenkezik az elveimmel!
Maradtam, - nem mentem el innen,
hazámban gyakran idegen -
ellenkezik az elveimmel!
ITT élni-halni lázas szívvel!
Meggyógyulni más kínjától
ellenkezik az elveimmel!

CÍMTELENÜL

Szép csengésű a szó, mivel
nemes tetted mindig rímel:
igaz vigasz!
Tudod, itt már sok a mártír,
semmit nem tett, de most mást ír.
Serény erény!
Más botjára tesz egy rovást,
s elhallatja a vallomást.
Vitéz ítész.
Az ember csak ember, gyarló
gazdag, szavakban tékozló
hiú fiú.
Aki jajgatást megunva
áldozat fölött behunyja
szemét, az vét!
Ki sokat járt Hatalomban,
nem járhat az Damaszkuszban?
Mea culpa!
Hajt az idő...bizonytalan...
mi marad majd változatlan...
Te add magad!
Ne maradj hát szótalanul,
mert kiválasztottját az Úr
sebzi és edzi.
Kinek maradtak álmai,
szabad őszintén vállalni
arcot, harcot!
Márton módra - érvek helyett -
vágd ketté a köpönyeged
segíteni!

IDŐJÁRÁSJELENTÉS

Halványulnak felettünk az egek
ránk nehezednek tornyosuló bajok
minduntalan ködbe vesznek
mérsékelt remények naptalan napok
egy-egy futó fénysugarából
eleinte gyengén szitál az öröm
majd sűrűn szállingózik a bánat
egyre fokozódik a lehűlés
szemünkre könny szánkra szó fagy.

Más szél fúj ki tudja honnan
borzolja a régi kedélyeket
áll a hit szintje alacsonyan
s arcunk ráncait rögzítik
a napi igazság ingadozását
az indulatok hava kezd hullani
síkossá válnak a bizalom útjai
a teret különös frontok uralják
a korán kipattant rügyek
az emberi fagytól megfeketednek.

Vacog a magány lelkünk csillagtalan
útjain sietünk összezárt fogakkal
egy kis meleget keresünk
mert horizontjára nehezen jön fel a nap
egy-egy futó fénysugarából
söpör az érvek új szele közénk csap
eleinte vág a hideg mint a kés
s megindul a lassú felmelegedés.

"Zágrábból nem érkezett jelentés!"

HAJLÉKTALAN HŰSÉG

mázsás malomkövön
őrlődik örömöm
hajléktalan hűség
kínját kiállja
kínos kalitkája
maradék menedék

szemtelen szólamok
zátonyra zuhan
gőg gonosz gondolat
szabadulna százszor
megkeres magától
biztos bizonytalan

konokul kongatok
türelmes templomok
tanácstalan tornyán
hűtelen harangot
aggódik alázat
hitem hullámhosszán
jaj fáj a félelem
jaj fél a fájdalom
szánalmas szánalom
egyetlen esély
álmodik álmokat
reménytelen remény

valóság vallató
sok súlyos sorompó
kemény kelepcékben
ész értelem érvel
rejtőzve reménnyel
csodáért csatázok.

TÉRZENE A FŐ TÉREN

- 1992. július 24. -

Olyan szépet gondol, s kiül a térre
városunkban az ifjú zenekar,
amíg a szél a kottájába mar,
járókelőket hív a koncertjére.

Egy kar csendre inti a városi zajt,
s köröttünk kezd minden muzsikálni...
...jön az utca népe körbe állni:
a tolókocsis bácsi is idehajt,

három gyerek a járda szélére ül,
magánya mankóján öreg néni,
tán nem is hallja, csak nézi...nézi...
ki tudja, ide, mi elől menekül,

egy pillanatra a postás is megáll,
s úgy oson át a harmóniában,
- fenn a dal könnyed futama szárnyal -
viszi a derűt, mit az alkalom kínál,

a szerelmespár úgy sütkérezik itt
a zenében, mint gyíkok a parton,
a fiú ügyel, hogy ritmust tartson,
s a zene simogat, ölel, bátorít.

Gyönyörű ez a tágas koncertterem!
A zene ütemére itt ringatja
pólyás álmait az új kismama...

...gyakran nyílik a taps a tenyereken.

Kupolát húz fölénk a józan zene,
antennánk veszi, valahol itt benn,
s a hangok titkos üzeneteiben
mintha fázó reményünk melegedne.

A csendes kiállás - az tetszik nekem!
Összerakni bennünk a szétesett világot
tiszta dallamokból, egy régóta vágyott
hatalmas, szép, emberi hangversenyen!

ÁRVERÉSEN

A teremben egy vesztes nemzedék,
előtte pattog a számítógép,
s a reményeket betáplálja...
Pista bácsi alig tud állani,
kalapács alá kerülnek álmai,
most licitál a sajátjára.

Hogy visszakapja földjét, nem remélte,
- felejti, mit nem kapott cserébe -
kezébe számozott tárcsát kap.
Nem kérdi senki, milyen kár érte,
csak azt hajtják, ki ad többet érte -
jelezzen ügyesen, hamarabb.

Amíg fontoskodik a hivatal,
ő buzgón mutogat tárcsájával -
a sajátján veri fel az árat!
Les, fülel, jut-e vissza a földjéből,
vagy csak örök, ősi keservéből,
számolja az aranykoronákat,

s lába alól kihúzzák a földet.
Először...másodszor...senki többet...
harmadszor!...- fülébe kiáltják.
Kifelé menet, már az ajtóban
egy szép, cikornyás káromkodással
még hetykén kárpótolja magát.

Hallgat a föld, hallgat a sérelem,
sír a sebzett szív, könnytelen a szem.
Pista bácsi nem fog földre várni!
A földháború új sebesültje
kibotoz a régi temetőbe,
sírja földjén történhet akármi.

PANASZOS DAL

Virradóra
áldozatot hagytak cserben
N.J. vagyok ismeretlen

a szememet bekötötték
az arcomon folt veríték

a sérültet én cipelem
ujjlenyomat a lelkemen

álmaim közt több tolvaj járt
kincseimnek hol vegyek zárt

őrizetlen igazságom
nincsen aki rá vigyázzon

gúzsba kötött gondolatom
jaj nehezen lazíthatom

hová lett a jó erkölcsöm
hűségemet vették kölcsön

bizalmam titkos pecsétjét
sokszor darabokra törték

kiforgatták szavaimat
elveimből alig maradt

régi hitem méltán állt itt
összetörték kőtábláit

amíg vártam azt a csodát
tőlem azt is elorozták

reményeim szárnyszegettek
nincseimért kit pereljek?

ADVENTI GYERTYÁK

A világ fel, ég és föld összehajol,
- reményünknek nem szabad haldokolnia,
a földön magyarul is szól ima -
ágaskodik a fény gyertyagyújtáskor.
A könnyek mögött ott ég a szivárvány
és az ígéret, mely váltig visszaszáll
mint Megváltó a test felhőjében.

Égő gyertyaként csak bennünk fénylik
a múlhatatlan ember-szeretet,
bekötözni csak tiszta gyolccsal lehet
a gyertyafényben egymás sebeit.
Lelkünk szava egy harang hangján
a végtelen mezőkre repül s száll
a Megváltó a kegyelem harmatában.

Próféták járnak-kelnek közöttünk,
most a lélek magasba nyújtózhat,
a nagy ítéletről mondanak sokat,
s mutatnak jelet, melyben győzhetünk.
Az örök, szent jelre vár a gyertya-szív,
várakozunk és virrasztunk, ha hív
a Megváltó a halál tusájában.

Kitárva álljanak a bezárt ajtók,
jár közöttünk megannyi fáradt vándor,
s ha pusztába érkeznek a pusztából
az asztalunkra rakjunk igaz, jó szót!
Fény, szabadíts meg a félelemtől
minket, világíts nekünk, ha jön
a Megváltó az ítélet tüzében!

A koszorún összefogódzik négy fény,
a hidegben melegedhet a világ,
míg a távoli harangszót hallgatják,
egy csillag készülődik az ég peremén.

KARÁCSONY VAN...

Karácsony van, otthonába tér
az ember, s jó hírt hoz a pásztor:
a születendő kisdedekért
mindenütt melegszik a jászol -
Őket hányszor hiába várjuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, Messiást várunk,
és érkeznek új Heródesek,
széttörik karácsonyi álmunk,
mert "nem tudják, mit cselekszenek!"
Jár örökös veszély utánuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, a világ felett
angyali szárnyakon üzenet
száll, az örömhír: "Megszületett!"
De nem hallják süket fülek -
szótlanul áll karácsonyfájuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, a kiskirályok
elkerülik fényes csillagát,
elfelejtik az ajándékot,
s menekül előlük a család -
Felégett minden híd utánuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, s hány éhes szájat
a remény morzsája vigasztal,
az Úr hívására sem várnak,
kiket nem hív terített asztal -
Ingyen konyhán hűl vacsorájuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, és hajléktalan
ténferegnek lelkek, már bárhol
lehajtanák a fejük, ha van
még valahol üres jászol -
Örökké vetetlen az ágyuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, sokak fényében
maguk körül nem látnak senkit,
botorkálnak a sötét éjben,
önmagukat is szem elől vesztik.
Ajtójukat magánnyal zárjuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, a felhők alatt
eszmék gonosz csatája dúl,
gyűlölet sarjadéka fakad,
fejet hajt a lélek s porba hull -
Ima helyett szólnak az ágyúk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, ébren a tábor,
megejti szívét egy reménysugár,
harang szavát hozza a távol
és Mennyből az angyal vele száll.
Sápadtan könnyezik gyertyájuk...
Ma este gondoljatok rájuk!

Karácsony van, az Ember hazatér,
mert Béke nem ölelheti bárhol,
az útján vezérli örök fény,
mely a Csendes Éjben világol.
A népeknek legyen hazájuk!...
Ma este gondoljatok rájuk!

ÜZENET

Isten hozott titeket, unokáim!
Szabadnak született Gábor és Bálint!

Megérkezéstek - fiaim fiai -
egy szép üzenet, tanítása mai:

Az élethez kell bizalom, bátorság, -
mert terem, szirmot szór a virágos ág.
Az élet igaz terhét hordozzátok,
megy egyszerre szerelem s örök átok!
Hordjatok csillagot vagy szent keresztet,
bennetek a hit gyökeret ereszthet,
s a hitnek legyen értelme, ne kára,
ne süssön jelet az Ember homlokára!

Az okos szó-tett hűségét ajánlom,
örülni-sírni életen-halálon.
Forradalmak sebeznek, gyógyítanak,
új elvet zászlótokra, ne hatalmat!
Önmagatok legyetek, senkinek mása,
valakinek Itt a földi messiása,
sorsot vállalók, s ne fűszál-emberek,
ki új és más harmatban díszeleg,
mert az élet sorsokat vesz és ád el,
mindig akad Mózes, Káin és Ábel,

mert lehet Itt élni, állni a próbát,
a viharvert közeli szivárványt lát.
Bár fényt és felhőt egyaránt hord az ég,
legyetek bűntelen, tiszta nemzedék!

ÖRÖK ÜZENET

A LIPÁRTI TIZENHÁROM

- A Don-i áttörés emlékére -

A kis falumból tizenhárman
vesztek el a háborúban.
Szülő, feleség, testvér várta
őket sokáig, hiába.
Lelkük bolyong a messze tájakon...
Mostanában temetetlen
a lipárti tizenhárom!

Anyám, amíg élt, imádkozott
fiáért, azt hitte halott.
Életen lehet úr a halál?
Ember testben él igazán?
Lelküket nem őrzi sírhalom!
Ki tuja, nyugszik-e valahol
a lipárti tizenhárom?

Életben tart az emlékezet!
Halott, kit elfelejtenek!
Porlad idegenben a testük,
s porlad a csend körülöttük,
és fájdalmas fogságából
most sok év után hazatér
a lipárti tizenhárom.

A hálaadás szent oltárán
gyertyát gyújtunk talapzatán,
hintjük szavaink nefelejcsét,
utódaink se felejtsék!...
...Áll arany nevük a márványon,
s a holtak közt már nem halott
a lipárti tizenhárom!

TÁRLATON

- Gerencsér Ferenc képei alá -

Itt minden kép egy-egy szép gondolat:
a fák új levele fürdik a fényben,
a templom a házak közé térdel,
a felkelő nap tüze nyomot hagy.

Tetszik nekem, ahogy csodálkozol
a napraforgó végtelen során,
redőz a ránc apák homlokán,
ha elmerengsz az örök dolgokon.

A meleg csendet magammal viszem:
utca, patakmeder, homokbánya,
a szelíd jószág szekérben állva, -
esőben szaladnék rétjeiden.

Mennyi emberi, ősi mozdulat!
Egymást öleli közel és távol,
a szépség színes szárnya alá von,
míg hű ecsetje kedvére mulat.

A lélek csak ott nyithat tárlatot
harminc év emlékeiből, ahol
a szülőföld csendje, munkája dalol,
s tenyérnyi foltban egy világ ragyog.

És tetszik nekem - te szótlan szolga! -
a beszéd: kiben hit s alázat van,
csöndes álma megvalósulóban,
mert tudja, Embernek mi a dolga!

FOHÁSZ

- Toronyi Németh Istvánért -

hosszú utak kanyarában
egyedül a nagy magányban
viharvert az örök jajban
az út vége látszik...fogytán a hit
Maradj vele Uram, esteledik!

árokparton vándor csend ül
messze harang szava csendül
elszegődik kísérőül
alkony idő porlik...fogytán a hit
Maradj vele Uram, esteledik!

a fák már bíborban állnak
térdet hajtva zsolozsmáznak
megy vendége a világnak
a szemére köd ül...fogytán a hit
Maradj vele Uram, esteledik!

a kincseit széjjel szórta
ami maradt alamizsna
hozzád tart a z Ember fia
gazdag fogadásra...fogytán a hit
Maradj vele Uram, esteledik!

virraszt vele áldott álom
orgona szól messze távol
gyertya lobog az oltáron
új misére készül...fogytán a hit
Maradj vele Uram, hajnalodik!

TE VIGYÁZZ RÁ

- Weöres Sándor emlékére -

Útra kel a költő-király!

A temetési menetben
sok ismerős ismeretlen:

szól a harang könnyes szava,
földig hajol a galagonya,

gyászol rigó, cinke, sármány,
elkíséri citeráján,

bő kabátban itt a szellő,
halkan ring a szép száncsengő,

Harap utca síppal-dobbal,
Jancsi bohóc gyűrt kalappal,

fűzfa síppal füstös rajkók,
imádkoznak a pletykázók,

Juliska, Orbán, Dömötör,
folyik a könny a szemükből,

páratlan pej paripája
csillaggal táncol utána.

Árva lett Bóbita tündér!
Királyom, jaj, hova tűntél?

Egy lélek lép a lajtorján,
még visszanéz és fölénk száll.

Te vigyázz rá, néném, bátyám!

SÜKET SÍNEKRE

- J.A. elpártolt barátainak -

A költőnek mostanában
kevesebb jó barátja van
a láz gyaláz
szavát csak néha hallani
életben tartja valami
elvét s nyelvét
befogni száját a perlőt
táborokban az üldözők
sanda hada
ordas eszmék dübörögnek
agyontaposnak rímeket
galád a vád
költőnek múlhatnak évei
van kora s a többi kései
huzavona
látszat még nem igaz félek
újra fejet hajt a lélek
s megint megint
fájhat a semmi vigasza
ha nem maradhat igaza
szép szó még jó
magyarnak számkivetve szólsz
és nem fogad szívébe sors
hazát nem ád
bűnös kezekkel mi végre
hányszor kell süket sínekre
taszítani?
Eredj te vers harcolj érte
mert a mindenséggel mérte
saját magát!

LILA FECSKE

- Nemes Nagy Ágnes halálára -

nyár vége van jön az este
hová száll a lila fecske?

itt volt télen itt volt nyáron
olyan volt mint lila álom
arany csőre dallal tele
fészket rakott ereszekre
nagy melegben vizet súrolt
fiókákra is gondja volt
mint a villám úgy cikázott
a felhőkig meg sem állott
tollászkodott lila drótján
mint ki útra készen ott áll
fényes szemmel onnan leste
repülhet-e messze messze
rég begyógyult szárnyán a seb
így a hosszú út is könnyebb

jaj most mégis elköltözött
lila ruhába öltözött
ahogy átért a nagy vízen
egy szép dalban visszaüzen:
terítettem asztalt másnak
éhes szájú fiókáknak
ottfeledve minden álmom
rátok hagyom szárnyalásom!

augusztus volt, jött az este
messze szállt a lila fecske!

SIRATÓ KÁLDI JÁNOSÉRT

Három kosár harangszó hív
nem dobog már a költő-szív
elfogyott az útravaló
hátizsákból széthullt a szó
könnyezik az őszi zápor
bánat sír minden virágon
szél dúdolgat rekviemet
hint fekete nefelejcset
a mezők útja összefut
szélesre tárja a kaput
apja szekerén erre tart
a kisváros a Rába part
küldi levelét a nyárfa
itt sírdogál Danka Márta
krumpliföldek hű kapása
hogy a fiát viszont lássa
világít rá kapanyél
mint szívben az örök remény
sír-zokog a vízimalom
a fájdalmát idehallom
fölé hajlik a gyenge fűz
a kis patak még csengettyűz
feketében a madárraj
csőréből hull a csend a jaj
emlékkönyvbe kinek írtál
itt állunk mind a sírodnál
földet nyújt a töltésoldal
a sok társ most szótlan szólal:
tüzet rakott önmagában
tiszta láng ég a szavában
s ellobban a végső ének
messze száll a költő-lélek
túlsó partra...végtelennek...
viszlek tovább s énekellek!

SZAVAID...

- Pődör Györgynek -

szavaid titkait tört pecsét megőrzi
szavaid varázsa szerelem tündéri

szavaid hű lelke szülőföldön termett
szavaid jó szíve örökre eggyé lett

szavaid vértjében védett a védtelen
szavaid imája kulcsolja a kezem

szavaid hűsége hamu a homlokon
szavaid hatalma felállni parancsol

szavaid terei sugárban tágulnak
szavaid erejét viszi búvópatak

szavaid fénye fut fénytelen szemünkben
szavaid békéje galambként fölrebben

szavaid lármája csend-ajtókon zörget
szavaid színei festik ki a csöndet

szavaid szép álma föl-fölragyogó szó
szavaid igaza most örökkévaló

szavaid reménye türelemmel táplál
szavaid szabadsága száll a vers szárnyán

szavaid akarata töretlen tiszta
szavaid zenéje muzsikál ma vissza

szavaid így lázadnak szent hatalmat
szavaid így könyörögjenek mindennap

EGY BESZÉLGETÉS FOLYTATÁSA

- Pósfai Jánosnak -

Marad vigasznak valami a nyárból?
Kiszáradt szívünket veri a zápor,
a ködön át csak sejteni a napot,
október verőfénye csak ritkán ragyog,
elereszti fáját a levél, s tétlen
és csendesen kihűl a kéz a kézben,
fogy a szeretet napsugara bennünk.
Holnapra milyen álomból ébredünk?

Arcul vágnak a szelek, nyitott kések,
dideregnek az őszi merengések,
tegnapi tócsák könnyes szeme tükrén
elúszik, megfagy a nyári remény.
Kering a madárdal, s végül itt hagy,
hulló levélként söprik álmainkat.
Elhúznánk délre, mint költöző madár,
tavaszra szívünk majd csak visszatalál!

Üres a nagy fa, melengető fészke
nem röptet fiókát kései égre,
hálóban vergődik a maradt emlék,
mint kifogott hal, bennünk tátong a lék,
és szelekké nőnek sóhajtásaink,
utánunk fák keze fenyegetve int,
s a vert lélek nyugtalan hullámain
csak hánykolódik a csüggeteg rím.

Nézd, a nagy tüzet már nem rakja senki!
Mikor fogunk itt egy jót melegedni?
A lélek bozótjain ki viszi át
a pásztortüzek hunyó parazsát?
S marad sejtjeinkben valami meleg,
amiből lesz még egy újabb kikelet?
Hány tavaszt kell újra kezdeni,
mire begyógyulnak az ősz sebei?

Sárban sírdogál sok tétova lábnyom,
balga útvesztőjét jajjal átkozom.
Fejünk felett nehéz károgás kering:
a nagy télre magunk maradunk mind!
De a rügyek halk szava idehallik,
nem feketednek meg a várt tavaszig.
Talán az új hó alatt egyszer megint
összemelegednek gondolataink!

EBERTŐL EMBERIG

- Bárdosi Németh Jánosnak -

Eljöttél megint, poéta-vándor,
a hűség hazatalál, bárhol
jársz, az ölelő táj karjaiból
Te soha ki nem bontakozol.

Veled szalad le az út a hídig,
hol fűzfák méz-aranya nyílik,
szíved emlékek karfájára dől,
s felmutat a víz, a hű tükör.

Mint harmatot a fű, őriz e táj,
mely fölragyog, sugarával égbe száll.
Halld, a régi hang mindig visszahív

meggyújtani lelked lángjait,
mely embertől emberig itt ragyog,
s hozzád szegődnek csendes csillagok!

TÁVOZÓBAN

Naponta látom - arra visz az utam -
az egyik szép ház első emeletén
fehér keretben, mint egy régi festmény:
fejkendős nénike áll az ablakban.

Állánál ökölbe hajlik két keze -
fenn arany porával behinti a nap,
lenn ködösen lát még futó álmokat -
s egy pontra néz tiszta tekintete.

Míg az emlékek polcain rendet rak:
- mit visz el magával, mi az, amit itt hagy -
a szeméből elporlik egy-egy csillag,
s a fákról ráköszönnek a madarak.

Ki tudhatja még, milyen volt szerelme,
a szívéből hány emberélet fakadt,
jó barátai számon mit tartanak,
könnyét ki okozta, s ki törölte le?

Kezében fogyhatatlan munka égett,
- most ujjával a keresztnek négy végét
magán megjelöli, s kéri békéjét -
imával űzi el a tétlenséget.

Apró, szent szirmai a rózsafüzérnek
zajtalan rebbennek el hű ajkáról,
s míg a stációkon így zarándokol,
álmában égi mezőn kerget pilléket.

A naplemente néhány fénysugarat
küld és felderül arcán a mennyboltozat...
Holnap tán lenyújtja kezét szótlanul
s elringatja áldott tenyerén az Úr!

CSENDES MISE

- Holdosi Józsefnek -

Egybegyűltünk igaz hívek
messze fények integetnek
angyalszárnyak elsuhognak
csendboltívek ránk hajolnak
oszlopsorok félhomályban
s állunk szavak templomában.
Magasodik fényes oltár
jön egy ember beszél ott áll
csillag ragyog a szemében
kísérik Kányák feketében
s elindul az őszinte szó
mint hóesésben a harangszó
csak lázzal tudja kimondani
ha szívében fáj valami.
Prófétának küldte az Úr
az örömhírt hozta válaszul
munkál szavában kemény Dac
csak Cigánymózes maradhatsz?
Ki múlt s jelen pusztáján
népével együtt vándorol s jár
gyűlölet és sérelem között!
Szavába remény költözött:
Egyformán emberel vagyunk!
Szavakkal szolgál gondolatunk.
Szavakból Igék szövődnek:
Lesz-e megváltója az embernek?
Bennünk küzd Dávid és Góliát
naponta ölik meg egymást.
Uram irgalmazz a szavaknak
nélkülük szív és lélek megfagy!
Könyörögjünk bizalomért
ne bántsanak szavak szóért!
A szón reménység fénye van
vigyázzunk rá mindannyian
megállni e nehéz hitben
tartsd meg Ember tartsd mg Isten!

HOZZÁD SIMULNAK...

- Nagy László szülőházában -

Hozzád simulnak a szélsőházak
új ösvényei, ölel örök fű,
te versben bujdosó, te gyönyörű
zsoltár, minden időben himnusz vagy!

Gyöngyszoknya tánc-suhogása alatt
ég s föld közt a szerelmet viszed át,
minden poklokban fújod a dudát,
szíved aranynap jegyese marad.

Csillagmezőkön vagy táltos-paripa,
örök halállal élsz, nem kenyérrel,
csodafiú-szarvas, Mindenség fia.

Tűnj el fájás, majálisra hívlak,
harangok szava már sosem ér el,
te udvarodban nagyhatalmú csillag!

ÖRÖK ÜZENET

- Kocsis László születésének centenáriumára -

Elindul Szőcéről, buzgó gyermekszív,
ministráns, nézi a gyarmati oltár,
csengőszót hint, csillagszemű bojtár,
kit küld a kántor s az Isten hív,
mert homlokán ott ragyog az égi jel.
A nyájért kereszttel így zarándokol,
elhagyja otthonát, övéit, máshol
száz annyit kapna, s beéri ennyivel:

Ferenc fia, ki szól galamb szavával,
fény fut, áramlik szét meleg sorain,
a gondolatát öleli áldott rím,
rejti titkát, Embert és Istent megvall.
Mint Jézus a kisdedeket hajdanán,
hívja magához gyarló szavainkat,
doromboló dombok álmával ringat
és reménnyel terített asztala vár.

Kenyeret tör. oldott kévét köt, magot szór
a hű, alázatos falusi pásztor,
a századikért is bekopog százszor,
s örök szomjat olt arany ampolnából.
A büszke Dóm halhatatlan tornyából
szavai a lélek terére szállanak,
s az összehajló emberarcú szavak
röptéből rá szivárványt ő varázsolt.

A múlhatatlan szavak apostola:
kegyelem, szív, könny, öröm, szent alázat,
balzsamként enyhíti mind-mind a lázat,
de keze keresztjén nehezül a stóla...
...a süket csend titkos hálójából
most végre szabadulnak rab szavai,
s halk hullámverésüket újra hallani,
mint sziklához a víz, ha imát mormol,

mintha örök üzenetet kiáltanának:
"Az ember kezd, veteget, Isten alkot,
göröngyből gyöngyöt, porból csillagot,"
hogy vesztett hitét visszaadja mának!
Elindul Szőcéről, s hazájába ér el,
zarándok-évei göröngyös útján
kincsével rakottan ismét közöttünk jár,
s az örök honvágy elcsitul lelkében.

GYERTYALÁNG

Csendes gyertya áll magában
fölfénylik az éjszakában

csillagtalan a sötét ég
oszlik körül a sötétség
viasz kanóc fogy naponta
amíg ég csak magát osztja

egyszerű fény a gyertyaláng
sárga szirmával hull le ránk

hinti folyvást a sugarat
örök reményre biztogat

lobog a láng beszél nyelve
hív magához embersége

sír a gyertya csordul könnye
arcára fagy forró gyöngye

lángja hajlik lobog táncol
a sors percnyi mámorától

tartójában így ég csonkig
végsőt lobban és elnyugszik...

...a szívemen mindhalálig
e g y gyertya lángol s világít

sorsunk példája gyertyaláng
égő írásjel vigyáz ránk

utunkon mindig te kísérj
lobogj élőkért s holtakért!

AZ UTOLSÓ EMLÉK

Szélfútta késői zsolozsma
szent dalként szálljon a sírodra
utamról elvész lábnyoma
kőkereszt és ez a dal hordja
én viszem tovább a nevét is
én tudom mit rejt e szó: fiam
járkálj csak versem soraiban
olvasom belém írt betűit
utolsó órája feltűnik.

Mintha csak pihenne egy kicsit
imára kulcsolja kezeit
a búcsú szavait mondaná
mellette jár a csönd fel s alá
szeméből röppen el kicsi fény
mosoly bújt a szája szögletén
égi kéz utolsót most simít
homlokán törli le barázdáit
szétállnak göcsörtös ujjai
kezéből minden kezd hullani.

Elmúlás csöndje száll felette
nagy fehér pilleként lebegne
száján már nem jön szó emberi
nem tudja az Istent zengeni
az arcán elgurul könnycseppje
valamit kezével üzenne
megszakad a remény a testben
a férfi lélek meg ellebben
miképpen közöttünk itt marad
az örök búcsúzó pillanat.

Nyár végén jött el az öröklét
küldte az Úr Illés szekerét
végtelen mezőkre elvitte
döcögős nagy hosszú szekere...
...az élet útjáról haza ért
jó öreg - földműves - visszatért
a röghöz s elült a földi harc
örökre kisimult apaarc
élete olyan mint búzamag
takarja tenyérnyi földdarab.

Fejemet előtte meghajtom
az ember kis lelke sír nagyon
csak könnyek mögött van szivárvány
maradok magamban félárván
s bolyonganak bennem az emlékek
amíg holt apámhoz megtérek
rám talál jön felém bárhonnan
elringat gyönyörű álmomban
a térdén ülök a kispadon
nyárvégi lobogó alkonyon.

A kidőlt megkorhadt keresztnek
ritkán és nehezen köszönnek
örömest köszönök én neki
csókolnám kezét nem engedi
fogantam születtem örömben
soha azt meg nem köszöntem
köszönöm rám hagyott országod
szíveddel sorsom lett megáldott
azt véste élted a fejfádra
légy büszke fiam az apádra!

Egyszer majd örökké karjában
nem győzi mondani: kisfiam
s az égi időtlen kispadon
szívemet örökké ráhagyom!